Vágvölgyi B. András
Hunter S. Thompson könyve a drogszubkult válasza volt a vietnami háborúra, a hippi-álmok szertefoszlására.
Két férfi száguld a sivatagban egy piros nyitott Chevroleten. Az egyik fehér, a másik amerikai szamoai, az egyik riporter, a másik ügyvéd, be vannak tépve nagyon. Az emberiség teljes története során felfedezett és feltalált összes tudatmódosító, kábító- és bódítószer, természetes és szintetikus, szívni-, lőni-, enni-, orrot bolondítani-való, mind a birtokukban van, egyidejűleg alkalmazzák őket + egy rózsaszín plasztikból és kredenckék neonból készült sivatagi városba, Las Vegasba tartanak, ahol valójában az üdvtörténetek leghatékonyabbját, az Amerikai Álmot keresik.
Agyelhagyós alaphelyzet. Ráijesztenek egy stopposra, őrült mániákusoktól hemzsegő motorversenyről próbálnak tudósítani, megmerítkeznek a vegasi éjszaka szenvedélybeteg őrületében, bárhölgyek jegesmedvékkel kefélnek forgószínpadon, olcsó a szálloda és az étterem, hiszen a szerencsejátékon kell keresni. Város, ahol a giccsre hajló elme bakugrásai minden gátjukat átszakították. A Riporter és az Ügyvéd tombol. (Az Ügyvéd például a Fehér Nyúlra vonaglik a fürdőkádban, mint cápa véres hús közelében, áramütéses halálokot szeretne.) Dzsungelharc: hosszú menetelés recepciókon, apartmanokon, szobapincéreken át. Foglyul ejtenek egy Barbra Streisand-portrékra specializálódott félkegyelmű vidéki festőlányt, szexuális rabszolgájukká teszik, majd anélkül, hogy hozzáérnének, lerázzák.
Megkezdődik a kábítószerügyi rendőrkonferencia, ahol a drogkultúra képviseletében álruhás királyként hintik a hülyeséget, aztán kikeverednek a városból, keresik az Amerikai Álmot, ám rájönnek, hogy az a Régi Pszichiáter Klub volt, de az is rég leégett. A bomlott emberi agy látomásainál nincsen, mi apokaliptikusabb lenne, annál már tényleg csak a valóság borzalmasabb. Dióhéjban ennyi a szüzsé.
Terry Gilliam kultkönyvből csinált most filmet. A Monty Python csoport egykori oszlopa, a Brazil című mestermű és olyan korrekt munkák alkotója, mint a Tizenkét majom vagy A Halászkirály legendája, huszonhét évvel a megjelenés után megfilmesítette Dr. Hunter S. Thompson Amerikában élő rocklegendává lett dolgozatát, a Félelem és reszketés Las Vegasbant (magyarul: Narancs könyvek 1., 1993.). Thompson dr. az amerikai mitológia Olümposzának lakója, hírnevét a hatvanas évek közepén azzal szerezte hogy beépült a Hell's Angels nevű motoros bandába, majd tapasztalatait könyvformában közreadta. Az 1967-ben indult Rolling Stone magazin egyik főszereplője lett, Amerika-ügyi tótumfaktum, az 1972-es elnökválasztási kampányról készült félezer oldalas dolgozata ma is megkerülhetetlen a közelmúlt politikatörténészei számára. HST – monogramja az amerikaiban márkanév, hiszen Harry Seymour Trumant is így rövidítették – végigkövette a McGovern-Nixon párviadalt, Nixon talán legkritikusabb elemzője, többször megírta róla, hogy olyan gazembernek tartja, aki dícséretes módon elég jól ért a baseballhoz és az amerikai focihoz. A mondén életet élő Hunter Thompson azonban igazán híres a Félelem és reszketés Las Vegasban című könyvével lett, ami 1971-es megjelenése óta több millió példányban fogyott, generációk cseperedtek rajta, „an American Classic”. Thompson műve zsurnál-könyv, tényirodalom, gonzó-újságírás (a szerz. def. szerint: az újságíró az írás vagy a szerkesztés fázisában hallucinogén kábítószerek hatása alatt áll), témájában és műfajában a hippikorszak egyik kulcskönyve (a másik Tom Wolfe-nak Ken Kesey-ről, az ő kommunájáról, a Merry Prankstersről, a mágikus iskolabuszról, és főleg pedig a lizergénsav-dimetilamidról – rövidítve: az LSD-ről – szóló Electric Kool-Aid Acid Testje).
Terry Gilliam mozijával kapcsolatban a kulcsszó azt hiszem a „megfilmesítette”. Gilliam filmje nem önálló mozgóképes minőséget hoz létre, saját lábán megálló, az irodalmi alaptól független filmet, hanem egy másik médiában adja az eredeti feldolgozását. Azt viszont korrekten. Nem tér el, nem faksznizik, igyekvőn iparkodva kopíroz. Papírról celluloidra. Papírban Hunter Thompson hetvenes évek eleji királyság, generációk haltak be tőle, a drogszubkult válasza volt ez a könyv a vietnami háborúra, Nixon újraválasztására, a hatvanas évek álmainak szertefoszlására, a yuppiesodásnak indult hippizmusra.
A Gilliamé nem az első filmes Hunter Thompson-adaptáció. 1980-ban vagy 82-ben készült egy film John Kaye forgatókönyve alapján, Art Linson rendezésében és Neil Young zenéjével Where The Buffalo Roam címmel. Ott Bill Murray alakította a Doktort, sok elem megvolt benne a Félelem és reszketésből, de életrajzi film volt. Nem lett nagy pukkanás, túl korai volt, túl korán jött a hetvenes évek retrójához, a korszak meg már elmúlta magát. Nincs szánalmasabb a tegnap modernjénél. Ma viszont hetvenes évek retró van, trapéznadrág, tompa orrú cipők, Gilliam filmjében Johnny Depp jó, akár hiteles is mint Thompson dr. alteregója, de ennek a filmnek mégis 1975 magasságában kellett volna elkészülni Jack Nicholsonnal a főszerepben. Mikor mostanában kitalálták Hollywoodban, hogy kell egy kilencvenes évek végi variáció, először Alex Coxra gondoltak, a Sid és Nancy rendezőjére, aki egyszer már bejött mint tömegkulturális dúvad filmes biográfusa (a Sex Pistols-os Sid Vicious életének utolsó napjairól forgott a fenti dolgozat), de aztán lehasadtak róla, visszaminősült társforgatókönyvírónak.
Elgondolkodik az ember, vajon miért angol rendező kell egy ilyen tőrőlmetszett West Coast-történet feldolgozásához? Amikor időről-időre hallunk arról, hogy a Francis Ford Coppola majd jól megcsinálja Jack Kerouac Útonját, azt valahogy helyénvalóbbnak gondoljuk. A kulcs Ralph Steadman, Thompson könyveinek rendszeres illusztrátora, a brit apokaliptikus, aki koncentrikus köreivel, vércsefejeivel és hosszúszárú cigarettaszipkáival megalkotta a végítélet thompsoni vizualitását.
Gilliamnek az idő múltával jobb esélye lett a thompsoni-steadmani világ ábrázolására, mint az Ahol a bölény kószál csapatának. Fejlődött a technika, számítógépes animáció segíti a Doktor víziójának celluloidba öntését, LSD-trip jellegű komputergrafikát látunk, bárokban vonagló ragadozómadár-fejű pincérnőket és rendőröket, hüllőket, véglényeket.
Mélylétet, egy nagy korszak, egy nagy életformaforradalom utáni kiüresedést, az antiklimax pillanatát. A drogügyi huzakodás, a nyárspolgári elrettentés mellett ez, az antiklimax pillanata az, ami aktualitást adhat Magyarországon ma ennek a filmnek.
Johnny Depp a szaksajtó szerint alaposan rákészült erre a filmre, elzarándokolt Hunterhoz a coloradói Aspenbe, szétszívták az agyukat, Hunter is megszerette, utolsó könyvét neki ajánlja, s köszöni értékes hozzájárulását. Johnny Don Juan de Marco Deppet megkopaszították, teljesen aszexuális küllemű, nagyon részeg androgén lett; mikor először lekapja horgászsapkáját, akkor pont úgy néz ki, mint valami szamurájtévéjátékhős egy Csikamacu Monzaemon-darab feldolgozásában. Hunter Thompson mozgását egész remekül elsajátította, pedig az nem egy egyszerű feladat, a Doktor mozgáskoordinációja fittyet hány minden fizikai és biológiai szabályra. Akik már hallották jellegzetes, a prérikutya ugatására hajazó, whiskey- és nikotinverte orgánumát – az angolszász világban sokmillióan vannak így, hiszen HST kedvelt médiaegyéniség, akit a legkülönbözőbb okokkal igyekeznek kamerák elé ráncigálni, olykor sikerrel, olykor meg véres fejjel eltakarodva, mert ő nemcsak az első Alkotmánykiegészítés (a szólás-, és sajtószabadság), de a második kiegészítésnek is bajnoka (szabad fegyverviselés), és bizony nem tétováz, hogy használja is jelentős magánarzenálját a hívatlan stábok elzavarására –, azok rögtön észlelik, hogy Johnny Depp jó munkát végez, mikor megszólal. Ugat, röfög, mammog és buborékol, hozza a valódi alakot, mondhatni fénymásolja, klónozza a figurát.
Zenéje autentikus, a régiek között a Jefferson Airplane, a Yardbirds, Dylan és a Three Dog Night érdemel említést egyfelől, Perry Como másfelől. Miért nincs viszont a Lucy in the Sky with Diamonds? És Neil Youngtól bármi, ha már egyszer olyan jól bevált. Terry Gilliam filmje korrekt munka, noha biztos nem az életmű csúcsa, de David Cronenberget is inkább szeretjük a Crashért mint Bourroughs-átiratáért, a Meztelen ebédért. Kábítószeres víziókat filmre vinni ingoványos talaj, kétes esélyű vállalkozás, az Easy Riderben is a temetői trip volt a legcikibb. Jó, hogy megvan filmen most már teljes egészében a Félelem és reszketés..., de akkor jön be igazán, ha elolvassuk a könyvet.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1999/01 56-57. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3932 |
