Reményi József Tamás
Három életrajzi könyv jelent meg róla, a húszas évek közepén vezette a népszerűségi listákat, ma mégis újra föl kell fedezni. – Putti Lya, alias Lya de Putti filmjeit vetítette az Örökmozgó.
A húszas évek közepe az övé. Asta Nielsen már elvirágzott, Pola Negri, Greta Garbo Hollywoodban, Marlene Dietrich még nagy fölfedezése előtt áll. Lya de Putti, Európa ekkortájt legizgalmasabb, legmozgalmasabb városában, Berlinben sorozatban forgatja sikerfilmjeit, amelyekre Szabadkától Stockholmig vár a mozipublikum: Komédiások, A császár nevében, Féltékenység, Varieté, Manon Lescaut – csak néhány cím 1924-25 terméséből. Vezeti a népszerűségi listákat, és az elsők közt példázza, hogy a filmsztár nemcsak öltözködésben és ajakrúzs dolgában divatteremtő, hanem életszemléletben is el nem érhető, de vágyott mintákat képvisel: Anita Berberrel, Eva May-jal s másokkal együtt megteremti az emancipált, független, modern német nő prototípusát. Ez tehát az a pillanat, amikor a magánélet is szereppé válik, szereppé a függetlenség, a modernség, szereppé a németség is – hiszen Lya de Putti Putti Amáliaként egy Heves megyei faluban, Vécsen látta meg a napvilágot 1896-ban, katonatiszti-nemesi családban.
Ebből a családból megvetett táncosnővé, orpheum-színésznővé bukni rendkívüli elszántsággal lehetett. Nem is ment mindjárt. A leányinternátus végeztével előbb az illedelmes civil élet következett, de tudat alatt Máli mintha hamar túl akart volna esni rajta, a kor szokásaihoz képest is gyors tempóban lépett: nem egészen tizenhat évesen már férjezett, tizenkilenc évesen két gyermek anyja, huszonkét évesen pedig – a Royal Orpheum szubrettje. Megszökött asszony, akit a férj halottnak tekint, jelképesen még a temetését is megrendezi. Máli képzetlen és tapasztalatlan teátrista, de energikus, sugárzó nő, aki nemcsak ábrándozik, mint a kóristalányok, hanem céltudatosan keresi a megfelelő terepet a számára is csak homályosan körvonalazódó képességekhez. Első találkozása a filmmel futólagos, Balogh Béla főszerepet ad neki A császár katonáiban. Ezután a prózai színpad következik, Nagyváradon. A krónikák csak a debütálást jegyzik igazán – Molnár Ferenc A farkas című darabjában –, más alakításáról – az Anna Karenina címszerepében – egy színházi anekdota ad hírt. Dayka Margitnak, aki a tízes-húszas évek fordulóján gyerekszerepek sorát játszotta, az Anna Karenina egyik jelenetében kisfiúként anyja ölelő karjaiba kellett ugrania, ám a szerepre már kissé túlkoros bakfis súlyát nem bírván Putti Lya egyszerűen hanyatt esett, a könnyezésre váró publikum harsány derültségére. Színpadon alighanem ez volt a legemlékezetesebb pillanata, későbbi kósza próbálkozásaival Berlinben s majd még New Yorkban is kudarcot vallott.
A film viszont fölfedezte. Egy Mata Hari kalandjaira stilizált, viharos bukaresti kitérő után 1920-ban már Berlinben találjuk, s minthogy feltűnést először itt is sajátos tánctudásával, titokzatos, keleties megjelenésével, tündökletes óriás-mandulaszemével kelt, a német filmbirodalomba a nagy belépőt is egy táncos-egzotikus szerep jelentette A hindu síremlék című filmben. Ennek 1921-es premierjétől kezdve számontartott sztár. Játszik Murnau filmjeiben (Az égő szántóföld, illetve a Fantom), a címszerepet adja Arthur Robinson Manon Lescaut-adaptációjában, Marlene Dietrich statisztálásával. És játszik Emil Jannings oldalán, a némafilmkorszak egyik legmaradandóbb, archetipikus alkotásában, Ewald Dupont Varietéjében. A Varietében nyílik alkalma a legplasztikusabban megmutatnia azt az alkatot, amelynek korábban hol a melodramatikus, hol a vadócos vonásait, vagy a nyers extravaganciáját vagy puszta nőstényiségét emlegették nézők, kritikusok egyaránt. A Varietében egy békés családapaságot, elnyűtt feleséget derekasan vállaló, de egyre feszültebb férfi életébe pottyan váratlanul, valahonnan a nagyvilágból, s azonnal feldúlja a családi rendet. Nem a végzet asszonya ő, hanem természeti lény, a megtestesült vágykép, akit magától értetődő módon szeretni és szolgálni kell. Nemi-szexuális értelemben is, és úgy is, hogy a harisnyáját, ha kilyukad, a férfiember stoppolja be. Nem ő a csábító, hanem a kapcsolatukba betolakodó harmadik, a sátán-ember. Putti Lya a szerepében nemcsak legsajátabb tehetségét kamatoztathatja, hanem önmaga sztár-mivoltát is eljátszhatja, a mutatványosok csodált és bizonytalan létét valahol a közönség, a tömeg földszintes nyüzsgése fölött. Hogy mennyire bizonytalan, azt az ünnepelt filmsztár drámai hirtelenséggel megtapasztalhatja.
Putti Lya egyik napról a másikra arra eszmél, hogy körülötte mindenki, akire számíthat, a tengeren túlra tart. Ő is szerencsét próbál, az amerikai filmipar pedig már akkor is, mint mindig, brutális: „hajat levágni, tíz kilót lefogyni, öt évet letagadni!” – így szól a produceri verdikt, noha a teljes fazonigazításért cserébe az európaihoz hasonló sztár-státust nem kínálnak. A húszas évek második felében Amerika csomagban vásárolja föl a német filmet – s vele mindazt az európai filmművészi és szórakoztatóipari energiát, amely korábban Berlinbe áramlott –, és ebből a csomagból New York és Hollywood kedvére válogathat, mint valaha a rabszolgapiacra kiruccanó háziasszonyok: ennek elég fehér-e a foga, emez bírja-e a strapát... Az egész tranzakciónak persze leginkább kereskedelmi jelentősége van: megtörni a német konkurenciát, hogy azután az üresen maradt piacra az amerikai termékek szabadon bezúdulhassanak. A Varietének szinte az egész stábját importálják, megy a rendező, az operatőr, a producer, megy Jannings. És megy Lya de Putti is, aki azután soha többé nem játszik már elfogadhatóan, mert az „exotische Schlampe”, az egzotikus némber, akinek szánják, nem eléggé áramvonalas és versenyképes vamp. Nem kisebb művész, mint David Wark Griffith foglalkoztatja először, nem kisebb kudarcban, mint A sátán keservei. Abban a néhány jelenetben, amelyet az utólagos vágások, Griffith-t mellőzve, egyáltalán meghagytak, szegény Lya teljesen tanácstalanul lézeng: mit is, kit is kéne alakítania? Egyedül utolsó, 1929-es filmjében tudott új erényeket csillogtatni – de hát az Informer ismét európai film volt, angol, s ugyanaz az Arthur Robison rendezte, mint a hajdani – csak négy évvel! – korábbi Manon Lescaut-t...
Balázs Béla, aki utópisztikus lelkesedéssel méltatta az új művészetet, értetlenül állt Putti Lya nagy sikere előtt: „Hogy' tudott ez a tehetségtelen nő filmsztárrá válni?” Rossz megközelítés. Mintha napjainkban, mondjuk, Madonna hatását valaki a popsztár kurta lába, vastag dereka, átlagos énektudása és átlag alatti színészi képességei alapján próbálná mérni. Putti Lya jelenség volt, akit az emberek látni akartak. Korai, 1931-es halála, amely egy groteszk baleset nyomán következett be, jelképes: egy jelenség eltűnése egyúttal a némafilm korszakának végét jelzi.
Putti Lyáról – ki hinné – három könyv is megjelent: Váró Andor bulvár-karriertörténete Pesten, még 1928-ban, a magyar származású Peter Herzogé Amerikában és Johannes Zeilingeré Berlinben. Zeilinger, a sebészdoktor számomra annak megtestesülése, amit itt Magyarországon már-már elfeledtünk, hogy tudniillik egy kultúra erejét az mutatja meg, milyen mélyen ágyazódik a hétköznapi életbe. Ahol a kocsmák falát régi városi emlékek díszítik, ahol ugyanezekben a kocsmákban vasárnap delente dzsessz-zenekar játszik, ahol a régiségboltok, antikváriumok, bolhapiacok a kincsek és kacatok tízezreit rejtik – világháborús pusztulások után is ott él a kultúra. – Doktor Zeilinger véletlenül abba a lakásba költözött húsz évvel ezelőtt, ahol Putti Lya lakott. Ám az nem véletlen, ha Berlinben egy sebész ezek után „nyomozni kezd” elődje után. Gyűjteménye elképesztő, a könyv, amelyet gyűjtőmunkája nyomán írt, filmtörténész szemmel nézve is helytálló, precíz, okos munka. (Illene lefordítani.)
És az sem véletlen, ha egy Berlinben élő színész, rendező – Kőniger Miklós – szakértői szenvedélye az egykori csillag emlékét elhozza egészen Pestig. Azaz: haza.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1999/03 52-53. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3993 |
