Bikácsy Gergely
Jean Vigo röhögött a turista-szépségeken, életrajzának rendezője repesve színezi. Szelleméhez a vidám kétségbeesés illene, nem a szépelgő áhítat.
Jean Vigóról vetítenek Európa néhány művész-mozijában egy angol filmet. Ez a bukott rendező halála óta sok bosszúságot okoz a sikerembereknek.
Az Utolsó tangó Párizsban divatverte (vagy épp divatcsináló?) történetében villanásra feltűnik egy hiszterikus fiatalember, rendezőnek mondja magát, és kócosan szabálytalan „szerzői filmet” rendez a Szajna partján. Kiabál, művészetről fecseg, majd beledob egy „Atalante” feliratú mentőövet a folyóba. A mentőöv sokatmondóan elmerül. Truffaut és Godard hasonmás-színésze, a „nouvelle vague” csodagyereke ez a hiszterikus alak, ő az, Jean-Pierre Léaud, neki szól, az efféléknek szól a nagy csobbanás: süllyed! Az örök kamasz Léaud bús haraggal grimaszol is: a tangós Bertolucci nyilván ezzel a fölényes iróniával illusztrálta, hogy ő viszont nem bús, inkább mindenre kész - olasz új hullámos tévelygés után (kit érdekelnek fiatalos remekművek, hisz azokat csak filmklubok vetítik Amerikában) - most majd kasszasikerek hollywoodi mesterévé válik. De előbb elsüllyeszti azt az izét, azt a bukott filmet, s tagadni fogja, hogy indulásakor ő is hitt az ilyesmiben.
Csakhogy ez az átkozott Atalante azóta sem akar igazán elsüllyedni.
A felszabadulás utáni francia film a rutinos Carnéval folytatódott, meg a lírai realizmus jólbevált eszközeivel, irodalmias poézissel, kihegyezett dialógusokkal, a minőség hagyományával. Folytatódhatott volna másként. 1945 novemberében a Pantheon mozi két szabályzalan és különös filmet vetít, az egyik André Malraux spanyol polgárháborús Reménye, a másik egy elfeledett, harminc éves kora előtt meghalt fiatalember filmje, a Magatartásból elégtelen. Egyszerre „felfedezik”, megbámulják, mint valami holdbéli jövevényt.
„Cselekményt! Valami történetet, az istenért!” siránkozik a producer egy Godard-opuszban. Wendersnél meg lelövik azt a rendezőt, aki fekete-fehérben merészel forgatni, természetesen cselekmény nélküli filmet. A dolgok állása, dehát mindig is ez volt a dolgok állása, 1934-ben is, Vigo halálakor, meg ma is. Fehér György és Tarr Béla munkássága nem véletlenül dühíti a „szórakozni, kikapcsolódni” vágyó nézőket (és csak ezeket a nézőket!) kiszolgálni vágyó professzionisták kedélyét.
Jean Vigo kudarcaival bátorítja már fél évszázada a látókat. Ő a filmtörténet legbukottabb figurája. Apját korán elveszti, de mert az hírhedt anarchista volt, tanulóéveiben szégyellnie kell. Anyja intézetbe adja. Aztán rejtélyes vérmérgezés kínozza. Felesége is beteg. Két dokumentum- és két játékfilmre van ideje rövid életében, ezeket betiltják, amelyiket mégsem, arra senki nem vesz jegyet.
Talán egyetlen asztal körül elférnének azok a magyar nézők, akik emlékeznek A filmművészet hőskora (eredeti címén Travelling en arriere - Kocsizás hátra) egyik jelenetére. A negyvenes-ötvenes évek fordulóján vagyunk. Kamaszkorból épp kinőtt önjelölt filmcsinálók elmennek az Atalante, e régen és gyorsan elfeledett film helyszíneire. A szegényes falusi esküvő templomához, a Marne mellé, ahonnan Vigo remekében lakhelyükre, az uszályra szállnak a fiatal házasok. Egy valahai filmkritikus rendező, Jean-Paul Tacchella emlékezett így saját indulására. Szerencsére társai is akadtak. Francois Truffaut „eszeveszett csodálatról” beszél, mely elfogta egy filmklubban először látva a Magatartásból elégtelent. Nemcsak azért, mert saját gyerekkorára ismert benne: ő is ilyen hangon szeretne beszélni, ilyen képekkel szólni. Mi ez? A bukott filmnek, az elfeledett rendezőnek már szektája is van, még a nouvelle vague korszaka előtt?
Az Atalante uszálya azóta is kísérti a filmalkotókat, mint valami sűrű ködben is szomorúan-vidáman előbukkanó játék-, álom- és képzelethajó. A Pont-Neuf szerelmesei végén uszály menti ki a Szajnába ugrott főszereplőket, a Szerelem, a Sors túlromantizált, kicsit carnésan, inkább mégis truffaut-san romantikus víz alatt úszóit. Carax nagy tehetsége ellenére a túlhabzó Pont-Neuf, bár nagyravágyó és olykor lánggal lobogó film, zsúfolt túldíszítéseivel is üresebb, mint a rendező első, kevés pénzből, amatőr eszközökkel készített opusza, a Boy meets girl. „Húszéves vagyok, és nem tűröm, hogy ezt a legszebb életkornak nevezzék” - Rimbaud mondhatta volna, József Attila mondhatta volna. Jean Vigo szelleméhez az hű, akinek filmjeiből ez a vidám kétségbeesés sugárzik. Aki nem lihegő és színpompás verset forgat, hanem prózában rejti el a költészetet. Ilyen volt a Négyszáz csapás, és ilyen (a magyar tévében is vetített) Boy meets girl, de a dübörgő sikerű Pont Neuf már nem ilyen.
Vigo két dokumentum és két játékfilmje közkincs, szabad préda, de csak a tehetségek számára. Truffaut azt tanulta meg belőlük, hogy nyitott szemmel kell úszni a folyóban, ott ugyanis furcsa vízmélyi képek, sellőálmok úsznak, ezekkel azonban vigyázni kell, kicsit prózaian érdemes őket ábrázolni: olvadjanak inkább a mindennapokba, így ötvöződnek romantikátlan prózaköltészetetté. A Négyszáz csapásban a tornatanár Párizs szürke utcáira vezényli osztályát, sípolva futtatja a kamaszokat, s azok közül minden utcasarkon lelép néhány, végül a tanár, hátra se nézve egyedül ugrándozik. E jelenet őse a Magatartásból elégtelen egyik képsora. Lindsay Anderson kissé túlértékelt Ha... című cannes-i nagydíjas opuszának végén angol diákok a fakultás tetejéről halomra lövik a professzorokat. Ez is a fenti Vigo-filmben látható, csakhogy eredetibben, és őszintébb, frissebb erővel, vadabb humorral.
Julian Temple angol rendező az életrajzán kívül nem sokat tanult Jean Vigótól, vagy ha tanult, szorgos dilettáns módján tette, aki igazán még utánozni sem tudja, nem hogy egy sors, egy művészet lényegét felfogná. Sajnos, filmet csinált Vigóról. Ez hibának bizonyult. Ostoba giccsfilm keletkezett, egy nagybeteg ifjú és egy tüdőbajos lány szerelméről. Az ifjú kamerát kap gazdag apósától nászajándékba, nosza, forgatni kezd Nizzában, ám a vetítés botrányba fullad. Nagy tervei vannak, de egyelőre csak a nevelőintézeti emlékeit viheti filmre, ezt is betiltják. Haldoklik, amikor az Atalante-ról kiderül, hogy csak megcsonkítva vetíthető, slágerdallamot illesztenek hozzá, és még a címet is meg kell változtatni. Ettől általános szepszise gyógyíthatatlanná válik, bele is hal. Felesége őrjöng.
A közönségcsalogató célzatú tiszteletadás heveny szépelgésben szenved, vad és önparódia ízű szerelmi jelenetekben bővelkedik. A haldokló és talán féltékeny Vigo egy vita hevében vödör vízbe dugja a fejét. Ez a jelenet szerepel az Atalante-ban, meg az is, amikor a féltékeny uszálykormányos a víz alatt nyitott szemmel hosszan nézi eltünt felesége tündér-árnyát. Riasztó giccs máshol, Vigónál varázsos képi költészet: érzelgősség helyett az álmok fenyegetését sugározza. A minapi film nem sugároz semmit. Nem, mert ilyesmit utánozni nem lehet. A legértelmesebb talán még az lett volna, ha eredeti bejátszásokat kapunk Vigo filmjeiből, de nem kaptunk: a film becsvágó rendezője „önálló” akart maradni, vagy némi joggal attól félt, hogy Vigo képkockái mellett az övéi nevetségessé válnak.
Így is nevetségessé váltak. Minden színes benne, minden szép, főleg a napfény és a Földközi-tenger. Vigo röhögött a turista-szépségeken, a mai rendező repesve színezi. Belsőben főleg nem tudja a színészeit irányítani, a helyszínt és az egész jelenetet sem elhitetni. Olykor érettségiző mozinebulót érzünk a kamera mögött, bár ilyenkor a legelviselhetőbb. Egyetlen értéke van a filmnek, Romane Bohringer játéka Vigo feleségének szerepében, de itt is inkább arra figyelünk, milyen jó kiejtéssel tud angolul a nálunk is már több filmben megkedvelt csúnya-szép színésznő. (Mert mint az amerikai Dosztojevszkij-filmekben Szentpéterváron, itt a nizzai franciák és párizsi gazdagok meg szegények, mindenki angolul adja elő. Hát hogy máshogy? Miért, milyen nyelven beszéljenek? Gondolom, már ma sem sokan értik, mit kötözködöm, holnap meg úgyis büntetendő kuriózum lesz a nem angol nyelvű film. Menzel is hogy elpuskázta a Csonkint, nála nem átallottak oroszul beszélni az orosz parasztok. Egykori barátja, Ivan Passer bezzeg jól tudja Hollywoodban, hogy Sztálin bizony, és mindenki körülötte angolul beszélt a Kremlben. Formannál is angolul felesel Mozart II. Józseffel. Julian Temple zseni-idéző filmjében legalább a képi nyelv beszélne valamilyen nyelven, de nem beszél az semmilyenen, csak a dilettánsokén, s a rendező azt sem bájos eredetiséggel dadogja (úgyis lehet olykor), hanem a tőrőlmetszett fantáziátlanság tolakodásával.
Voltak-e példái, inspirátorai Vigónak? Rimbaud-t szokták emlegetni. (Kísérteties látni a Magatartásból elégtelen 1933-as premierjének meghívóját. Párizs, IX. kerület, rue de Douai: ettől az utcától három sarokra lakott a gyerek Truffaut, és Douai városában töltött fontos időszakot Rimbaud...) A másik, Rimbaud-tól nagyon különböző irályú kamaszzseni, Radiguet nevét épp Truffaut említi a szellemi rokonok sorában. Inkább írók tehát. De ha felfigyelünk Vigo két tervezett rövidfilmjének forgatókönyvére (az egyiket - Chauvinisme - magyarra „Kopaszok és hajasok világharca”-ként fordítanám), az Andalúziai kutya erős hatására is rádöbbenhetünk, s erről Truffaut, más sem szól, pedig Vigo nem tagadta. A kopaszok ellen hajtóvadászat indul, lincselik és skalpolják őket: a vakok járnak így Bunuelnél. Ugyanilyen hagymázos humor sugárzik a másik tervből (Lourdes), mely a csodavárókat és papjaikat röhögi ki. „Hatalmas, tágranyitott száj nagyközeliben” - igéri a rendező. A sikoltás érdekelte leginkább, a fulladás előtti sikoly.
„Virágok és koszorúk mellőzését kérjük” - áll temetési értesítőjén.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1999/01 42-43. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3926 |
