Lajta Gábor
Kuroszava filmjei az ellentétek folyamatos áramlásai. A nehezet követi a könnyű, a telit az üres, a halálra röhögés következik, a röhögésre halál.
Elemek. - Csend - fény - homály. Eső - tűz - nap. Tűz - füst - fém. Láng - sár. Szél - erdő - tűz. Eső - sár - por - szél. Víz - szél. Köd - pára - eső. Föld - fa - tűz. A szenvedélyek lépcsői az elemek hátán. „Talán épp a szellő miatt kellett megölnöm azt a férfit." (Rashomon – A vihar kapujában)
Egy forma. - A Ran (Káosz) nyitó képe kristályos szerkezet, négyszögű térben finomművű formák, a hang: fűsusogás, madárpittyegés. Rezgő atomszerkezet. Legyen, mi felrobbanjon.
Képírás. - Hidetora seregének pusztulása (Ran): borzalomkalligráfia. Kuroszava nem stilizál; valóságot sűrít jelekbe, kiemel és túloz (nyíleső, sündisznóholttestek, a szembe fúródó nyíl, saját levágott karját kezében tartó katona). Teleobjektíven át látjuk a hadszínteret – ellapított perspektívával -, amely ijesztően egyesíti a közel és a távol érzését, az ott és itt, a benne és kívüle talajvesztettségét. A Takeda-klán bukása az Árnyéklovasban: ugyanez, ugyanúgy, csak lassítva, kalligrafikus jelekké átírva, mint az agóniájában négy lábával az eget kapáló harci mén nehezen felejthető sziluettje.
Szavak és mondatok. - „Az ember sírva születik és zokogva hal meg." (Ran) Bizonyos mondatoknak nagyon erős aurájuk van - időt és teret kell hagyni nekik, hogy kiterjeszkedhessenek. Kuroszava (de gondolhatunk Tarkovszkijra és Bressonra is) elég időt bocsát a mondatok közé, és optimális teret kerít köréjük. A szavak rezgése belesimulhat a szélbe és a lombok susogásába, szétmarhatja a füst, élesen visszaverődhet a geometrikus hátterekről - s mindez legalább annyira hat a szemünkre és a fülünkre, mint a képzeletünkre, vagyis belső látásunkra és belső hallásunkra.
„Sózás nélkül ne hozd el a fejét!"
Kevesebbet, de azt túlozva. - Inkább a hatást mutatja, mintsem az akciót: a mozdulatot hátulról és a falra fröccsenő vödörnyi vért. (Ran)
Crescendo. - „Megállj!" Ez a támadást visszahívó egyetlen szó - a hasonmás szájából, akinek némának kellett volna maradnia, akár egy halottnak -, ez a szó a Kagemusa (Árnyéklovas) csúcspontja. Minden eddig a szóig növekszik, és ezután a szó után kezd erjedni, egészen a fájdalmas-keserű szétesésig.
Az idő festője. - Kuroszava kompozíciói többnyire szimmetrikus-geometrikusak, átlósak vagy S-vonalúak, de mindenképpen festményszerűek, s ez ellentmondani látszik a film követelményének. Az össz-szerkezet azonban az időben kibomló ellentétekre épül: a természeti elemek kontrasztjaira, a tónusok kontrasztjára, színkontrasztokra, az irányok ellentéteire - festői (hiszen Kuroszava festő is volt!), de ez a festőiség az időben realizálódik, mintha kihúznák egy kép vonalait, s kiterítenék, mintha nem egymásra rétegeznék, hanem lefejtenék, majd szétterítenék a festmény síkjait... Eizenstein koreográfiája ilyen a Rettegett Ivánban: a párbeszédek nemcsak hallható szavakból állnak, hanem geometrikus irányokból; a mozdulatok, a hosszú uszályú ruhák lassú rángásai vonalakat húznak a térbe, átvezetve egyik képből a másikba.
A köd.- A véres trónban Kuroszava Shakespeare drámájából az elemek filmjét rendezte meg. De még ennél is többet. A történet a fehér semmivel kezdődik, és a végén a fehér semmibe vész. Keletkezik és elpusztul. A lovasok hosszú-hosszú forgolódása a ködben - előjönnek és eltűnnek újra meg újra - erre a nagy keletkezésre és pusztulásra utal, melyben a dráma, a bűn és rettegés fekélyes növekménye csak átmeneti képződmény. Ahogy Macbeth-Vasizu asszonya eltűnik lassan a fekete ajtónyílásban, majd ugyanolyan lassan előbukkan belőle. Kuroszava kibontotta azt, ami Shakespeare nagyerejű szövegében is készen állt, például ebben a mondatban: „Árny-húsuk, akár a Lehellet, átolvadt a szélbe..."
Az üresség. - Kuroszava azonban nem európai. Történet, morál, másodlagosak számára ahhoz a pompázatos és nagyerejű ürességhez képest, melyhez a mintákat Szumijosi Keinin csataképe vagy Szessú tájai adják, valamint a kyotói templomok, paloták és teaházak, a japán várkastélyok, Saraku, Hirosige és Utamaro fametszetei, a szamurájkardok, vértek és sisakok. Drámája a nó, mert minden képe és képsora az ürességre, a semmire van kifeszítve, arra, amit az európai is átél és megfogalmaz, de nincs meg hozzá az egyetlen adekvát formája, mértéke; s egész regényt, filozófiát vagy drámát kell kerekítenie ahhoz, amit itt egyetlen szárnyas ruhaujj kifejez.
A széteső semmi. - Kína adta az ürességet, Japán az ürességhez hozzáadta a geometriát - a kettő együtt több is, kevesebb is, mert a puszta üresség végtelenül befogadó és leronthatatlan, a geometrizált üresség meg tud merevedni, törékennyé tud válni, és erőszakos hatásra szét tud esni. Kuroszavánál minden és mindenki szétesik: a látható valóság képzete a Rashomonban, a hősiesség képzete A hét szamurájban, a Takedák dicsősége az Árnyéklovasban, s a széthullást már a kései szeretet sem képes megállítani a Káosz örvényében.
A szél. - A szelet az ellentétek szülik. A mély völgyek és a magas domborulatok, a hideg és a meleg áramlatok. Fölszáll a meleg - jang, benyomul alá a hideg - jin: szél támad a dinamikus egyensúlyban. A szél láthatatlan; láthatóvá más anyagok teszik. Kuroszava filmjeiben ezért a sok zászló, ezért a pára, a füst, a por, az ellenfényben csillogó szemcsék - a sok mozgó elem mind a szelet mutatja, mert a szél teremti meg az egyensúlyt a széteső elemek között... Ez az egyensúly nem nyugalom. Nem feloldás. Az a kis szellő a Rashomonban, amely felszárítja az izzadságot a rabló homlokán, és ellebbenti a fátylat a lovagló úrnő arca elől, jelzi, hogy valami űr támadt, betöltendő hiány, amely végül gyilkossághoz vezet. A szél két láthatatlan pólus között fúj, ezért tűnik közönyösnek. Ha valami áll a szélben, az már pusztulásra van ítélve, de még nem tudja. Ahogy az utolsó Takeda-vezér ül a székén a baljós, poros szélben a pusztulás küszöbén.
A szomorúság. - Kuroszava, ha nosztalgiája, hősiessége, keménysége elragadná, kiegyensúlyozza. De az egyensúly mégsem érzelemmentes. A szomorúságot váltja ki, az aktív élet lehetetlenségének melankóliáját, a dolgok megváltoztathatatlanságának melankóliáját. Ha valamit, valakit el lehetne pusztítani, le lehetne ölni, bele lehetne szeretni, el lehetne hagyni, meg lehetne menteni, akkor talán megnyugodnánk. Jól kitombolnánk magunkat. De minden, ami él, egyensúlyra törekszik. Vagyis egyszerre törekszik megnyugvásra és a megnyugvásból való kilendülésre.
Az ellentétek fokozása a végletekig. - Az egyensúly tehát nem feloldás. Csak egy végtelenül kicsi pillanat. Kuroszava filmjei akár az ellentétek folyamatos áramlásai. A rémületet követi a felengedés, majd újra a rémület, az előrét a hátra, a nehezet a könnyű, a telit az üres, a földet a felhő kíséri, a vasra pára telepedik, a láng sárba fullad, a fehérre piros jön, a pirosra fekete, a mennyország gödörnek álcázza magát, a halálra röhögés következik, a röhögésre halál. Megkönnyebbülésre csapás, csapásra megkönnyebbülés, egyre följebb srófolva, mint amikor a Ran feloldásának csúcspontján, a megtalált harmóniában együtt lovagol apa és fia, és a fiút leterítik: a feloldás csúcspontja kerül szembe a mélyponttal. Mintha a fájdalom győzne, valójában csak egyensúly van. Kuroszava az egyensúly mestere, a legnormálisabb filmrendező, ahogy a legnormálisabb festő Velazquez, az emberi kedélyek szélsőségeinek legzseniálisabb összhangba olvasztója.
Pusztulás az egyensúlyban. - Minden elpusztul a Káosz végén, a vak a semmi fölött botoz, Buddha képe is aláhullt, de a vak mégsem zuhan le: az egyensúly erősebb a látásnál, Buddhánál, az egyensúly az ősi rend.
Valóság és morál. - A vihar kapujában azt sugallja, hogy a valóság megismerésének gátja a helytelen morál. Az önzés, a kapzsiság, a félelem, a hazugság, az állati ösztönök. Viszont elég egy csecsemőt megmenteni, s helyreállítható a rend. Azután pedig már van remény arra, hogy a valóságot fogjuk látni. Későbbi műveiben, úgy tűnik föl, Kuroszava illúziótlanabbá vált, kevesebbet remélt a moráltól, s ezzel együtt nőtt benne az az üresség, amelybe lassan egy új valóság kezdett benyomulni. De éppen azért, mert A vihar kapujában csak körüljárja, keresi a valóságot, s vele az igazságot, kérdéseket tesz föl: megismerhető-e egyáltalán az igazság? Az igazság egyenlő-e a valósággal? A Rashomon Kuroszava legrejtélyesebb filmje, melyben a moralizálás végül is háttérbe szorul az elemek kiismerhetetlen játékával szemben. A legmélyebb pszichológia, bódító panteizmussal előadva. Nem a valóságról szól, csak Májá fátyláról, a fátyol bódító tüneményeiről. Ám nem éppen a libbenő fátyol a legizgalmasabb?
Alászállás. - A nyomortelep deszkabódéi között játszódó filmben, a Dodeskadenben Kuroszava a legmesszebbre ment a testi és lelki nyomorúság ábrázolásában. Nem mintha különösebben naturalista lett volna. Éppen csak annyira, amennyi ahhoz az illúzióhoz szükséges, amely megjelenít előttünk egy hús-vér figurát. A többi, a rettenet, már abból a nagyerejű űrből származik, amely a végletesen szélesre nyitott pólusok között támad. Ez a feszültség már-már elviselhetetlen, majdnem kegyetlen. Emlékezzünk csak a házát tervezgető csavargóra, aki közben hagyja nyomorultul elpusztulni a kisfiát. Ezt a visszataszító figurát sem utálni, sem szánni nem lehet. Lezüllött, eszét vesztett egykori értelmiségi, aki még képes a szeretetre, de mérhetetlen ostobasága és szerencsétlensége miatt gyakorolni már nem tudja. Félelem, önzés, majomszeretet, skizofrén bárgyúság, darabokra hullott intelligencia riasztó keveréke lakozik ebben a szörny-emberben. S ha egyszer láttuk, emlékezetünkből kitörölhetetlen a képzelt villamosát vezető elmebeteg fiú képe is. Velazquez kreténjeire gondolhatunk, Francisco Lezcanóra, Calabacillas-ra, „Ausztriai Don Juan"-ra. Velazquez az egyetlen a festészet történetében, aki így tudott a másik emberre pillantani. Egyszerűen csak olyannak láttatni, amilyen. Ez az egyszerűen azonban olyan pengeél-tánc, amit más festő nem tudott véghez vinni. Nem tudtak nem meghatódni a nyomorúságon, nem szánakozni rajta, nem megijedni tőle, nem gyűlölni, nem lekezelni, nem iszonyodni, nem megszépíteni, nem kifigurázni, nem eltúlozni. Mert mindenki valamilyen módon ábrázolt: Goya démonian, Rembrandt irgalmasan, Frans Hals kedélyesen - hogy csak a portréfestés óriásait említsük. Velazqueznek is voltak démonai és örömei, de ezekről nem tudósít közvetlenül - kiegyensúlyozza őket, s ebben a félelmetes egyensúlyban születik meg az egyszerűnek és természetesnek ható ábrázolás. Kuroszava Velazquez távoli rokona ebben a ritka egyensúlyban. Nem hatja át az olasz neorealizmus melegsége. Pillantása egyszerűen csak nyugodt. Amit megmutat, az az elborult agyak, az elállatiasodás, a rögeszmék, a fizikai minimum és a lebonthatatlan közöny világa. Ahol a nyomorra még nagyobb nyomor jön, a szellemi bajra testi baj, a testire szellemi, a tragédiára még nagyobb tragédia. Kuroszava nyomortelepén azért nem történik csoda, azért a kíméletlen nézőpont, mert két dolog ismerszik föl itt: az egyik, hogy ahol nincs szeretet - soha nem volt, vagy ami még rosszabb, későn jött -, ott őrület van, és nem történhet csoda, a másik pedig, s ez még súlyosabb fölismerés, hogy vannak állapotok, amelyekben a szeretet sem segít. Üresség van csak, üres semmi. Kuroszava megmutatja, hogy vannak lezüllött, erkölcstelen, meghülyült, szerencsétlen emberek, de nem sugallja, hogy a szegénységet jóléttel, az erkölcstelenséget erkölccsel, a hülyeséget gyógyszerrel gyógyítani lehet. Azt sugallja, hogy vannak végletes, megváltatlan helyzetek. De nem fordítja el tekintetét ettől az űrtől. És a semmiben olykor mégis megjelenik valami. Valami nagyon kevés: alig látható mozdulat, hang, pillantás. Ennyi. Nem több.
Virág a hídon. - Az Álmok késői film. Epizódokból áll. Koncepciója erőtlenebbnek látszódhat a korábbiakénál, egyenetlennek a kivitelezése, s nincs „drámai magja" sem. Valójában szemléleti változás tanúi vagyunk. Kuroszava eljutott odáig, hogy nyíltan és egyszerűen fölteszi a legnagyobb kérdéseket. Ezáltal olyan dolgok közelébe kerül, melyekről már nem akar a korábbi módon beszélni. Olyan pontokat érint, amelyek túl vannak az emberi drámákon, túl a felfoghatóság határain. Hiszen nem felfogható a világméretű atomkatasztrófa és a katasztrófa utáni állapot. A film mégis mutat ilyen képeket. A gyönyörűséges természeti elemek helyébe radioaktív por és radioaktív víz kerül, a növények eltorzulnak, az egyensúly felborul. Ez az állapot már nem is szomorú, nem is tragikus, ez felfoghatatlan, s erre az állapotra egyetlen válasz lehetséges: a nevetés. Kuroszava itt már nem egyensúlyoz a semmi fölött. Csak kényszerűen nevet. De amikor már csak az álom és a nevetés marad, akkor szörnyű a baj. Ezért még eggyel tovább lép. Nem keresi már a végletes feszítettséget a kibékíthetetlen elemek között. Nem is keresheti, mert túllendült rajta. Nevet, de a nevetéssel nem old meg semmit. Amit keres, az valamiféle alap lehetne, támasz, amelyen az egyensúly megingathatatlanná válik, nem törhet szét többé. Az Álmok utolsó epizódja, a vízimalmok gyönyörű falujában erről az alapról szól. Az aggastyán a patak partján egyszerű dolgokról beszél: legyen tiszta a víz és a levegő, ne vágjuk ki a fákat, ne ragaszkodjunk túlságosan a kényelemhez. Az ellentétek nem tűnnek el, a folyó folyik, az életet a halál követi, de az ellentétek megalapozódnak az itt és most egyszerűsége, nyugalma, koncentráltsága által. Nem a gondok szűnnek meg. Úgy túl könnyű lenne. S a bölcsesség sem életpótlék. Senki és semmi nem segít rajtunk, de nem is kell, hogy segítsen. Közöny és cinizmus nélkül sugallja ezt az öreg Kuroszava. Hogy ne tessék kétségbe esni. Nem is olyan rossz az élet. Ahogy a 103 éves öreg szájába adva mondja: „Sőt, egészen szórakoztató!" Elmeséli azt is, hogy egy valamikori utazót, akit senki sem ismert, és aki éppen a híd lábánál halt meg, eltemettek a falubeliek, s virágot tettek a sírja fölé. Most, még száz év múlva is odahelyezik a virágokat, már nem is tudják, hogy miért.
A víz. - Az Álmok utolsó képe: hínárok hajladoznak a patak felszíne alatt. A víz, amely az Árnyéklovasban elsodorta az elűzött hasonmást és a dicsőséges Takeda-zászlót, itt nagyon békés és reménnyel teli. Hogyan is szól a zen-mondás? „A folyam vizét áhítom, mert sajátomat fogva tartja a szél."
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1999/01 25-27. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3921 |
