Ardai Zoltán
A húszas évek reneszánsz kedvű Amerikája – dzsessz! boksz! szeksz! – nagy ígéret volt. Sőt, hogy a negyvenes évek végére az európai művészek fele is odatelepült, majd pedig feltört a rock... De jobb hagyni, mindez csupán méla emlék egy oly korban, amely hovatovább még a néger alkotókba vetett hagyományos bizalmat is elemészti. Spike Lee mozi-ódája, mely a mai amerikai kosárlabda világrend-konstituáló viszonyairól szól (a piramis csúcsát az NBA-versengés jelenti), merőben felesleges, nyitott kapukat döngető, ízetlenül stréber szellemű kinyilatkoztatás. Élvezeti értéke nagyjából A haza hű fiai című katonai tárgyú szovjet produkcióéval egyezik meg. A nagy különbség az, hogy míg e hajdani filmre a nézőket (csupa elemistát) díjmentesen, ám annál szigorúbban beterelték, a mostanira saját jószántukból mennek el az emberek. Állítólag eddig már csaknem ötvenmillió dollárnyi összeget fizettek be érte ott, a fensőbb kosárlabda hazájában. A játék ördögének munkája félelmetes a nemzedékeken. Örömmé lett a leckefelmondás. Lee is ezt darálja: amit a világon bárkinek is érdemes lehet elérni, az mind folyvást szemmel látható, prímán áttekinthető; ami az életben rossz, az a versenyszellem kisiklása (a papa késő este is edzeni akarja a fiát, ellöki a mamát, ez elesik és a földön is marad holtan), ami pedig jó, az a versenyszellem rendeződése;az örök kosárlabdában ott van minden, és menő kosárlabdás a nőkre végzetes.
A profik drága szép labdája itt ível most a profi tévé-lassítások után profi mozilassításban is. Ő van égen, földön, víztükörben, eszme csak övé jut eszedbe.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1999/03 61. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4005 |
