Zsidai Péter
Kurt Russell nagyon szűken bánik a szavakkal s nagyon darabosan az embertársaival, a tárgyakkal. Teste tömbökbe dagasztott izompogácsa, tekintete egyenes vonalú, lelke formátlan betonacél. Emlékei azonban dúltak, nem találja helyét, értékeit az új hulladék-konténer-világban: hálátlan lett hozzá a sors.
Ő a katona, a kisemmizett öregek egyike, a generációváltás áldozata –, ebből az érzelmi konfliktusból indít a cselekmény. Az atlétatrikós, tekegolyófejű, fiatal takarító-nemzedék gyorsabban fut, mászik láncra, ügyesebben vív öklével, lábával, mint a pólós aggok. Hiába, a fizikum hypernövelése nem pótolhatja a Predatorból, Rambóból ismert elméleti hadviselés képességét: a bozóttípusú küzdelmekben hogyan tegyük észrevétlenül harcoló szakasszá egymagunkat. A katonát azonban megviseli lelki küzdelme, hiszen új körletében, a szeméttároló bolygón családcentrikus, nyílt szívű emberközösségre talál. Nescafé-reklámok puha gőzeiben oldódik identitása, ahogy majdani kedvese, az asszonyi jóság fölé hajol, s gyógyítja répaszeleteléstől sebzett ujját. Az ismétlőfegyverek, vállról indítható aknaszivarok, nyaki ütőerek, szemgolyók metszéséhez értő hústömeg végre humanizálódik. Mi több, bajnokként öregtársait is a jó útra röpíti, a gonoszokat bünteti, helyreállítva a kifordult világ egyensúlyát. A győzelem nevetést és jóakaratot szül, megtisztítja akár tömeggyilkosok tradícióját is. A szeretet rossz vért ontva elnémítja a fegyverropogást.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1999/03 61. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4007 |
