Geréb Anna
Mesélje el, hogy lesz valakiből Eizenstein — szerette idézgetni a mester a róla szóló adomát. — Mihail Oszipovics fiaként Rigában kell születni.
A legutóbbi Arsenal Nemzetközi Filmfórum Riga szülötte, a százéves Eizenstein jegyében telt. Természetesen retrospektív vetítéssorozatot is rendeztek, amin — fura ötlet — a hangosfilmeket is élő zene, fuvola és dob kísérte, vagyis némán vetítették a Jégmezők lovagját és a Rettegett Ivánt! Volt fotókiállítás, mozimúzeum-látogatás és persze tudományos tanácskozás az eizensteinológusok számára. Az egyik verőfényes őszi napon városnézésre indultunk. Viktor Jansons színházrendező és várostörténész vezette az idegeneket házról házra, végig az Albert és az Erzsébet utcákon. Itt fedeztük fel Eizensteint. No nem Szergej Mihajlovicsot, a „rigai kisfiút”, hanem az „apácskát”, Mihail Oszipovicsot.
Róla, az „apácskáról” a magyar közönség is olvashatott már egyet s mást az orosz hatkötetes Eizenstein-válogatás önéletrajzi fejezetének magyar kiadásaiban, az Ejzenstejn a művészet forradalmára című összeállításban és a Premier plánban című kötetben. Az Eizenstein-fiúnak a halála előtti hónapokban papírra vetett, oroszul azonban csak nemrég kiadott Emlékirataiban viszont újabb részletekkel gazdagodik az idősebb Eizensteinről, e rendkívüli tehetségű, tekintélyes életművet hátrahagyó alkotóegyéniségről felvázolt kép.
Az útmérnök Mihail Oszipovics Eizenstein (1868-1920) a lett Közlekedési Minisztérium főmérnök-hivatalnoka volt, 1903-tól 1917-ig azonban „magánprakszisban” önálló épülettervezésre is vállalkozott. Korának legeredetibb és legdivatosabb építészének számított: az utókor az amúgy is gazdag lett-orosz szecesszió egyik legnagyobb mestereként tiszteli. Tizennégy alkotása ma is látható. Díszítéseire, motívumaira erős színpadiasság jellemző (maszkok, állatok, jelmezes alakok sokasodnak a hatásvadász cirádák között), szinte kéjeleg a részletek tobzódásában, furcsaságában, meghökkentő extravaganciájában. A szépség megszállottja, aki az újításoktól sem retten vissza. Az elsők egyike, aki vízvezetéket és WC-t épít a lakásokba. Igaz, ettől még nem váltak lakályosabbá, meghittebbé a kívülről pazar otthonok. Bent a sötétség az uralkodó „szín”, és kényelmetlen, képtelen megoldások okoznak gondot. Ha ugyanis a megrendelő — az „újgazdag” orosz kereskedő — azt kívánta, hogy jobbra legyen mondjuk egy mélyedés a falban és nyúljon ki a párkány, mert ő ott szeret könyökölni, akkor Mihail Oszipovics megcsinálta, és ez csak egy a téglába-kőbe öntött szeszélyek közül. „Oh, milyen eklektikus — szólták le egyesek már akkor. — Ez nem eklektika, ez az egész világ — egyben” — válaszolta művészi szabadságának tudatában.
Ami pedig a kor, a századforduló, a környezet meg a város ihlető erejét illeti, arról is érdemes néhány szót ejteni. Riga, a Hansa-hagyományát büszkén őrző kereskedőközpont, Naum Kleiman szavaival „polikulturális” terep, a századelőn „Európa homlokzata Oroszország számára”. Az a pont, ahonnét belátni a világot. Maga az Eizenstein család is a nyitottság, az etnikai és kulturális tarkaság példaképe: kikeresztelkedett német zsidó („valahonnét a cseh határból”, a ma is meglévő Bayer Eizensteinből származó) nagypapa, svéd dédnagymama és orosz ősök a „források”. Valójában a helyzet nem volt ennyire idilli: a német dominanciájú város a századfordulós oroszosításra idegesen reagált. 1910-ben mindössze a lakosság 5 %-a szavazhatott, s a 30.000 lakosra aránytalanul sok börtön és bolondokháza jutott. A kultúrák közötti harc a családba is beszűrődött, s közvetve hozzájárulhatott az Eizenstein-szülők válásához is, amely oly tragikus hatással volt az akkor tizenegy éves kamaszodó egykére. Német volt az „apanyelv” (a válás után a fiú az apjánál maradt 1915-ig), orosz az anyanyelv, lett a személyzet és néhány jóbarát nyelve, köztük Maria Elksne nevelőnőé, akihez Szerjózsa ijedten menekült a szülők marakodása elől, és akivel még sokáig levelezett, miután az asszonyt a Gulágra száműzték...
Mindez a szemináriumon hangzott el. A fiú utólag lejegyzett személyes emlékei persze szuggesztívebbek: „Meglehetősen sokáig éltem Rigában, bár nem mintha különösebben tetszett volna.
Hanem mert apácska ott szolgált a Lifjandszij kormányzóság út-főmérnökeként, kiterjedt építészeti praxissal.
Rigában az apácska által épített házak száma, rémlik, elérte az ötvenhármat.
Van egy egész utca „vadmodern stílben”, amit drága szülém olyannyira kedvelt.
Két rigai neve is volt az utcának: Albert utca és Albertstrasse.”
„Papa imádta a tarka nyakkendőket.
Papa a Maison de blanc-ban meglátott egy csodálatosan bordázott nyakkendőt. Bement megvásárolni. De nem akart... kettőt venni. És csak amikor rákérdeztek: Hát csak egy lába van a nagyságos asszonynak? — akkor döbbent rá, hogy harisnyakötőt nézett nyakkendőnek.
Papa — az építészeti dekadencia, a szecesszió legcikornyásabb válfajának képviselője.
Papa — a l’art pompier féktelen híve.
Pompeux in his behaviour.
Arriviste.
Selfmademan.
Fenntartotta igényét egy magas osztrák címre azon az alapon, hogy családneve véletlenül összecseng valamilyen vár nevével. (...)
Papa — a negyven pár lakkcipővel és a hozzátartozó katalógussal, amelyben precízen regisztrálták a megkülönböztető jegyeket: „karcos”, stb. És a küldönccel, Ozolsszal, akinek saját egyenruhája volt, és aki a listából választotta ki a kért cipőt a sokrekeszes nyúlketrec-szerű alkalmatosságból. (...)
Papa — aki másfél emelet magasságba helyezi el az emberi profilokat az épületek díszeiben.
Vízelvezető csőből formált, kinyújtott női karokat növeszt az épületek sarokvonalába, a kezekben aranykarikákkal. Milyen érdekesen csöpögött át az esővíz ezeken a bádoggátakon.
Papa —győzelmesen az égnek meredeztetve gipszoroszlánjainak farkát (lions de plâtre) — halomra hányta őket a házak felső részén.
Papa — maga a lion de plâtre. A hiú, az apró, aránytalanul kövér, a munkaszerető, a boldogtalan, a tönkrement, aki mégsem hagyta el soha a fehér kesztyűt (hétköznap sem!), meg az ideálisan kikeményített gallért. És nekem örökítette át a haszontalanságok iránti beteges szenvedélyét — amivel csak tudtam, igyekeztem ezt a szenvedélyt szublimálni, legalábbis az aztékok katolikus barokkja és túlcicomázottsága iránti vonzalmamban.
Papa — belém rakva az újgazdag kispolgári indulatok egész máglyáját, nem vette észre, hogy az oedipusi tiltakozás törvényével fogom gyűlölni azt, amit magam is hordozok. És nem ittasulok meg tőle, hanem lenyelem a mámort az elemző és számbavevő hideg tekintetével.”
Az ötvenedik születésnapjára készülő, Sztálin-renddel kitüntetett, de már halálos beteg Szergej Mihajloviccsal egy ismeretlen lett újságíró készítette a valószínűleg utolsó interjút, amelyet azonban a cenzúra „publikálásra alkalmatlannak” ítélt. A most előkerült szövegben is sok szó esik a szülővárosról és az azt nagyban alakító apáról:
„Beteges dekadencia — ilyenek voltak apácska házai... Apácska dolgozószobája mindig tele volt rajzokkal, tervekkel, amelyre ma is élénken emlékszem. Csak később kezdtem tiltakozni a rá jellemző udvari pompázatosság ellen. Ugyanakkor mindig is tetszett apám pedáns rendszeretete. Csodálatos könyvtáráért egyenesen lopni tudtam volna. (Kihúzni — virít a kéziraton a felelős szerkesztő tintája...) Apácska stílusérzéke, a szecesszió tökéletes birtoklása, merészsége pedig mindig példám maradt. Filmjeimben igyekeztem ehhez az elvhez hű maradni. Ugyanis én sem tudok az érzelmi kitöréseimen uralkodni... Nálam az art nouveau transzformálódik filmmé... Amióta eljöttem, nem voltam otthon. Most hívnak, legyek a rigai filmstúdió vezetője. Nem tudom..., most nem érek rá. Talán majd később visszamegyek. De nem igazgatónak...”
És akkor most tessék megnézni néhány kőbe merevített „képet”, „beállítást” a leghíresebb Eizenstein-ház homlokzatáról! Minden elképzelhető helyen, még ott is, ahol igazán el sem fér, egy-egy állat, maszk vagy emberfej, szemből és oldalt, nagyban és még nagyobban, vagyis különböző „plánokban”. A baloldali „premier plánra”, az ordítóan kitátott szájra nem lehet nem figyelni. Expresszivitásban mintha rokona volna a patyomkini „lépcsőjelenet” tragikus asszonysikolyának.
Vagy itt van ez a hatásos, ritmikusan váltakozó oszlopos front, mint valami „függőleges odesszai lépcsősor”, rajta a harci sisakra emlékeztető főkötős lányarcokkal...
Az izgalmas részleteken, egybeeséseken túl a vizuális önkifejezés kényszere feszíti mindkettőjüket: ugyanaz a lelki alkat, temperamentum, belső szabadság és zabolátlan fantázia árad Mihail Oszipovics díszes építményeiből, mint Szergej Mihajlovics sodró filmjeiből.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1999/02 44-46. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3957 |
