Ágfalvi Attila
Sue, a (talán) ötvenes éveit taposó, magányos New York-i szépasszony életének (utolsó?) néhány hetét követhetjük nyomon a filmben: a bevezetés felvázolta alaphelyzet szerint közeli kilakoltatás elé néz, amennyiben nem sikerül hamarosan kifizetnie elmaradt lakbérét, s ez annál is nehezebbnek ígérkezik, mivel napjait részben reménytelen álláskereséssel, részben kétségbeesett és nyomasztóan ügyetlen kapcsolatteremtési kísérletekkel múlatja. A tárgyalás során aztán ezen két tevékenység végeérhetetlen egymásutánjainak vagyunk tanúi: az utcán találomra felszedett barátnő bordéllyá alakítaná közös otthonukat, és sértődötten tapasztalja, hogy Sue, noha saját szavai szerint is „csak a szex által tud kommunikálni”, képtelen feloldódni az ezzel járó helyzetekben; a parkbéli kismama elmenekül, mikor neurotikus fejrángásokkal kísérve bókol gyermekének, az éjjeli bisztróban nem szolgálják ki, mert túl nagy adósságot halmozott fel a csokis fánk hitelbe történő fogyasztásával, s mikor álláshirdetésekre jelentkezik, legfeljebb csodálkozást vált ki különös végzettsége: pszichológia és modern tánc. Az egyetlen reménysugárt Ben, az egyszerű minnesotai srác felbukkanása jelenti Sue életében (a Coen-filmekből sejthető, hogy ez a „minnesotai vagyok” nagyjából úgy hangozhat az amerikai fülnek, mintha valaki itthon azt mondaná: „Parajpuszpángról jöttem”). Némi kezdeti habozás, majd korai és teljesen értelmetlen összeveszés után a férfi, meglepő módon, ragaszkodó szeretőnek bizonyul, sőt Sue-t, éppilyen váratlanul, alkalmazza egy komoly cég is. Csakhogy az (egyébként zavarbaejtően Gerard Philipre emlékeztető) szeretőt Indiába irányítja a sors (vagy inkább a rendező) szeszélye, az irodából dermesztően udvariasan eltanácsolják; aztán jön az elkerülhetetlen kilakoltatás és a szomorú vég: hiába fut be Ben éppoly esetlegesen a végén, mint ahogy eltűnt egy negyed filmmel korábban, az Alzheimer-kórban szenvedő anyjával a sokadik sikertelen kapcsolatteremtési kísérlet kudarcát végképp elviselni képtelen Sue feladja: amolyan „hagyjatok meghalni”-gesztussal kifekszik a parkban a hajléktalanok közé.
A rendező javára írandó, hogy a megpróbáltatások ezen határtalan halmozását valamiféle monotonul ismétlődő, így könyörtelenül a végtelenbe mutató szerkezetbe igyekezett rendezni, s ez tudatosabb, és főleg invenciózusabb alkalmazás esetén kétségkívül gyümölcsöző lehetett volna. Egyáltalán: bármilyen tudatos formaalkotó rendszer következetes alkalmazása sokat lendíthetett volna ezen a kétségkívül jobb sorsra érdemes, mert szándékában és eszközeiben is tisztességes filmen. El lehet tűnődni, hogy ami Cassavetes keze nyomán természetes zsenialitással működött, az itt miért fullad be az első (na jó, a második) jelenettől fogva; nyilván a Sue-t alakító (és, sajnos, másképp rossz) Anna Thomsont kivéve átlagos tévésorozat-színvonalon játszó színészek legalább annyira hibásak, mint a vágó, aki elismerésre méltó hidegvérrel hagyott a filmben egy olyan jelenetet (ráadásul szerelmit), ahol a mikrofon hosszú másodpercekig belóg a képbe. Minden erőfeszítésnél jobbat és megrázóbbat képes közölni a nézővel a főszereplőnő meztelen teste, ez a Playboy-mércével is kifogástalan női test, mely azonban pergamenszerűen gyűrődik itt-ott, s a legnagyobb szenvedélyek közepette is sápadtan hullaszínű: nagyjából mindaz leolvasható róla, amivel ez a film, egy műalkotástól elvárható szinten, adós maradt.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1999/01 59. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3934 |
