Kovács András Bálint
Sokat kellett gondolkoznom azon, hogyan határozzam meg a filmoktatásnak azt a fajtáját, amelyik nem a filmkészítéssel foglalkozik, hanem a filmről való gondolkodással. Filmelmélet? Filmtörténet? Filmtudomány? Filmesztétika? Magyarországon ez utóbbi elnevezés terjedt el, s ezt a nevet adták annak idején annak a tantárgynak is, amelyet középiskolás magyartanároknak kellett (volna) oktatniuk, ha jól emlékszem, havi egy alkalommal a magyar irodalom órák terhére. A filmesztétika oktatás azonban nem azért dőlt dugába, mert kicsi volt az óraszám, és mert nem volt kötelező tantárgy, amely bekerült volna a bizonyítványba, hanem elsősorban azért, mert ennek a rendszernek a kiötlői az egészet nem vették annyira komolyan, hogy a felsőoktatásban is megszervezzék az oktatást, vagy pedig egyszerűen nem gondoltak arra, hogy először azokat kéne kiképezni, akiknek ezt a kvázi-fakultatív tantárgyat tanítaniuk kell.
A „filmesztétika”, mint a filmről való gondolkodás általános kerete, mindent magába foglal a plánfajták ismertetésétől kezdve a nagyvonalú filmtörténeten át a realizmus elméletéig, vagyis egy olyan általános ismeretanyag, amelyet rövid idő alatt és kis szellemi befektetéssel el lehet sajátítani. Minden más, ami ezen túlmegy, szűk szakterületnek számít. Ez a szemlélet lényegében ma is változatlan, és nemcsak a középszintű, hanem a felsőoktatásban is. Ha megkérdeznénk, hogy vajon Magyarországon mit is tekintünk „filmesztétikának”, illetve filmesztétika-oktatásnak, a válasz, rövid gondolkodás után ez lehet: semmi különöset. Ha ebbe a tantárgyba minden a filmről tudható alapkérdés beletartozik, és a filmmel kapcsolatban csak ezek a fontosak, akkor tényleg semmi különösről nincs szó, csupán azokról az általános műveltséghez tartozó ismeretekről, amelyeket minden kultúrembernek, legalábbis minden filmbarátnak el kell sajátítania. A magyar oktatás valahogy úgy van a filmmel, ahogy egykori kémiatanárnőm az irodalommal: mivel minden művelt embernek kell színházba járnia és könyvet olvasnia, nem értette, mire való az, ha valaki, hivatásszerűen foglalkozik irodalommal, de ő maga nem író.
Szóval Magyarországon filmesztétika van. És mivel a filmesztétika ilyen egyszerűen megoldja a film nem gyakorlati oktatását Magyarországon, csak azok a fiatalemberek kerülnek nehéz helyzetbe, akiket nem a „filmesztétika” érdekel, és nem egyszerűen műveltebb filmbarátok akarnak lenni, hanem a filmet olyan autonóm kultúrának tekintik, amellyel érdemes életprogramszerűen foglalkozni. Ha ezek az ártatlanok felnyitják az American Film Institute 286 oldalas amerikai egyetemi filmtanszékeket tartalmazó idei kötetét, szomorúan fogják tapasztalni, hogy csak Hawaii szigetén több filmtanszék működik, mint egész Magyarországon, a Színház- és Filmművészeti Főiskolát is beleértve. (Igaz, 1975-ben az USA-ban is csak ötvennégy, azaz nagyjából államonként átlagosan egy elméleti tanszék – Hawaiin egy sem – volt, a számuk azóta szaporodott meg ennyire.)
Ezekben az intézetekben nem filmesztétikát tanítanak. A Kaliforniai Egyetem Los Angeles-i Filmtanszéke az 1986–87-es tanévben mintegy harminc, csak elméleti kurzust ajánlott. Ez a szám a párizsi III. számú egyetemen 1979-ben negyven fölött volt. Csak összehasonlításképp: idén az ELTE hallgatói az Esztétika Tanszéken négy kurzus közül választhatnak. Persze megkérdezhetné valaki, hogy vajon ki oktatná Magyarországon azt a rengeteg filmmel kapcsolatos tantárgyat, hiszen nemcsak filmoktatás nincs nálunk, hanem komoly tudományos kutatások sem nagyon folynak e tárgyban. Valóban, a filmmel való foglalkozás alapvetően azért hiányzik a felsőoktatásból, mert a magyar humán tudományosságban sincs jelen. Nem jelent tudományos presztízst, tehát sem oktatást, sem kutatást nem építenek rá. Tehát továbbra is hiányozni fog. Ebből a rossz körből csak úgy lehet kilépni, ha egy intézmény vállalná, hogy nem egy létező hierarchiára épít oktatást, hanem maga próbálna presztízst teremteni egy diszciplínának. A Lányi András-féle esztergomi filmspecializáció az első jelentős lépés ebbe az irányba. Jellemző azonban, hogy egyetlen nagy egyetem sem volt hajlandó vállalni azt a kockázatot, amit egy filmtanszék vagy egy szak beindítása jelent megbízható akadémiai bázis nélkül. Ezt csak az Esztergomi Tanítóképző Főiskola merte megtenni. Ez tulajdonképpen racionális döntés egy oktatási intézmény részéről, amelynek világos képpel kell rendelkeznie arról a diszciplínáról, amelyet oktat. Itt ugyanis visszaérkeztünk a kezdeti problémához: mit is jelent a filmmel való elméleti foglalkozás?
A filmtörténet mibenléte még valamennyire mindenki számára érthető, az azonban – komoly filmtörténeti kutatások hiányában – már nem egészen, hogy ennek milyen kultúrtörténeti jelentősége van a hagyományos művészetek szempontjából. A filmelmélet viszont már olyasmi, amire a rendezőktől kezdve a kritikusokon át a bölcsészekig mindenki gyanakodva néz. A legjobb eset az, ha valaki elismeri, fogalma sincs róla, hogy mi fán terem. Nem csoda: a két legfrissebb, magyar szerző által írt elméleti munka 1983-ban jelent meg pár száz példányban. (Király Jenő: Mozifolklór és kameratöltőtoll, illetve Szilágyi Gábor: Film és cselekmény. Mindkettő a Filmtudományi Intézet kiadásában. Bíró Yvette nemrég megjelent műve, a Profán mitológia több mint tízéves szöveg magyar nyelvű kiadása.) A Filmtudományi Intézet körülbelül a nyolcvanas évek elejéig követte belső fordításokkal a nemzetközi filmelméleti irodalmat. Azóta az itthoni tájékozódás szinte lehetetlenné vált, hiszen még a legalapvetőbb elméleti periodikák sem jutnak be az országba. Az egyik legjelentősebb folyóiratot, a két nyelven megjelenő Irist a Filmintézet Könyvtárának az érdeklődés teljes hiánya miatt le kellett mondania. De nem jutnak el hozzánk a tudományos konferenciák hírei sem. Filmelmélet tehát bizonyos értelemben valóban nincs: nem tudunk róla, tehát nincs.
Valójában itt nem egyik vagy másik elméleti diszciplína sorsáról van szó, hanem a mozgóképkultúra helyéről a magyar kultúrában. Nem(csak) arról, hogy nálunk is legyenek filmnarratológusok vagy filmfilológusok, hanem főképp arról, hogy világosan álljon mindenki előtt: tekintsük bár a filmet művészetnek vagy vásári trükknek, egy olyan évszázadnyi kultúra áll mögöttünk, amelynek önmagáról és a világról alkotott képét döntő módon a film határozta meg. Ameddig a magyar közoktatás és tudományos közélet erről nem vesz tudomást, ezt a képet takarja el önmaga és a felnövekvő nemzedék elől.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1991/01 07-08. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4013 |
