Köves Gábor
Tipikus, már filmélményeink alapján tipikusnak gondolt amerikai kertvárosi miliő: hibátlanul nyírt pázsitok, csinos családi házak, biciklis újságkihordó gyerek; szóval minden csupa fény és derűt sugall. Innen indulnak útnak (anti)hőseink, öt régi jó haver, hogy megüljék egyikük legénybúcsúját Las Vegasban. Egy kis kitörés a konszolidált munka- és családi viszonyok közül: kaszinózás, drog és egyéb macho-játékok. Az eredmény: egy összetört üvegasztal, egy felnyársalt call girl, egy ledöfött szállodai alkalmazott és öt megszeppent kamaszra hasonlító kora-harmincas férfi. Pillanatnyi csönd. Lehet, hogy Peter Berg forgatókönyvíró-rendező (amúgy egy mérsékelt sikerrel futó kórház-sorozat, a Chicago Hope sztárja), miután papíron eljutott e jelenetig, a következő comment-et biggyesztette irományára: vége az első résznek - hogyan tovább? Hiszen mi is következik most? Öt átlag manager-típus egy olyan helyzetben, melyről az ember azt gondolja: nem hogy velem, de még a szomszédommal, annak szomszédjával, sőt az utca egyetlen lakójával sem eshet meg ilyen őrület. Esetleg egy messzi kerületben!
Szóval adott a helyzet, melyben nemcsak az öt pasi katasztrófatűrő-képessége (az ingatlanügynöknek a legnagyobb), hanem egész lénye, annak minden alantas ösztönével meg fog mutatkozni. Hogyan tovább? Csináljunk izgalmas pszicho-thrillert/drámát, mely arra törekszik, hogy hitelesen ábrázolja hőseink túlélési harcát, vagy induljon be a fekete-komédia vonata, a burleszk, a tarantinós vérontás?
Berg az utóbbit, a könnyebb megoldást választotta. A csöndnek vége: indul a véres móka és kacagás. Persze ezzel még nem is lenne baj: a film pergő, a színészek látszólag örömmel játszanak. Azért kár, hogy Berg és a többiek annyira tudatosan kultuszfilmet akartak csinálni. Azt ugyanis nem csinálják, az egyszerűen lesz.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1999/03 61. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4006 |
