Hirsch Tibor
Új rugóra járó gyermekmeséinkben már nem a beilleszkedés, hanem a különbözés a legnagyobb boldogság és érdem.
Ozy egyszerű fehérvérsejt volt. Egy a százmilliárd közül. Frank-város sokadik lakója, szakmája szerint közrendőr, aki piti kórokozókat üldöz az emésztőrendszerben. Frank-város egy Frank nevű ember. Egy a milliárdok közül. Ozy-nak barátja is van, Grix, olcsó kiszerelésben milliók közül egy, egyszerű, recept nélkül kapható kapszula, gyógyszertárak tucat-terméke, csakis tüneti kezelésre. Ozzy és Grix hasonlítanak: két tömegtermék. Ozy és Grix teszik a dolgukat, kevés reménnyel, a szürke senkik életét keserítő bántásokkal dacolva. Aztán egyszer csak fölfedeztetnek és kiválasztatnak. Egy napon Ozy és Grix barátságot kötnek, egy napon megérzik hogy többek annál, mint aminek látszanak. Egy napon ők -- és egyedül ők – megmentik az Embert, akinek testében addig egyszerű polgárként vesztek el a tömegben. Egy napon hősként ünneplik őket, egy napon Ozzy jutalma lesz a legdögösebb limphocita leányzó az Organizmusban. A jövőt, a diadalmas kitörést mindig is érezték, a két rangrejtett géniusz és akcióhős, türelmesen várakozott a hámszövet alatti sokadalomban. Várták, hogy individuumként megdicsőüljenek. Megtörtént.
A régi mese: kintről – befelé
Harminc esztendeje másmilyen gyerekfilmen nevelkedtünk. Régen volt, de nem előzmény nélkül: már azok a gyermekfilmek is valódi kulturális jogfolytonosságban álltak még sokkal korábbi szép ifjúsági történetekkel, ajánlott-támogatott értékközvetítő mesékkel, A szívtől a Mackóúrig. Azoknak a régi daraboknak öröknek tűnő közös gyermekkertész-üzenetük volt. Nem több, nem is kevesebb, mint az alázat. Sokértelmű, akár keresztény, akár szocialista közösségtudatos alázatról van szó, olyan fogódzó, ami az egymást váltó szigorú korszakok normái szerint felnőni segíti a gyermeket. A szocialista etalon-mesére keressünk talán példát az ötvenes évek szovjet rajzfilmkínálatából, azok közül a gyönyörű aprólékossággal rajzolt Disney-re hajazó sorozatokból. Erdei sportpálya: egy állati vállalkozás a sok közül. Az állatok együtt építik, kivéve az oktondi medvebocsot, aki lehet lusta, gőgös, önző, esetleg csupán együgyű, és ezért mást akaró – mindenesetre erkölcsi vagy intellektuális külön-utas. Megbűnhődik érte, okul, bekéredzkedik – befogadják. Ennyi. Még régebbi ősminta? Ki volna más, ha nem a Pinocchio! Elbitangol, belátja vétkét, visszakívánkozik. Lehet-e kívánkozásnak nyilvánvalóbb jelzése annál, hogy csodálatos fabábuból óhajtana válni egyszerű kisfiúvá, kiből tizenkettő egy tucat? Lehet-e nyilvánvalóbb jele a megbocsátó-befogadásnak annál, hogy éppen ezt kapja főjutalomként? Hogy bekerülhet a hús-vér jógyerek-csapatba? Nála sem kell hozzá más, mint minden kis oktondi neveléstörténetében: akarni azt, amit a többiek; jutalmul lehetsz az, ami a többiek.
Ilyenek voltak hát leginkább a mi didaktikai plusszal útjára bocsátott, zárt értékvilágok pecsétjével ellátott (nemcsak tűrt, de támogatott) gyerekmeséink: példázatok individuum-szelídítésről, és kívánatos közösségi alázatról. A filmre vitt gyerektörténetek sokáig ebből az európai eszményből merítettek, a sokaságba-befelé nevelő fajtából, hagyná abba a kölyök a ficánkolást, fogadna el végre valamit, ami közös, és a többiek már alázattal gyakorolják: családalapító felnőttséget, keresztény embertestvériséget, kommunizmusépítést – hol, mikor, melyiket.
A gyerektörténetek számára természetesen másféle, másként szárba szökkenő történet-mag is létezik, mely azonban később, és a felnőtt-filmek kínálatából keveredett ide, markáns értékrend-módosítások következményeként. Az ősforrás az Amerika-mítosz elsődleges filmműfaji megörökítője, a western. Bennük a hős bizonyosan nem azzal a tanulsággal fejezi be a maga történetét, hogy a legjobb dolog, ami hőst érhet -- észrevétlen egynek lenni a sok között. A legkorábbi, klasszikus változatban a magányos revolvervirtuóz a film végén éppenséggel letelepszik és betagozódik abba a közösségbe, melyet előzőleg megvédett a banditától, de cserébe ugyanez a közösség elismeri a hős különleges státuszát, méltányolva ezzel különleges képességeit – merthogy elfogadja: e kettő bizony együtt jár.
Annak a végtelen változatos gyerekfilm-televénynek tehát, mely a világmédia jóvoltából ma körülvesz bennünket -- egészestés Disney-daraboktól, élőszereplős családi szuperprodukciókig, hongkongi olcsó sorozattól posztmodern grafikájú Cartoon Network, Fox Kids, Nickelodeon animációig – egyre magától értetődőbb dramaturgiája részben a western-sémából kerekedik ki, miközben öntudattal kereshetjük e gyökereket azért Európában is. Csak ne az alázatra nevelő közösség-centrikus értékvilágok – kereszténység vagy szocializmus -- Európájában. Hiszen volt gyermekmesékben lecsapódó kultusza a nagy világmitológiáknak, és nem mellékesen az európai romantikának is -- legfeljebb a példaként előcitált, közösségi alázatra nevelő szovjet rajzfilmjeink gondosan kikerülték ezt az amúgy igazán óvilági forrást.
Pofonegyszerű tanács a 2000 utáni gyermekfilm forgatókönyvíróinak: ne lopjon sehonnan máshonnan, csakis Andersen Rút kiskacsájából. És biztosan nem veszíthet.
A rút kiskacsa általánosabb kiválasztottság-mese a westernnél – és ha már világmitológiákra céloztunk – puritánabb sztori Parsifal és Mózes kiválasztottság-történeteinél, és tisztább helyzet mind a népmesék szegénységben trónra született kisbojtárainak eseteinél. Nincs ugyanis benne cél, érdem, magasabb indíték, csupán a „rangrejtettség absztrakciója”.Valaki a legcsúfabb, aztán kiderül: ez a valaki a legszebb. Csak addig nem látszott. Ennyi.
Új rugók: bentről -- kifelé
A rút kiskacsa és western vezérlik gyerekeink lépteit. Hogy hová, meddig? A westernhősöktől és a kiválasztottság-kultuszos európai romantikától bizton eljuthatunk a mai gyerekfilmig. Talán jusson eszünkbe először is a világítós végű, hosszú csontujj: E.T. ujja. Az az ujj egy kisfiú felé mutat, aki látszatra egy az amerikai kertvárosi gyereksokadalomból, egyen-körülmények között nevelődik, helyzetét a csonkacsalád és a szeretve szorongó anya egyen-problémája súlyosbítja. És akkor egy Földön-kívüli éppen ezt a kisfiút választja ki. Nem másikat, mert a kisfiú is kiválasztotta őt, és nem mást, mert ők ketten tartoztak össze, és valahol ez már régóta föl volt írva, ez a kiválasztottság, hogy csak várni kell türelemmel abban a látszólagos egyformaságban.
E.T. filmbéli ujjának sokszor idézett mozdulatát, mint az Embert teremtő Isten mozdulatának parafrázisát szokás fölismerni, egyenesen Michelangelótól, pedig hát megvan a sokkal profánabb forrás is. Ez pedig a híres, és mindennél amerikaibb plakát-gesztus, ahogy Uncle Sam feléd mutat: „I want you!”. És nem mást akar, éppen téged, aki csak látszólag volnál egy a sok közül, és csak az lehet az igazi, amerikai happy end, hogy dehogyis vagy te olyan, mint a többi, dehogyis, ha egyszer éppen te kellesz. „I want you!” -- Spielberg amúgy is mestere ennek a rámutatásnak – „Te kellesz!” – és a névtelen milliók közül a kevesek (a magyarázat nélkül mások) elindulnak a messziségbe, föl a hegyre a Harmadik Típusú Találkozóra. Ők, és csak ők, akik megszólítattak.
Valamirevaló gyerekfilm, azóta, hogy E.T. eljött a gyerekek közé, talán nem is készül másféle üzenettel.
Természetesen szó sincs róla, hogy a kiválasztottság-dramaturgia divatja a semmiből jött volna, hogy ne ábrándozna időtlen idők óta az örökkévaló szegény ember mindenkori legkisebb fia és legszurtosabb leánykája a kiválasztottságról. Csakhogy a klasszikus történetekben a kiválasztódás: a szerencsétlenek köréből kiemelkedés, csodálatos esély a beilleszkedésre a tisztes középszerbe. Ennyi és nem több.
A legkisebb fiú
Örökös trendiségre sóvárgó, a lemaradás-kirekesztés rémálmától rettegő mai gyermekeink fogékonyak tehát Új Hollywood születésétől számítható kiválasztottság-mesékre. Az persze fontos, hogy az ilyen történetekben a kiválasztott individuum a megdicsőülés-kiválasztatás pillanata után sem reked kívül a trenden, éppen csak formálójává válik. Utánzóból – sőt még az utánzók közül is kirekesztett kiskacsából -- lesz az utánozható példakép. Ez volna egy mai gyermek számára az ezredfordulón boldog film-befejezéssel elérhető legfőbb jó, ami kedvenc hősével, és hősén keresztül önmagával megeshet. És persze amiben titkon reménykedik, még akkor is, ha talán a tudatos ábrándig sem jut el. A kiválasztottság reménye ugyanis valóban hasznos tudatalatti remény, ha gyermekként arra a bizonyos felnőtt világra készülünk, mely persze másképpen lesz kemény világ, mint ami a régi megtörés-betagozódás-történetek példázataiban az oktondi medvebocsra várt. A populáris mozgókép kultúra gyermeki szeglete – vagyis a seregnyi tévé- és mozidarab -- globális meseforrásként talán elhibázza a világ legszegényebb felét, de a többit, Tűzföldtől Norvégiáig, érinti. Ennek a boldogabbik glóbusz-félnek gyermekéletéről, nevelési-kríziseiről, ifjúsági értékrend-válságáról írunk és olvasunk eleget. Bonyolult történet ez, ami viszont az oktondi medvebocs és Pinocchio népszerűségvesztését illeti, bátran egyszerűsíthetünk. E szerint a nyugati civilizáció paraméterei közt cseperedő mai gyereket vagy szerető család ajnározza, vagy szerető család hiányától szenved. Vagyis, vagy azt súgják neki szülei és más rokon-alattvalói, hogy ő, és csak ő kiválasztatott, még ha sokan hasonlítanak is rá, vagy pedig éppen az fáj neki, hogy nem súgja ezt neki senki. Mert éppen ő, a csonka család vesztese, a nyomortelep lakója, a nem vállalt, a kitaszított, aki azért annyira mégsem lehet veszélyeztetett, hogy ne érezze a kortárscsoport normáit, ne érezze, mi az, ami járna neki. Ez a második gyerek-fajta várja hát csak igazán a semmiből érkező Nagy Titokzatos Mutatóujjat. E kétféle – néha keveredő, néha egymásból alakuló gyermeksorsot pedig jól ismert történetek szolgálják ki, hogy belőlük a gyermek tanulhassa – dehogyis a befogadtatás keresztény és szocialista örömét, dehogyis Pinocchio alázatát – hanem legalábbis a Rút Kiskacsa büszkeségét, vagy a nehezen beilleszkedő revolverhős diadalát. A filmtörténeti kronológiában az E.T.-féle rámutatást megelőzi Obi van Kenobié. És Luke Skywalker is bólint. Igen, érezte mindig is. Érezte félreeső bolygón, egyszerű farmer suttyóként a jedi-képességet, jedi-elhivatottságot. Éppen ő, aki csak egy volt a sok közül.
És ez azóta is így megy, ilyen egyszerűen, ha a produkció el óhajt jutni a világsikerig. Érte küld a végzet az ábrándos lelkű ifjú Aladdinnak, szólítják a szegény kis rangrejtett Anasztáziát, rámutat a sors a leányként fiúéletről ábrándozó Mulanra, és megjelenik a szellem a kiválasztott Oroszlánkirálynak. A betagozódás nem perspektíva, a kitörés igen. Minél inkább haladunk előre az időben, a képlet annál letisztultabb. Harry Potter sikerének titkát sokan sokféleképpen igyekeznek megfejteni, és valószínűleg dőreség is volna egyetlen választ keresni rá. És mégis: akármi is a teljes magyarázat, van egy dramaturgiai momentum, mely nélkül könyv és film minden népszerűségszerző trükkje-játéka semmivé foszlana. Ez természetesen a regényben sem hiányzik, ám az egyébként gyengécske első filmváltozatban éppen ez a momentum egyetlen világos mondatba sűrűsödik. Hagrid, Roxfort örökös vadőre, a bozontos óriás a remény nélkül tengődő, szerencsétlen árvagyereknek, a család páriájának szemébe néz. Odakint közben vihar tombol, villámok cikáznak. „Varázsló vagy Harry.” És ezzel nem végződik, de kezdődik a történet, akárcsak Luke, Annakin, Mulan, Aladdin, és mind a többiek, a korszerű, posztmodern gyerek-ideálok története. És az ál-kételkedés reakciója is mindig ugyanaz: „Miért éppen én?” Mire a rendes válasz: „Hát nem érezted mindig is?”. És erre jön a lényeg, a Hír boldog nyugtázása. Harry érezte. Érezte Luke. Érezte Zsákos Frodó. Aki kiválasztott, az előre megérzi. És ez rögtön az elején erőt ad annak a kiskorúnak, akit a szokásos posztmodern gyermek-keserveken felül még fájdalmasabb szorongás és halálfélelem gyötörne, ha nem kanyaríthatna magán-mítoszt a maga kiválasztottsága köré. Kell neki ez a kiválasztottság-játék, merthogy nem csupán a modern gyermekkultusz ajánlja ezt napi lelki táplálékának, hanem a folytatás is, a fiatal felnőtt-kori yuppie karrierkultusz.
A történelem vége
Kimondtuk a lényeget: a korszerű gyermek- és ifjúsági filmhez mítosz kell. Ennél nem éri be kevesebbel a mai gyerekfilm. Viszont nem is kell neki több: nem kell például történelem, a történelmi hitelesség szerény roncsaival sem, amire pedig a régi Hollywood még igényt tartott, hát még az európai kosztümös mozi. Azok a régi, gyermekeknek (is) szóló, kor- és nemzeti kataklizma szerint meghatározott történelmi tablók meg szokták mutatni, hogyan keresi helyét a hős (akivel gyermekfejjel azonosulni lehet) abban a szép erkölcsi példákat kínáló vérzivatarban, érdekek-értékek kavargásában, amit egy kitüntetett történelmi pillanat jelent. Ezekben a hiteles aurájú mesékben nyilván az a gyermek dolga, hogy átérezze, hogyan állná meg a helyét, hogyan lelné meg az utat a hős helyében, a forradalom kisdobosaként, vagy Bornemissza Gergelyként. Megannyi hősi Pinocchio, akik ezúttal fontos évszámok, sorsfordító idők részeseként, korhű díszletben és jelmezben tanulják az alázatot.
Ők azok, akik ma nem kellenek. Pontosabban, nem kell körülöttük a történelem. A mítosz kiválasztás-procedúrája nem évszámhoz kötött, de mindig megesik újra és újra, mintha valóban odafent a csillagkép-hősök meséi ismétlődnének az égitest-mozgások ciklikussága szerint. A történelmi roncstelepről pedig a kiválasztás-mítoszok dekorálására bármi felhasználható: az a gyerek-néző, aki többé amúgy sem a kutatja a múltat személyes példázatok után, nem is törődik azok hitelességével. Kit érdekel, hogyan keveredik Mulan, a kardforgató kínai leányzó kiválasztás-történetébe a hun Attila, „Isten ostora”? Kit zavarnak Herkules történetének amerikai pionír-motívumai, vagy éppen azok a figurák, akik más mítoszokból érkeztek, esetleg a keleti harcművészetek művelői? Kit zavar bármilyen mítosz-kereszteződés, ha a jungi archetípus a lényeg?
És akkor még csak a földrajzi teret, és a történelmi múltat tüntette el a film. „Egyszer, réges-régen, egy távoli galaxisban…” Ez a múlt időre utaló mondat, ahogy lefelé úszott a szélesvásznon, háttérben, az egyértelmű jövőidőt sugalló birodalmi cirkálókkal (ahogy -- immár negyedszázada -- eldübörögtek, korai dolby-hangosítással az ámuló kamaszközönség feje fölött) világosan jelzi, a kiválasztás-történeteket többé a hagyományos sci-fi realista jövőidejébe sem illendő helyezni.
Azóta újabb körökre terjed ki a kiválasztásra váró ifjúsági archetípus dramaturgiai szabadsága. Először megszabadult a történelmi realitás mindenféle béklyóitól, azután megszabadult a kulturális azonosíthatóság követelményétől, azután pedig a jövőtől és múlttól. Az ezután meghódított szabadságkörök már nem is időre és térre, de a művészet és irodalom belső határaira vonatkoznak, amikor például a Disney-dramaturgok vegyesen merítenek műköltészeti és népköltészeti forrásokból, a legfrissebb kiválasztás-mesék érdekében. És ilyenkor a shakespeare-i Hamlet-történet ugyanúgy segítségükre van, mint az afrikai népi hiedelmek, a maguk sajátos panteizmusával, ha egyszer az ifjú ragadozóra atyja szelleme mutat rá az Oroszlánkirályban („I want you!”). Ahogy a romantikából idézett magas-irodalmi sellő-meséhez -- mire Kis hableánnyá szelídül -- már tartozhat játékos karibi folklór, tartozhat vicces tengeri lények kreolra rajzolt arca, tartozhatnak temperamentumos közép-amerikai mozdulatok, kép- és hangzóvilág, és persze görög istenek, hadd találkozzon minden mindennel.
Műköltészet és népköltészet párosítása után pedig jön a mindent-befogó kiválasztás-dramaturgia hódításának utolsó köre, ahol a mikrokozmosz egy sémába kerül a makrokozmosszal, és utoljára nemcsak az állat az emberrel (állatmesék mindig is voltak, ebben nem volna semmi új), hanem a nem létező a létezővel, a halott az élővel, a gép az organikussal.
Mikrokozmosz és makrokozmosz találkozására nincs látványosabb példa, mint amivel kezdtük: egy hősi placebo-kapszula és egy feltörekvő fehérvérsejt-rendőr kalandjai a Testben, mely kalandok közepette nem mellékesen a test birtokosának, az Alex nevű kisfiúnak is megvan a maga kiválasztás-dramaturgia szerint folyó külön története.
A fantasztikus teremtmények, a fél-élők és végül a nem-élők meséi pedig aszerint lesznek divatosabbak, ahogy kiderül: erre az áttörésre még szükség van, hogy a globális mozgókép megmutathassa: a világ csak erről szól. Hiszen hiába a kiválasztás-dramaturgia viszonylag hagyományos terület-hódításai, hiába, hogy keleten és nyugaton, jelenben és jövőben, történelemben és fantáziában, kint és bent újra és újra megtörténik a Nagy Mutatóujj rámutatása arra a bizonyos Én-re. Hiába, hogy az Én bólintása is mindig ugyanaz: „igen, talán mindig is sejtettem” – lassan már így sem ad elegendő optimizmust, elegendő életkedv-muníciót a kiskorúnak a történet. Úgy volna az igazi, ha a csillagok is eszerint járnának, élettelen kövek is erről mesélnének, és szó szerint ez folyna a csapból is – amennyiben a rangrejtett, de többre hivatott kicsiny vízmolekula gyermeki karrier-története már ki volna kitalálva. Ez még nincs -- de ott van Shrek, a fantasztikus nem-létező. Hőse egy olyan kiválasztás-történetnek, melyben éppen az újmesék nem-létezőjének emancipációja volna a tét – mégpedig a régi mesék nem-létezőinek körében. Szép, igazi „rút kiskacsás” happy end: amikor a régi nem-létezők az új nem-létezőt nem csupán befogadják, de az új szabályok szerint ki is emelik, maguk fölé is állítják!
Ki gondolná: a kiválasztás-dramaturgia, az „ad absurdum másság” (tehát mindenféle másság) tiszteletére való nevelés jószándékú eszköze.
Ad absurdum másság: kirekesztett fantasztikus lénynek lenni a „normális” fantasztikus lények világában.
Ad absurdum másság: félisten-mutánsnak lenni „egészséges” emberek között.
Ad absurdum másság: félig gépnek lenni! Ezek volnának az emlegetett fél-élők. A Lego-gyár termékei közül ma a kisgyerekek körében az egyik legnépszerűbb az úgynevezett byonicle, az aprócska alkatrészekből összeállítható élő-élettelen hibrid, harcias külsejű cyborg. Persze film is tartozik hozzá. Persze a film nem a Földön, nem meghatározott bolygón, nem most, de nem is a múltban, nem is a jövőben játszódik. Persze a byonicle-világnak mitológiai gyökerei szerint meghatározhatatlan Gyártó-teremtő Istene, és védelmező totem-félisteneik vannak. Ők a Toák -- a fény toája, a tűz toája -- és a hozzájuk hasonlók. A hős, a legkisebb byonicle az egyik fél-élő a sok közül. Rút kiskacsa, aki azonban rangrejtett, előre kiválasztott Hattyú. Vagyis rangrejtett, előre kiválasztott Toa. És megint, és szó szerint elhangzik a kérdés. „Hát nem sejtetted mindig is?”. De igen, sejtette.
Végül ad absurdum másság nem-élőnek lenni.
Ha ez sem nyugtatja meg a gyereket, akkor semmi sem. Csodálatos hír, hogy a kiválasztás-rámutatás-mesék az életen túl is folytatódnak. Ha addig esetleg nem kerülnél sorra, ne félj, lehetsz még rangrejtett kísértet-kiskacsa. Azután.
A szerző gyermekeinek igazi kedvence az Addams Family naponta jelentkező televíziós változata. Fox Kids csatorna, esti időpont, közvetlenül fogmosás, lefekvés előtt. Lehet találgatni, hogy ott a temperamentumos apa, vérmes anya, rém-gyerekek, és rém-nagybácsi, a házi-lény és a házi-inas -- micsodák is volnának? Halottak? Nem egészen, hiszen akkor minek a hátsó udvarba a temető? Élők? Ugyan már. Ha netán élnének Élet-utáni életük, akkor is egészen más. Dramaturgiailag korszerű, szorongós gyerek-néző számára kellemes. Ezek a vicces horror-hősök mégiscsak túl vannak (kell, hogy túl legyenek) valami nagy változáson, és most már boldog kiválasztottak örökkön-örökké. Minden epizód arról szól, hogy nem árthat nekik semmi. Minden epizód arról szól, hogy ők viszont árthatnának mindenkinek. Ha akarnának. De általában nem akarnak, mert lazák, kegyesek, nagyvonalúak.
A legjobb, a legdiadalmasabb másság kísértetnek lenni. A fiatal nézőket célzó kiválasztás-dramaturgia ezzel végre elérte a teljességet: az élő kacsából halott hattyú lett.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2005/01 04-07. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4011 |
