László Péter
Fiatal független filmesek, kevés pénz, sok ötlet, nagy lendület. Másodjára volt OFF Pesten.
Open meg Film meg Fesztivál az annyi mint OFF. Egy off-fesztivál jobb helyen nem is lehetne, mint a külváros határán billegő Blue Boxban, az Art mozihálózat egyik legkülső bástyájában, ahol ennyi nézőt talán egész évben nem látni, mint az OFF ideje alatt. A mozi kopottas, underground jellege, meg a betévedő, majd lassan odaszokó helyi utcakölykök az egész fesztiválnak olyan hangulatot adtak, ami feledtette azt, hogy az esti vetítésekre a termek mérete miatt és az ingyenmozi hatására lapjával sem lehetett beférni.
Már a megnyitón is érezhető volt ez a sajátos hangulat, nem volt ott a hivatal, hogy megnyisson, se Magyarország legszellemesebb ripacsa, sem pedig az év legjobban kifestett filmszínházi üdvöskéje. Itt nem repkedtek milliók, az OFF a kis pénzek fesztiválja. A díjnyertes fikciós film, a Bonus Track alkotói felháborodottan magyarázták, hogy míg egy másik versenyfilm stábja arra veri a mellét, hogy ötezer forintból hozták össze a forgatást, addig az övék mindössze 370 forintba került, de csak azért, mert a főhős nagyon sok cigit szívott el a felvétel közben, a sörösüvegbe meg vizet tettek, és a sört a saját költségükre jól megitta a stáb. De általában látszik az összes magyar versenyfilmen, hogy mindössze egy jó ötlet kellett a filmjeikhez, pénz már nem annyira. Mindenki szerzett kamerát, ahonnan tudott, és csinálta a filmjét. A rossz filmek sem azért lettek rosszak, mert nem volt rájuk pénz, sőt. A fesztivál egyik legnézhetetlenebb darabján (Paranoia) például meglátszott, hogy iszonyú sok pénzt beleöltek, és pont ettől lett iszonyúan rossz.
A Paranoiára a Fél Nyolc adta az ellenpéldát, hogyan csináljunk jó filmet kis pénzből, nagy ötletből. A film úgy indul, hogy két tizenhat év körüli kamasz ül és beszél, de a néző még nem igazán érti, hogy miről. Két igazi hiteles gimnazista, ülnek, cigiznek, mint a nagyok, flegmák és harsányak, érthetetlenül hadarnak valamiről. Olyasmiket mondanak, hogy van valami, ami addig poén, amíg valaki meg nem csinálja, és felhívják a figyelmünket, hogy ha le találnánk nyúlni az ötletüket, akkor csak ócska másolók vagyunk, és ők az elsők, úgyhogy ne is próbálkozzunk (ez itt valamiféle copyright volt a részükről). Lassanként pedig kibontakozik, miről is zagyvál ez a két kamasz, miközben egymás térdét csapkodják a röhögéstől. Biztos mindenki gondolkodott már azon, hogyan is és főleg hol veszik fel az MTV1 Híradójához az élő hátteret. Hát ezek a srácok nemcsak gondolkoztak rajta, hanem utánajártak, és ki is derítették. Habár a tévé igyekezett velük kitolni, s a kamerát a Citadellán elérhetetlenül magasra tették, a srácok lassan és kitartóan egyre közelebb jutottak hozzá, míg egy júniusi Híradó élő adásában egy lila lufit eresztettek fel a kamera látóterébe. A szpíker nem tudta, hogy az ország immár nem a fejét, hanem a mellette röpködő léggömböt nézi, és minden véresen komoly hír egyszerre lényegtelen lesz, mert mindenki csak a lufin röhög. Az ötlet megvolt, az „akció-dokumentumfilm” elérte célját, akár be is lehetne fejezni, megtapsoljuk a srácokat, akik – hogy a zsűri egyik tagját, Szász Jánost idézzem – olyan poént csináltak, amit legalább nyolcvan évig nehéz lesz felülmúlni.
A fiúk azonban nem hagyták annyiban. Rájöttek, hogy a lufit a szerkesztők is észrevették, gyorsan lekeverték a külső képet, és egy hasonló hátteret raktak be felvételről a műsorvezető mögé. A fiúk azt hiszik, milliárdos károkat, óriási zűrzavart és gondot okoztak a tévének. Megszeppenve próbálnak utána járni a dolognak. Megtalálják a Híradó aznapi szerkesztőjét, addigra már a TV2-nél van, aki közli velük, a „médiaforradalmárokkal”, hogy semmi gond nem volt, ők is röhögtek egyet a stúdióban, majd kivágták a képet és beraktak egy másikat. Szóval nemcsak a léggömb-eregetés volt nagy ötlet a fiúktól, hanem az „utóirat” is, hogy égették magukat, és megmutatták: csinálhatsz bármit, igazából senkit sem fog érdekelni.
A fesztivál fődíját, az OFFkárt a Pesti mese: Óz, a nagy varázsló című animációs-fikciós film nyerte. Ez a film egy kicsit másként dolgozta fel a jól ismert mesét, mint Hollywood. A történet egy Rákóczi téren ücsörgő kislány meséje alapján elevenedik meg. Dorothy Menzesz City-ből érkezett ugyan, de a helyszín Budapest, az egész bábfilm kellemesen magyar és élvezetesen trágár. Az Óz azon ritka filmek közé tartozik, ahol a trágárságok igazán természetesen hangzanak, és inkább szellemesek, mint bántóak. Dorothy ebben a verzióban félmeztelen playboy-nyuszi, s a társai sem különbek. A tudálékos madárijesztő a hatalmas eszétől szeretne megszabadulni, a bádogember homoszexuális, pedofil és szodomista, az oroszlán túl bátor, mellesleg süket, vak meg rákos is („Éljen, rákos is!”). Együtt vándorolnak, és miközben azt éneklik, hogy „ki a faszom az az Óz?”, mindenféle pesti figurába botlanak. A Nyugatinál egy jókor érkező kamion segítségével sikerül megszabadulniuk egy „itt a piros, hol a pirost?” játszó alaktól, majd egy krisnás nyuszi próbálja őket megtéríteni, aki mikor rájön, hogy nem fog sikerrel járni, bedühödik, és a büdös buzi bádogemberezést csak akkor hagyja abba, amikor őt is elüti egy megváltó kamion. Hőseink a Hősök terére mennek a kisföldalattival, ahol már Orbán Viktor szobra is ott áll a talapzaton. Fradistákkal találkoznak, akik közlik, hogy most nagyon megverik a fiúkat, és így is tesznek. Sok szenvedés után végre eljutnak Ózhoz, a vodkásüveg által megszemélyesített ukránhoz, teljes nevén Maffi Óz-hoz. A jó öreg megbízható Óz teljesíti a kívánságaikat, mindenkit hülyére veret, Dorothy pedig beállhat Óz macájának. Máig is verik őket, ha meg nem haltak. A szövegek szellemesek, a bábok nem különben, a kislány, az egyetlen élő szereplő, igazi átváltozóművész, a díjkiosztón megjelent szőke angyalban senki sem gyanította volna azt a koszos fekete kislányt, akinek szájából ömlöttek a mocskosabbnál mocskosabb szavak, és ráadásul még technikailag is perfekt a film. A Pesti mese nagy varázslat; gunyoros korrajza visszaadja a századvégi Budapest hangulatát.
A dokumentumfilmes szekcióból is egy mese volt érdekes, a szlovén Erdei Romeo és Júlia. Egy bácsi elmeséli, hogyan hagyták ott az öregek otthonát az ő Júliájával, hogyan telepedtek le a kerek erdő közepén, a néni jó ideje eltűnt valahová, talán már nem is él, a bácsit pedig kiviszik lakókocsistul a tengerhez, hogy ott élhessen tovább. A film anélkül szép, hogy giccses lenne.
A hozzánk hasonló kelet-középszerű országok alkotásai nem sokban különböztek a magyar versenyfilmektől. Az amerikai filmeken azonban látszott, hogy az ottani filmművészeti iskolákban hatalmas pénzek vannak, és nem arra oktatják a diákokat, hogy soha ne csináljanak filmet. A Kosz anyun hibátlan munka: a pipaszurkálókból készült figurákból, a hihetetlenül élethűre sikeredett mimikából, az amerikai kertvárosi háttérből, és a jól megírt dialógusokból olyan hangulat kerekedik ki mintha a Rém rendes családot és a Titkok és hazugságokat keverték volna egybe. A német Az idő múlásával is a jobbak közé tartozott, kiderül belőle, hogy a nemzedéki szakadék korántsem akkora, mint hisszük, az acid-unoka és a sanzon-nagypapa igenis hasonlítanak egymásra, még ha a fiú nem akarja is ezt tudomásul venni. Hiába gondolja magát vagányabbnak, a nagypapa is szívott füvet, és ugyanúgy csajozott valaha.
A német filmek nagy része egyébként sötét és nyomasztó volt. A most felnövő generációról nem ezt várná az ember, hanem sokkal inkább a Love Parade-, EU konform-, pénz- meg reciklált szemét-érzést. Ha az ember direkt deprimálni akarta magát, akkor beült az információs vetítés taposóakna-ellenes rövidfilmjeire, amelyeket a Handicap International felkérésére készítettek el olyan rendezők, mint Tavernier, Schlöndorff vagy Kassovitz. Mindegyiknek az volt a célja, hogy felrázzon, sokkoljon, de ez csak néhányuknak sikerült. Például a Kassovitz-filmnek: kezdettől tudjuk, hogy a vidám családi pikniknek rossz vége lesz, de a felrobbanó ikergyerkőcök látványa, háttérben a visító anyukával, azért mégis mellbevág. A tizedik film után rendesen meg vagyunk dolgozva, ha ezentúl bárki találkozik közülünk egy nagy és gonosz taposóaknagyárossal, minimum eltöri az orrát, de legalábbis messzire elkerüljük Jugoszláviát.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1999/01 52-53. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3929 |
