Beregi Tamás
Az idegenek köztünk vannak: a földben, a fűben, a fában. Emberboly hangyaszemmel, üzen a mikrokozmosz.
„A lélek vagy mindenütt ott van, vagy sehol sincs meg az életben” – írja Konrad Lorenz. Úgy tűnik, az animációs film fontos alaptörvényének tekinti ezt a tézist, mert a némafilmkorszak óta előszeretettel antropomorfizálja a köztudatban lélek nélkülinek tartott létformákat. Vlagyiszlav Sztarevics orosz filmrendező 1910-es években készített zseniális stopp-trükkös rovar-bábfilmjei részben la fontaine-i példázatok (A Tücsök és a Hangya, 1913), részben a korabeli társadalmi visszásságokat illetve népszerű filmzsánereket – üldözéses krimi, szerelmi melodráma, kalandfilm – gúnyoló alkotások voltak (Az operatőr bosszúja, 1912). Sztarevicstől Walt Disney-n és az olyan remekbeszabott magyar rajzfilmeken keresztül, mint a Vízipók-csodapók vagy a Légy (Rófusz Ferenc, 1982) hosszú út vezetetett a mai komputer animálta rovarfilmekig, az olyan alkotásokig, mint a Z, a hangya, és az Egy bogár élete: a teremtés kétkezi munkája helyett ma már a digitalizálás, a mesterember-művész helyett a számitógép-demiurgosz lehel lelket az alsóbbrendű létformákba.
Ember az állatban
Az animációs film a „bogár-lélektan” kiteljesedését, de korántsem kiindulópontját jelzi. A funkcionalista életmód a rovarokban végletesen redukált, egypólusú „jellemeket” alakított ki, s emiatt az ízeltlábúak már Aesopus óta kedvelt szereplői a sarkos példázatoknak, fabuláknak: a hangya a dolgosság, a tücsök meg a sáska a hedonizmus és lustaság, a cincér a felesleges hősködés, a légy az izgágaság, a pók a kíméletlen ragadozó, a bolha a másokból élő parazita megtestesítőjévé vált. Ezen antopomorfizáló tendenciák ellenére a rovarok „tudományos emancipációja” csak a XVII. században vette kezdetét: az addig elsősorban dekorativitásuk miatt értékelt, vagy a kizárólag a Leonardo da Vinci féle megszállottak által tanulmányozott „vértelen állatkák” ekkortájt kerültek a természettudományos érdeklődés középpontjába. A nagyítólencse és a mikroszkóp a tudomány szentesített peep-show-jává, a természet titkait fürkésző arcátlan kukkolók privilégizált termékévé, vagy, ha jobban tetszik, afféle ős-mozivászonná vált, melyen a világ apró csodáinak báb-birodalma kelt életre. Jan Swammerdam 1737-es Bijbel der Natuure, azaz a Természet bibliája című munkája afféle manifesztum volt az alsóbbrendű létformákért (őket összefoglalóan rovaroknak nevezte a tudós); ettől a könyvtől már egyenes út vezetett a rovarvilágot túlpszichologizáló, túlszociologizáló, inkább irodalmi, mint tudományos értékük miatt jelentős művekig. Jean Henri-Fabre Souvenirs entomologiques című könyve tudományos alapossága dacára egyike a legszebb munkáknak, amelyeket rovarokról valaha írtak (jellemző, hogy a szerzőt nem biológiai, hanem irodalmi Nobel-díjra terjesztették fel); a „véglények apostolaként” is csúfolt Herbert Spencer Jennings századfordulón írt könyveiben már a papucsállatkákban és az amőbákban is felfedezni vélte „a boldogság utáni vágyakozás”, az „öröm és a bánat” érzelem-csíráit.
Az ízeltlábúakat emberarcúvá változtató művek különösen kedvelik az államokban illetve kolóniákban élő rovarokat: izgalmas, csábító kaland egy ilyen társadalmat gazdasági és szociológiai aspektusból modellezni. Valami ilyesmire vállalkozik az Egy bogár élete és a Z, a hangya is: az elénk táruló, egyszerre archaikus és modern hangyatársadalom keresztmetszetét tanulmányozva és embervilágunkkal összevetve meglepő, de igaz analógiákra bukkanhatunk. A „hangya-gazdaság” alappillérei az építkezés (alagutak, raktárak létrehozása), a növénytermesztés, az aratás, a raktározás, no meg az állattenyésztés (Linné szerint a levéltetű a hangyák fejőstehene, a Z, a hangyában fel is bukkan egy hasonló motívum, a kocsmába járó dolgozók levéltetűsört isznak). A Walt Disney cég és a Dreamworks által életre keltett hangyatársadalom gazdasági szempontból hasonlít ugyan egymásra, szociológia aspektusból azonban gyökeresen különbözik: az Egy bogár életében demokratikus, a Z, a hangyában feudális, tekintélyelvű világot látunk; az előbbi filmben csak dolgozók léteznek, meg a királynő, az utóbbiban orwelliánus, falanszterszerű világ tárul elénk, ahol az egyén sorsa a születés pillanatában eldől, és a kasztok között áthatolhatatlan falak emelkednek.
Mindkét film főszereplője megrögzött individualista, deviáns rovar. A demokratikus hangyatársadalom hősét a hagyományok felborításának vágya, az autokrata világ rebellisét csupán a paranoia motiválja; a demokratikus világ hérosza közösségéért, a tekintélyelvű társadalom rovar-Woody Allenje csak önmaga boldogságáért harcol: mégis az ő hőstette válik nagyobbá, hiszen akarva-akaratlanul kirobbantott forradalmával megváltoztatja szűkebb világa teljes társadalmi berendezkedését.
Ha a szigorú morális és gazdasági törvényeknek engedelmeskedő hangyaállam a szervezett (demokratikus vagy autokrata) társadalom példája lehet, akkor a kolóniákban élő öntörvényű rovarok az anarchista világkép megtestesítői. Keresve sem találhatnánk erre jobb példát a Bogaras Joe (John Payson, 1997) című filmnél. A mű főhőse, a New Yorkban munkát hiába kereső fiú egy külvárosi, lerobbant bérházba költözik be: hamarosan kiderül, lakását a régóta ott élő svábbogár kolóniával kénytelen megosztani. Ezek a rovarok igazi anarchisták, csak a káosz világában érzik jól magukat: a higiénia siralomvölgyét a szenny és a bűz édenévé akarják átváltoztatni. Hiperaktivitásuk, mellyel a világot a feje tetejére állítják, megzabolázhatatlan: vízi revüt adnak elő a WC-csészében, rodeós számokat mutatnak be a házinéni macskáján, táncra perdítik a szennyest és az eldobált hulladékot, s mindeközben jól ellátják a baját a házat lebontani igyekvő, s az épület helyére hatalmas börtönt tervező szenátor ügynökeinek. A Z-ben rövid, álomszerű jelenetben feltűnő Inszektópia, Morus Tamás rovarmezbe bújtatott utópikus világa a Bogaras Joe-ban valósággá válik: a film végén az ölelkező szerelmespár lakása harsonás csótány-angyalokkal, rovar-spirituálét zengő, fellegeken ülő svábbogár-szentekkel teli bogárédenné alakul.
Miből lesz a cserebogár?
Az emberarcú rovar ellenpólusa a rovararcú ember: születése iszonyú metamorfózis eredménye. Az átváltozás problémája mindig is izgatta a természettudósokat, de a középkori nézetet, miszerint a rovarok a szennyből születnek afféle ősnemzéssel, igazán csak a XVII. század oszlatta szét: a metamorfózis jelensége az 1680-as évek végén vált ismertté, amikor egy Maria Sybilla nevű hölgy kiadatta a Hernyók csodálatos átalakulása és különös virágtápláléka című könyvét. Ahogy a mű címe is utalt rá, ez az átalakulás igazi csoda: a hernyó a féreglétből lepke és viráglétbe, a szenny szférájából a boldog lebegés éterébe emelkedik.
Kafka Gregor Samsa átalakulásának történetével (Az átváltozás, 1912) megfordította a metamorfózis előjelét, és pozitív mondanivalóját: a magasabb rendű létformába átalakulás, a menny felé törekvés igazi pokoljárássá változott. Ugyanezt a motívumot használták fel a metamorfózis témájú fantasztikus filmek. Kurt Newman 1958-as A Légy című alkotásában különösen erősen érzékelhető a kafkai skizofrén látomás, mert Hedison, a zseniális tudós félresikerült gén-transzportációs kísérlete után két lénnyé alakul: egy légyfejű és végtagú emberré, és egy emberfejű léggyé. Ebből a rettenetes genetikai rémálomból nincs menekvés: az eszelős ámokfutóvá vált emberlegyet lepuffantják, míg a Hedison fejű rovar egy pók hálójában végzi: hiába sikít kétségbeesetten a feléje rohanó ragadozó láttán, sorsa már megpecsételődött.
David Cronenberg hőse (A légy, 1986) nem válik szét két személlyé: a metamorfózis itt a teleportáció során véletlenül egy léggyel kereszteződő Jeff Goldbum szervezetében jön létre. Az átalakulás fokozatos, a test lassú elcsúfulásával egyidejűleg a főhős lelke is egyre bestiálisabbá válik. A metamorfózis a szemünk előtt zajlik le, a tudós – szemben Kafka beletörődő hivatalnok-főhősével – megpróbál küzdeni átváltozása ellen. Reménytelenül. Kafka novellája az átváltozás utáni állapotot, Cronenberg filmje az emberbőr teljes levedléséig vezető folyamatot állítja elénk.
Az emberarcúvá váló rovar története az egyéniség megtalálásáról, a rovararcúvá váló emberé az individum elvesztéséről szól. A lelkét megismerő rovar története felemelő, a lelkét elvesztő emberé szánalmas és felkavaró. Az emberarcúvá alakuló rovar társakat talál; a rovararcúvá váló ember elveszti minden emberi kapcsolatát.
William S. Borroughs Meztelen ebéd című műve, és az ebből ugyancsak Cronenberg által készített film társadalmi szintre emeli a kafkai víziót. Bill, a narkotikus rovarirtószer hatása alá kerülő főszereplő látomásaiban az egész világ metamorfózison megy át. Az ízeltlábúak a párhuzamos világ szimbólumává válnak: az „Interzóna” titkos ügynökei ők, élő írógépek, a főhősnek általuk kell leadnia jelentéseit rejtélyes feljebbvalóinak. A rovarlét A légyben az alternatív testforma, a Meztelen ebédben az alternatív tudatállapot megtestesítője. A légy főhőse előbb veszti el testét, és csak utána a lelkét, Kafka és Burroughs főszereplőinek nem is volt lelkük, ezért veszthetik el testüket, illetve kapcsolatukat a fizikai világgal. Az átváltozás és a Meztelen ebéd főszereplője elgépiesedett ember: bőrének burka alatt már rég óta ott nevelgette féreg-létének bábját.
Ízeltlábú invázió
A rovarok az állatvilág cyborgjai. Átmenetet képeznek az élő és az élettelen világ között, testrészeik reprodukálhatók, gépiesen engedelmeskednek a beléjük programozott utasításoknak: nem véletlenül váltak hát az emberiséget büntető inváziós sci-fik kedvelt gyilkoló-gépeivé. Ezek a művek az ízeltlábúak iránt érzett archaikus fóbiák végletekig fokozására építenek. Az Andalúziai kutya híres jelenete, az emberi kézből előmászó hangyaáradat Salvador Dalí és Bunuel szorongásának tükre, az inváziós sci-fik a társadalmi mértékű szorongások kifejezői. Az 1954-es Azok! Los Angeles csatornáit elözönlő, s ott tojásokat rakó óriás-hangyái állítólag a kommunista veszélyt szimbolizálják: ez a kijelentés ugyan erősen vitatható, az azonban tény, hogy az ötvenes évek hidegháborús paranoiája idején igen nagy számban készültek rovarinváziós fantasztikus filmek. Az 1955-ös Tarantula! génmutáció miatt hatalmasra nőtt pók, az 1957-es Gyilkos sáska Manhattan lakóit fenyegető óriási ájtatos manó, az 1959-es Fekete skorpió radioaktivitás miatt megnövekedett skorpiók, pókok, hernyók áradatával rémísztget.
Az inváziós sci-fik „második generációját” a hetvenes évek hozta: az 1973-as Negyedik fázis idegen civilizációja hangyák bőrébe – pontosabban kitinjébe – bújik, hogy így gyarmatosítsa a földet; az 1974-es Gyilkos méhek, 1976-os Vad méhek, és az 1978-as A raj egyértelmű reflexiók arra a botrányra, melyet ekkoriban kavart az USA-ban a gondatlanság miatt elszabadult, és sok áratlan embert halálát okozó gyilkos afrikai méhek esete.
Az ízeltlábúak invázióiról szóló fantasztikus filmek harmadik korszaka a kilencvenes évekre tehető. A nyitófilm az 1990-es Arachnofobia, az enciklopédikus lezárás, az „elődök előtti tisztelgés” Paul Verhoeven 1997-es Csillagközi inváziója. Ez utóbbi film az Azok!-hoz hasonlóan nem elégszik meg a sok rettenetével, ötvözi ezt a nagy borzalmával: az emberi hadseregeket elemésztő, óriás rovarok lakta bolygó voltaképp minden liliputi nép nevében áll bosszút az emberfajtól évezredek során elszenvedett sérelmekért.
A földi világ emberléptékűre szabott, a rovarok birodalmában viszont a méretek kihívássá, élet-halál kérdésévé válnak. A vízcsepp fulladással fenyeget (Z, a hangya), az esőszemek meteorként záporoznak a földre (Egy bogár élete), a nagyítólencse máglyaként lobbantja lángra a világot, a rágógumi enyvként tapadó rettenetes masszává válik (Z, a hangya). A Hihetetlenül zsugorodó ember (Jack Arnold, 1957) miniatürizált főhőse egy egyszerű házi pók vacsorájaként végezné, ha nem kapná lándzsaként maga elé az utolsó pillanatban a szobában talált gombostűt, a Drágám, a kölykök összementek (Joe Johnston, 1987) ugyancsak lekicsinyített gyerek-hősei örökre eltévednének a családi ház kertjének fű-vadonjában, ha nem sietne a segítségükre, nem venné őket hátára – pontosabban torára – egy hangya. A méretek drasztikus csökkenésével az élet túlélésért folytatott küzdelemmé, az utazás hatalmas kalanddá válik: a rovarméretűvé zsugorodott ember visszatalál ős-állapotába, abba a világba, amikor még a kiszámíthatatlan természet játékszere volt.
Üzen a mikrokozmosz
Jean-Henri Fabre, a hím lepkék „szagló-radarjának” felfedezője hosszasan ír könyvében az ízeltlábúak kommunikációs formáiról. Az Angyalok és rovarok entomológus főhőse számára maguk a rovarok válnak kommunikációs csatornákká, a világgal való kapcsolat receptoraivá. A férfi lepkefelhőbe burkolja leendő hitvesét, így vall szerelmet neki; házasságának megromlása után a rovarok tanulmányozása során ismeri meg az igaz szerelmet; a vöröshangyák által kizsákmányolt kisebb „hangya-rabszolgák” sorsában pedig önmaga megalázottságát látja viszont. Az ízeltlábúak ebben a filmben afféle jelekké, misztikus üzenethordozókká válnak. A műben elhangzik az a viktoriánus korban igen elterjedt nézet, mely a rovarokat, különösképpen a lepkéket hajlamos volt afféle tündérlényeknek, az emberi és az állati világ, a valós és a túlvilági létezésformák határán álló misztikus teremtményeknek tekinteni. Számos korabeli preraffaelita festményen illetve hamisított fényképen felbukkannak lepkeszárnyú, mezítelen női testű tündérek, és efféle törékeny rovarangyal-lények népesítik be a viktoriánus meséket is.
A rovarok „besorolhatatlansága”, öntörvényű misztikus életformákként értelmezése talán sehol sem annyira szembetűnő, mint a Mikrokozmosz című filmben: ez a különös mű a természet misztériumjátékát tárja elénk, a „vértelen állatkák” patetikus rovareposzainak fragementumait, egy – talán csak a kollektív rovartudatban létező – bogármítosz jeleneteit: a filmben mintha Jan Swammerdam 1737-es természeti bibliája kel életre.
A Z, a hangya főhőse a film egyik legszebb jelenetében Hamletként tartja kezében termeszrágók által lefejezett barátjának „koponyáját”: a lét vagy nemlét kérdése itt nem a főhős költői monológja, hanem az élő és a félholt, de beszélni még tudó hangya rövid párbeszéde során bontakozik ki. Felmerül bennünk a kérdés: hol ér véget a rovarélet, és hol kezdődik a rovarhalál? Válaszolni persze Z nem tud, és nem is akar. Maga a film is megelégszik azzal, hogy a rovarszív, és rovarlélek létezését hirdeti. Lehet, hogy igaza van a rendezőnek, lehet azonban, hogy a Konrad Lorenz kijelentését cáfoló, a bogár és gép között egyenlőségjelet tévő művek helytállóak. Válaszolni lehetetlen: a rovarlét nagy titkainak megfejtésére a tudománynak és mozinak még sok időre lesz szüksége.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1999/02 26-29. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3953 |
