Schubert Gusztáv
Visszajöttek! Az oroszok már a filmgyárban vannak. – mondhatnám, ha az irónia volna a megfelelő hangnem annak az idő- és szerepzavarnak az elemzésére, amely ezt a kétségkívül nemes szándékú, és kétségkívül kétes eredményre jutó filmet világra hozta. Nem Sára Sándor magán-időszámításának ficama, hogy 1996-ban még mindig (már megint) 1944-et írunk, és nemzeti rémdrámákkal álmodunk. Hanem a magyar történelemé. Nem feltétlenül hajmeresztő anakronizmus, megrögzött ómódiság, ha valaki ötvenkét évvel ezelőtti tragédiákat emleget. Az a múlt máig nincs tisztességgel eltemetve. Aggályom inkább afelől van, hogy A váddal sem lesz.
1944 karácsonya. A Budapesti tavaszban egy szebb új világ véres vajúdásának nyitánya. Ebben a Jászberény környéki balladában egy vészkorszak kezdete. Városról tanyára húzódó család készül az ünnepekre, feszülten, de azért bizakodón. Itt az isten háta mögött, családi körben, talán könnyebb átvészelni míg elvonul felettük a front. A vád hősnőinek, hőseinek – halkszavú, mejjbeteg apa, nagyhangú tenyerestalpas matriarcha anya, asszonyleány a kisfiával, és három légies süldőlányka – ugyanúgy „a lapítás iskoláját” kell kijárniuk, miként Könyörtelen idők sihederkatonáinak. Jól sejtjük, nekik sem fog sikerülni. Az első nem várt fordulat: hazajön a katonafiú. Anyja eldugja az egyenruháját, ne tudjon a frontra visszamenni. Előbb tábori csendőrök jönnek. Majd az oroszok. Kisepernek mindent, pincét, padlást, baromfiólat, baltával csapják le a vergődő szárnyasjószágok fejét. Szimbólumnak jó lesz. (A teodolit keresőjében hanyatt cammogó ökrösszekér után – Feldobott kő – nem tud az lenni. Inkább a filmtől rettent el, nem az oroszoktól). „Csak annyit viszünk el, amennyire szükségünk van” – mondja a jóindulatú szakaszparancsnok. A fiatalasszony után kajtató katonáit is megfékezi. (Ő még megússza. Az ideológia egy másik jóhiszemű balekját – a típust a Feldobott kőben járta körül Sára – „túlbuzgóságáért” elteszik láb alól.) A két vérmes martalóc azonban éjjel visszatér. A katonafiú bosszút áll megerőszakolt húgáért, lelövi az egyik oroszt, a főkolompos azonban elmenekül, és másnap rájuk hozza a katonai rendőrséget. Az anya ügyetlen trükkökkel próbálja a fiatal nyomozótisztet félrevezetni, de az hamar átlát a hazugságokon. Az izgalom a nullfokára hág. Akárha el se rekkentették volna a megboldogultat a répaverembe. És a zéruson meg is állapodik hosszasan a vallatás jeleneteiben is. Pedig addigra már van egy újabb halott is, a nyomozó sajátkezűleg végzett a sebesült martalóccal. Szadizmus, igazságérzet, tiszti passzió ösztökélte erre? Vagy tán magának akart feladni újabb nyomoznivalót? Meg nem mondhatom. Mindenesetre azontúl ezt a gyilkosságot is igyekszik az apa vagy a fiú nyakába varrni. Azok persze vonakszanak. Jó, Hitchcock, Chandler, Highsmith feledve van, csak semmi izgalom, de miért nem lehetett itt megihletődni a két Kabai, apa és fiú megzsarolásának jelenetétől, akiknek a pengeszájú feketeköpenyes a Szegénylegényekben négy lépésben mattot ad. Értetlenül követem a rémségek lassúdad sorjázását, az üresen kongó mondatokat; a forgatókönyvet Sára mellett az egyik leghajlékonyabb magyar prózát fonogató Gion Nándor jegyzi. Talán már egy óra is eltelt, mire a film valóban figyelemreméltó fordulatot vesz: a cinikus orosz ezredparancsnok visszadobja a veréssel, zsarolással kicsikart ítéletet, mondván, a Vörös Hadsereg katonái nem martalócok. (Addigra már láthattuk, hogyan teperik le a Pásztor-lányokat a tisztek, majd egy teherautónyi orosz katona.) Az új vádiratban a Pásztor-család már veszedelmes terrorista banda, orosz katonalányok megrontója. Koncepciós per ez, melynek az egyik orosz katonalány is áldozatául esik, mert nem akarja vállalni a ráparancsolt szerepet. Az apát, az anyát, a fiút agyonlövik, a Pásztor-lányokat tíz év kényszermunkára viszik Szibériába. A Balti Flotta hadbírósága 1992-ben utólag felmentette a vádak alól a három Pásztor-lányt, az apa, az anya, a fiú rehabilitációs kérelmét azonban elutasította.
A vád mondandója világos: 1944-ben egy kíméletlen és körmönfont fenevad áldozatává lettünk. Ez hát az igazság? Ez a súlyos tabu, amelyet végre nevén nevezve visszazökkenthet kerékvágásába a magyar történelem?
Magyarország második világháborús traumájának a véráldozat mellett az a kollektív téboly a legsúlyosabb komponense, hogy mindezt majd ötven évig nem lehetett kibeszélni, nem lehetett megtörténtté tenni. Nem lehetett átadni a múltnak, az enyészetnek. Nem lehetett eltemetni a múltat, meggyászolni az áldozatokat. És nem volt esély arra sem, hogy Antigoné módjára kijátsszuk az embertelen törvényt, mert itt nem egy embert, hanem egy megtizedelt nemzetet kellett volna eltemetni. És azt titokban nem lehet. Nem a teljes némaság volt a végzetes: hanem az, hogy az igazságnak csak felét, negyedét lehetett (sőt kellett) kimondani, iskolai tananyag volt például a puszta tény, hogy a Don-kanyarnál egy megszálló magyar hadsereg odaveszett, de az, hogy miért, miképp, Nemeskürty Rekviemjéig és Sára Krónikájáig nem volt publikus (akkor is csak azért, mert a cenzúra késve kapott észbe). Vöröscsillagos obeliszkek emlékeztettek (méltán) a Magyarország felszabadításáért életüket áldozó orosz katonákra. De sehol egyetlen emlékjel nem állt a felszabadításnak áldozatul esett (legyilkolt, megerőszakolt, elhurcolt) fegyvertelen magyaroknak, sem a doni veszteseknek.
Az emberi természet már csak olyan, hogy beéri az elhallgatott igazságok kimondásával. Ha fél évszázadon át nem volt szabad nyilvánosan beszélni a felszabadítók rémtetteiről, akkor most játékfilmet forgatni ezekről a szörnyűségekről „történelmi elégtételnek” látszhat. Csakhát nem az. Hanem újabb féligazság. Az igazság másik fele. A hallgatás folytatása más eszközökkel.
A tudós történész megelégedhet a pontosan rekonstruált tények közzétételével, mert van történetírás és van segédtudomány. Segédművészet viszont nincs. Írónak, játékfilmrendezőnek, ha csak egyetlen valóságtöredéket választ is, egész világot kell belőle teremtenie, az igazság mindkét felének, minden negyedének, mind a nyolc nyolcadának benne kell foglaltatnia – legalább sejtelemként. Ha nem – és az esztétikai törvény nem ismerete nem ment föl e bűn alól – akkor a mű csak nyolcad, negyed, fél igazság, vagyis hazugság. Vannak persze egyértelmű bűnök, kerek, teljes igazságok, vitathatatlan helyzetek, ahol nincs helye a mérlegelésnek, amit A vád felemleget, nem ilyen eset. Sokszögű dráma.
Sára nem a sokszögek mestere, nem analitikus rendező, hanem együttérző krónikás, nem a történelmi kataklizma működése érdekli, hanem az áldozat szenvedéstörténete. Talán ezért is lett mindenekelőtt dokumentarista; a leghitelesebb szemtanú, az áldozat vallomása azzal a módszerrel közvetíthető a legteljesebben. Hogy ki az agresszor, a dráma másik főszereplője, az ezekben a vallomásos dokumentumokban és történelmi játékfilmekben szinte mindegy is. Oroszok, németek, tábori csendőrök, „vigyázók” vagy „szanitécek”... A balsors. A vád Sára első olyan játékfilmje, ahol a testetlen Fátum alakot ölt, személyiségekbe bújik, a szenvedéstörténet szempontjából feleslegesen és zavaróan. A film kudarcának alighanem ez az egyik magyarázata: a dráma nem viseli el, hogy egyik félnek semmi bűne, a másiknak pedig semmi mentsége ne legyen. Mert ha ez így van, akkor a történetnek tétje sincs, két absztrakció fogja az asszót végigjátszani, az ártatlanság torzképe és a bűné. Sáránál, akárcsak a Jancsó-filmekben, az emberi lét halálos birkózás a történelem sötét angyalával. De amíg Jancsónál a történelem cselvetéséhez az is hozzátartozik, hogy az ártatlanság egy szempillantás alatt bűnbe fordulhat, az agresszorból pedig bármikor áldozat lehet, Sáránál az ártatlanság személyhez kötött, mondhatni, kegyelmi állapot. Jancsónál mindig a szituáció dönti el, kinek van igaza. Az ember mindig választhat, még ha nem veszi is észre, még ha rosszul választ is. Sára univerzumában az ember eleve predesztinált: potenciális áldozat. Balvégzet vagy szerencse dolga, hogy beteljesül-e rajta eleve elrendeltetett sorsa vagy megússza. Sára filmjei katasztrófafilmek. A történelem úgy pusztít bennük, mint a San Franciscóban a földrengés, a Hurrikánban a forgószél, a Pokoli toronyban a tűzvész. Személytelenül, közömbösen. Értelmetlen számonkémi a Krónikán, miért nem szólal meg benne a másik oldal, a „földrengésnek” nincsenek szempontjai. Miként azt sem érdemes firtatni, miért tűnnek ki a képből a második magyar hadsereg rémtettei. A Krónika (és rövidített moziváltozata a Pergőtűz) a doni katasztrófa filmje, kétszázezer áldozatul dobott magyar katona horrorisztikus haláltusája. Amikor a 2. magyar hadsereg katonája ott találja magát a mínusz negyven fokos fagyban, posztóköpenyben, papírbakancsban a voronyezsi hómezőkőn az orosz pergőtűzben, éppoly kevéssé lehet a morális ítélkezés tárgya – legyenek esetleg mégoly súlyos bűnei –, mint a cápa fogai közt vergődő áldozat. Ez az, amit nem tudtak, nem is akartak megérteni azok, akik közös bűnben marasztaltak el vérszomjas partizánvadászt, szadista keretlegényt és frontra hurcolt ártatlan bakát. És ugyanezt felejti el Sára is, mikor A vádban a szörnyeteg Orosz Medve ellenkarikatúrájával próbálja helyettesíteni a Hős Felszabadító hamis ideálképét. Sára A váddal a Krónikát hozza kínos helyzetbe, hiszen, ha a Magyarországra bevonuló Vörös Hadseregen számon lehet kérni a megerőszakolt asszonyokat, a legyilkolt ártatlanokat, akkor a 2. magyar hadseregen miért nem kérte számon ugyanezt. A doni katasztrófafilm mellett miért nem forgatta le a maga ukrajnai Hideg napokját. Ha a magyar megszálló sereg halottainak, sebesültjeinek, túlélőinek kijárt a megértés, akkor a minket megszálló szovjet hadsereg tagjainak miért nem jár ugyanez. Érthetetlen. Azaz, dehogy is nem értem, csak nem esik jól megértenem: az együttérzésnek is van határa. Volt idő a magyar költészetben, amikor még nem volt. „Nekem fáj a szerb komitácsi szíve is, melybe a ©koda vagy Weiss Manfréd golyója beletalált.” – írta valamikor réges-régen egy nagy háborúban egy nagy magyar. A vád élére aligha lehetne mottóul állítani Ady – annak idején egyébként kicenzúrázott – mondatát.
Pár éve Sára Sándor hideglelős szép dokumentumfilmben gyűjtötte össze azoknak a megbecstelenített magyar lányoknak, asszonyoknak a történeteit, akiket az oroszok koholt vádakkal elítéltek és Szibériába deportáltak („Mikor vittek Szibéria felé...” – Magyar nők a Gulágon I-II.). Ott még az áldozatok voltak a főszereplők, nem a bűnösök. Az együttérzésé volt a vezérszólam, nem a gyűlölködésé. A katasztrófáé, nem az olcsó horroré. A vád történetét megélt jászberényi család mártíriuma már csak ürügy egy nagyobbnak gondolt vállalkozáshoz: a magyar nemzet mártíriumához. Mert ha nincs is kimondva, elég egyszerűen felfejthető az a szimbolika, amelyben egy gonosz idegen hatalom rátör a védtelen magyar szüzekre: egy egész ártatlan nemzet lett itt megerőszakolva. Talán, ha hozzátennénk: egy másik ártatlan nemzet által. Úgy benne lenne valamelyest a történelem diszkrét bája. Sára, aki Gulag-filmje híradóbejátszásaival fejvillantja, hogyan készült az oroszok vezette Szövetséges Ellenőrző Bizottság megrendelésére a „fasiszta nemzet” kényszerképzete, ne tudná, hogy az „ártatlan nemzet” ennek a hazugságnak csak fonákja. És cseppet sem kegyes vagy ösztönző hazugság. Már új korában sem volt az, nemhogy a századvégen. És ha igaz volna is, kihez fordulunk vele, a magyarok istenéhez? Törökért, tatárért, besenyőért miért nem nyújtjuk be a számlát? A múltat egyetlen módon lehet eltemetni, ha megértjük, hol tévesztettünk utat. Egyszersmind ez az egyedüli jóvátétel is. 1944-be nem egyszer már csődöt mondott illúziókért, nem is sötét titkokért kell visszatérni, hanem a teljes igazságért, a pontos és teljes rémtörténetért, amiben egyszerre vagyunk agresszor és mártír nemzet, utolsó csatlós és megerőszakolt szövetséges, felszabadított és leigázott ország. Ezt nem lehetett szólásszabadság híján ötven éven át összerakni és kimondani. Ez volt a nagy tabu. Történetírónak, művésznek ezt a súlyos terhet kellene most megemelnie.
Sára egész életműve a Feldobott kő zárszavára épül, „Én nem megszökni. Hozom nektek az igazság.” Most gyanúsan messzire ment.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1996/11 51-53. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=396 |
