Létay Vera
Utolsó filmjében a mester a halállal bújócskázik.
A harmincadik volt az utolsó film. A nyolcvanhárom éves öregember, a Sensei, a Mester egy másik öregember, egy másik Sensei portréját rajzolta meg, határozott, cseppet sem reszketeg vonalakkal, kissé karikírozva, de azért a szertartásos tisztelet távolságtartásával. Bármennyire vonakodott is elismerni a két személy azonosíthatóságát, az öregedés szellemi és egzisztenciális jelei, kedélyállapotot érintő változásai, a már-már gyermeki szeszélyesség fura megnyilvánulásai, a nem fogyatkozó öntudatot mutató, mégis egyre kiszolgáltatottabb lét a külső világban, aligha nélkülözi a rejtett önfeltárulkozás árulkodó momentumait. De talán leginkább a film alaptémája, a mester és tanítvány viszony idealizált megjelenítése sejteti a személyes szomorúságot, ha erősebben fogalmazunk, mondhatunk akár keserűséget is.
Mert mire vágyhat leginkább egy igazi Sensei? Arra, hogy tanítványai legyenek, a szó konkrét és átvitt értelmében, arra hogy a fogyatkozó biológiai erő mindinkább szellemivé duzzadjon, de arra is, hogy megbecsülést, szeretetet kapjon tanítványaitól. Ez az, amiből kevés jutott hazájában a „császárnak”, mert így nevezték őt a napkeleti filmbirodalomban. A patriarchális társadalom elsüllyedésével együtt nem csak a szamuráj-erkölcs hagyománya, de a termékenyítő múlt és a befogadó jövő eleven kapcsolatát jelentő bensőséges mester és tanítvány viszony is alámerül a feledésbe. Ez moralizáló sopánkodás nélkül tudomásul vehető.
Az utolsó film középpontjában a híres tanár és író, Hyakken Ucsida (1889-1971) alakja áll, aki „színarany” tanításával, nonkonformista szellemével, életkedvtől virgonc bölcsességével mély hatást gyakorolt a tanítványok nemzedékeire. Nyugdíjaztatásától egészen nyolcvankét éves korában bekövetkezett haláláig, minden évben felköszöntik születésnapján, később már felnőtt gyermekeiket és unokáikat is magukkal hozva az ünnepségre. A játékos szertartás mindig ugyanúgy zajlik: a Sensei fenékig ürít egy óriásokra méretezett söröspoharat, s az ünneplők kórusban megkérdezik, „Maada-kai? Készen állsz?” (az indulásra a túlsó partra). Mire az ünnepelt hetykén azt feleli: „Madadayo! Még nem!” A mondóka rárímel a Mo-ii-kai játékra, a bújócskázó gyerekek versikéjére, a hunyó kiabálására: „Elbújtatok? Jöhet a farkas?” A válasz erre: „Madadayo! Még nem!”
A naiv, vagy csak naivságot tettető, tudós író vaknak mutatja magát a materiális világ értékeire, süketnek a rangok, kitüntetések szirénhangjára. Amikor felkérik, legyen a Japán Művészeti Társaság tagja, furcsa, de módfelett meggyőző indokkal utasítja vissza a megtiszteltetést: „Nem akarok, mert nem akarok!”. Híres naplóját Nora nevű vörös-tarka macskájának ajánlja, s amikor az irodalmi rangra szert tett, hűtlen, kövér állat elkóborol, a Sensei belebetegszik a veszteségbe, nem eszik, nem fürdik, nem alszik, alig tudják visszatartani az öngyilkosságtól. Tekintélyes, őszülő halántékú tanítványok – talán professzorok, bankigazgatók, vastag üzletemberek – indulnak kétségbeesetten egy hálátlan, büdös házimacska felkutatására.
A nagy ember torkos, fél a sötétben, hiszen csak az nem fél, aki híján van a képzelőerőnek. Álmában Mo-ii-kait játszanak a gyerekek.
A gyermeki kedély nem csupán az aggkor őrzőangyala, a hosszú élet fájdalomcsillapító ajándéka a test megaláztatásainak elviselésére, de a nagysággal járó bölcsességsűrítmény is.
Nem tudhatjuk, a valóságban megadatott-e ez a kegyelem az öreg filmcsászárnak, az utolsó művek, az Álmok, Az augusztusi rapszódia és a Madadayo mindenesetre a zsenialitás ijesztően zord szélviharának elcsendesüléséről, a belső időjárás megszelídüléséről tanúskodnak. A halál nagy pacifikátor.
Elbújtatok? Jöhet a Farkas? Madadayo! Megvagy!
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1999/01 34-35. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3923 |
