Kúnos László
– Mi a Hamsun-film keletkezésének története?
– Amikor 1978-ban elolvastam Thorkild Hansen Processen mot Hamsun című könyvét, annyira megragadott, hogy írtam belőle egy szinopszist, és megpróbáltam pénzt szerezni a filmhez, de a norvégok nem akartak részt venni benne, azt mondták, túlságosan bonyolult és ellentmondásos a történet, ellenezték, hogy film készüljön belőle, a svéd tévé is habozott, a dánok visszakoztak, úgyhogy akkor nem lett belőle film. Ma úgy látom, nem baj, hogy akkor nem csináltam meg a filmet, jobb, hogy később készült el. A sors iróniája, hogy a norvég televízió is ugyanakkor csinálta meg a maga Hamsun-filmjét, amikor a mi filmünk elkészült.
– Volt-e valami különbség a kétféle filmes feldolgozás között?
– Igen. A norvég film Hamsun egész életét feldolgozta. Három színész alakította Hamsunt különböző életkoraiban. A film alapjául egy angol szerző könyve szolgált, A Hamsun-rejtély volt a címe.
– Az ön filmjében is részt vettek norvégok?
– Igen, a norvég TV2 és egy produkciós iroda. De fontos az is, hogy a tizenhét év alatt, mely az első terveim és a megvalósult film között eltelt, Norvégiában megváltozott a felfogás Hamsunról, már nem tekintették annyira ellentmondásos alaknak. Számomra pedig fontos az, hogy Hamsunt többféle perspektívából is lássuk, nem utolsó sorban a sajátjából. Ő úgy gondolta, hogy azzal, amit csinál, hasznára van Norvégiának.
– Amikor a film készült, gondolt rá, hogy a Hamsun körüli vitában valamiféleképp állást foglal, hogy a film valamilyen állásfoglalás lesz, hogy a megbékélést vagy a jobb megértést szolgálja?
– Nem, erre egyáltalán nem gondoltam, eszembe sem jutott. Inkább megpróbáltam azonosulni a hősömmel, azzal az emberrel – ahogy Thorkild Hansen írta róla –, akinek idős korára elapadtak kreatív energiái, hosszú évek óta nem tudott írni, csak a halált várta, és a történelem egyszer csak belerángatta egy olyan helyzetbe, amikor a kreatív ereje újra feltámadt, és megírt még egy könyvet, amit sokan mesterműnek tartanak. Az is izgatott még, hogy könnyű megítélni, ki hol állt, ki a jó oldalon, és ki a rossz oldalon, de az izgalmas az, hogy akik a jó oldalon álltak, utóbb hogyan viselkedtek azokkal, akik a másik oldalon álltak, és vajon nem követhettek el ők is erkölcsileg elítélhető tetteket.
– Nem változtatta meg a kitűnő Max von Sydow akaratlanul is az író elképzelt portréját? Nem tette vonzóbbá Hamsun alakját?
– Max von Sydow-t már a kezdetektől fogva Hamsun alakítójának tekintettem, de nemcsak én, hanem Thorkild Hansen is. Hansen halála után a felesége elmondta, hogy férje naplójából kiderül, hogy eredetileg ő is Max von Sydow-ra gondolt mint Hamsunra, tehát jóval azelőtt, hogy megismerkedtünk egymással. Hamsun időnként szörnyen viselkedett a feleségével és a gyerekeivel, nagyon naiv volt politikai értelemben, és sok emberi hibája volt, de közben nagyon vonzó is tudott lenni, jó is és rossz is egyszerre, olyan jellem, aki nem hagyja érintetlenül az embert, aki hatással van a környezetére. Sokat beszélgettünk Thorkild Hansennel Hamsun felesége, Marie jelleméről. Hansen hajlott rá, hogy valamiféle ördögi géniusznak lássa, aki rossz hatással volt férjére. De én elolvastam Marie önéletrajzi könyveit, olvastam a levelezésüket, és nagyon jól látom, milyen nehéz lehetett az ő helyzete is. A sors iróniája, hogy amikor az asszony kerekedik felül a kettőjük közötti harcban, annak súlyosabb következményei lesznek, mert belőle náci lett – bár azt hiszem, ő sem volt antiszemita –, Németországba utazott előadókörútra és így tovább.
– A filmben, szereposztási okoknál fogva, a norvég Hamsun svédül beszél, felesége dánul, a gyerekei norvégul. Tekinthető-e a film közös szembenézésnek a skandináv örökséggel: a három ország különbözően volt érintve a háború éveiben, mégis bizonyos módon osztozni tudnak abban, ahogy a háborús bűn és a bűnhődés kérdését, az ártatlanság és bűnösség fogalmát vizsgálják?
– Igen, nem utolsó sorban azért is, mert Svédország kimaradt ugyan a háborúból, de azzal, hogy megengedte a vasérc exportját Németországba, és átengedte területén a német csapatszállító vonatokat – az engedély ugyan csak sebesültek szállítására vonatkozott, de ezt a németek nyilvánvalóan nem tartották be –, mégis passzív részesévé vált a háborúnak. Ezért fontolgatta Churchill korábban Norvégia megszállását, hogy megakadályozza a svéd vasércutánpótlást. Ezért fogadta el Hamsun a németeknek azt az állítását, hogy ők azért jöttek, hogy megmentsék Norvégiát az angoloktól, és Hamsun szemében, mint tudjuk, Anglia volt az ellenség.
– Engedjen meg egy technikai jellegű kérdést is. Amikor Quislinget a filmben kivégzik, összerogy, de nem látszanak rajta a golyóütötte sebek. Később, az öregedő ember testi nyomorúságának tüneteit viszont szinte tapintható pontossággal ábrázolja. Mi ez? Stilizáció vagy realizmus? Kétféle filmnyelv találkozása?
– Ez realizmus. Én persze nem láttam igazi kivégzést, de láttam dokumentumfilmeket, láttam, hogy a vér nem buggyan úgy ki, mint ahogy az akciófilmekben szokott. Összeroskad, mint egy bábu, amit zsinóron lógatnak, és ebben persze, elismerem, van valami nem realista jelleg is. Egyébként mindennek alaposan utánanéztünk, a kivégzés módjának, helyszínének, és igyekeztünk az egész filmben pontosan megjeleníteni az eredeti helyszíneket és eredeti külsőségeket. Sőt, az elhangzó szövegek is sokszor dokumentáris hűségűek: a Hitlernél tett látogatás, a pszichiátriai vizsgálat vagy a védőbeszéd hűen követi az írásos feljegyzések szövegét. Hitlerhez Hamsun a saját tolmácsával érkezett, de Hitler tolmácsa, aki a háttérben ült, gyorsírással mindent pontosan lejegyzett. Később, a per idején Oslóba utazott, és felajánlotta a dokumentumot Hamsunnak, hogy használja fel a saját védelmében, de Hamsun nem fogadta el, gondolom, részben büszkeségből, részben pedig ezért, mert szégyellte, hogy látogatása nem érte el a célját, nem tudta kieszközölni a német helytartó, Terboven elmozdítását, sőt, végül egyszerűen kidobták.
– Svéd rendező Magyarországról nem mehet el úgy, hogy ne kérdezzék meg tőle: mit jelent számára Ingmar Bergman?
– A generációmhoz tartozó svéd rendezők többségével ellentétben én csak jót mondhatok Bergmanról. Sokat tanultam tőle, s mondhatom, hogy épp az ő filmjei hatására előbb támadt fel bennem az érdeklődés az emberi arc, az emberi személyiség megjelenési és megjelenítési formái iránt, mint a természet szépségei iránt. Egyszer pedig, a 70-es évek elején befolyását és tekintélyét latba vetve segített pénzt szerezni egyik forgatókönyven megvalósításához.
Jan Troell a Svéd filmhónap keretében az Örökmozgó vendége volt.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1999/03 49-50. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3991 |
