Nyírő András
Az internetes társalgási csatornákon szerzők, olvasók, szerkesztők vitatkozhatnak egymással.
– Mú –, mondta a lány, amikor megkérdeztem, hogy mit csinál. – Mú. – A képernyőre tapadt, és őrült sebességgel gépelt. Az emberek sokféleképpen bolondulnak meg a számítógéptől, de ez szokatlanul radikális változásnak számít. Végre megszánt: – Nézd, ő most Kaliforniában azt mondja nekem, hogy hamburgert eszik. Erre ez itt, és rábökött a képernyőre, azt mondja Berlinben, hogy jobban szereti a pizzát. Na, én meg megmondom nekik, hogy mindkettőt utálom, és ha már mindenképpen ez a választék, akkor hot dogot ennék.
Ez volt a Moo, a Media Moo, valamikor három évvel ezelőtt, a digitális forradalom hajnalán. Az ember az Interneten keresztül belépett egy programba, és a képernyőn láthatta azoknak a nevét, akik éppen akkor szintén beléptek oda. Ha valamit beírt, akkor azt az összes résztvevő láthatta. Banális kis beszélgetések folynak itt: mit mondhatnék egy ismeretlen ausztrálnak? Szia, te honnan jössz, mit csinálsz?
Az Interneten persze minden mindennel összekeveredik. A jobb kiadványokhoz ilyen beszélgetős fórumok kapcsolódnak: az olvasók elvitatkozgathatnak a szerkesztőkkel és egymással. Ezek a fórumok leginkább azokra a szalonokra hasonlítanak, ahol háromnégyszáz évvel ezelőtt kialakult a nyilvánosság. A cybertér vezető magazinja, a Wired papíron is megjelenik, de régebbi számai elérhetőek az Interneten (http://www.hotwired.com), és a legújabb cikkek köré vitafórumokat szerveznek. A szerzők így közvetlenebbül találkoznak az olvasói reakciókkal. Ez nem mindig öröm, főleg ha az ember hülyeségeket ír, azonnal jön két főokos, és elmondja, hogy az tulajdonképpen hogy van.
Az internetes társalgási csatornák a munkaszervezésben is segítséget adhatnak. A hazai iNteRNeTTo című hálózati magazin szerkesztői javarészt egy ilyen csatorna segítségével szerkesztik a lapot. Ez a fórum is nyilvános, bárki benézhet, akár hozzá is szólhat a szerkesztőségi vitákhoz. Billentyűzni lassúbb, mint beszélgetni, viszont a számítógép előtt az ember még két-három más dolgot is csinálhat. Az ilyen internetes buli résztvevőiről a kívülálló a képernyőn mindössze egyetlen információt lát: az álneveket. Egy darabig a monogramommal szerepeltem ezeken a csatornákon, de meguntam, mert mindenki azzal szórakozott, hogy NyaNyának nevezett. Ezért a hízelgőbb Villám nevet vettem fel. Néha Tornádóként lépek be, ezzel már senki nem mer viccelni.
A Microsoft nemrégiben előállt egy olyan programmal (Comic Chat, letölthető a http://www.microsoft.com címről), amelyen nemcsak nevet lehet választani, hanem arcot is. Lehetek démon, gengszter, férfi, nő, ami csak akarok. Ráadásul minden arc tud nevetni, szomorkodni, beszélni, kiabálni. Az eredeti szándék talán az volt, hogy a résztvevők kicsit több metakommunikációra legyenek képesek, de a végeredmény a számomra az, mintha egy rajzfilm főszereplője volnék. Ha megszólalok, kis buborék jön ki a számból, és oda kerül az a „Hello”, amit gépeltem. A többiek, valahonnan Kanadából, Peruból, vagy a jó ég tudja, honnan válaszolnak, buborékkal. Közös kis filmünk megismételhetetlen, egyedi darab, igaz, rajtunk kívül senkit nem érdekel, de mi jól elvagyunk vele.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1996/11 46. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=399 |
