Fáy Miklós
Roma-rap, a nyolcker géniusza. A Fekete Vonattal földközelbe ért a cigányzene.
Alban Berg operájának, a Wozzecknek rendkívüli és tulajdonképpen váratlan sikerére mondják magyarázatként, hogy egyfelől a színigazgatók számára könnyebbség, hogy felvilágosult szellemükkel kérkedhetnek, másfelől a közönség boldog, hogy valami irtó modern darabot is el tud viselni. Berg, persze, nem tehet semmiről.
A Fekete Vonat a magyar könnyűzene Wozzeckje. Ami intellektuálban a Kaly Jag, az a földhözközelieknek ez a három gyerek, Fatima, Junior és Beat. Az a kellemes, elégedett mondat, hogy „nincs nekem semmi bajom a cigányokkal”. Ők, persze, nem tehetnek semmiről. A két fiú ügyes, jópofa, Fatima pedig nagy tehetség. Semmi sem menti meg őket attól, hogy a 2000. Év Horváth Pistái legyenek. Különösen akkor, ha a pistaságot mindkét oldal nyomja.
Klip. A szerzők a műfaj szokásainak megfelelően ismeretlenek, a lemezborítón az Animal Cannibalsnek mondanak köszönetet a forgatókönyvért és a Sprite-nak a pénzért. A képen éppen egy kisfiú lopja el egy autóból a rádiót, a rendőrök űzőbe veszik és elkapják. A gyereket – természetesen ez a jogi útnak csupán klipesített verziója – egyenest a börtönbe viszik, ahol Juniorként szabadul. A börtönviselt Junior egy játszótéren összebarátkozik az együttes két másik tagjával, kosárlabdáznak a nyolckerben, a pesti Harlemben, magyar gettóban. A másik cselekményszál: az együttes tagjainak kicsinyített másai, kövér kislány és a két fiú, élnek a világba, esznek az iskolában, verekednek az udvaron. A poén elég jó, mert a három kicsi nem a három nagy korábbi változata (vagy legalábbis nem egyértelműen az), hanem ott vannak az együttes koncertjén, és autogramot kérnek a Fekete Vonattól. A tanulság tehát kettős. A rokonszenvesebb olvasat szerint: „azzá váltunk, akiket csodáltunk”, a tanító változat szerint van remény, a jó példa ragadós, fiaim, csak énekeljetek. Horváth Pista balról.
A másik oldal egy három perces film, Fekete Doboz Alapítvány, roma osztály. Tavaly októberben készült, talán még Fekete Vonat nem is volt, a három tagból csupán kettővel forgattak, Fatimával és Juniorral. A fiú nagydumájú, példaképe Eddie Murphy, és úgy is löki a süketet, a lány csodálatos, megy az utcán, és szól, árad belőle a dal. Gondolom, mindenki úgy van vele, hogy ha nagy tehetségeket lát, jókedve lesz tőle. Az előadói tehetség leegyszerűsíti a világot, nem kell töprengeni, gondolkodni, vitatkozni, árnyalni. Amit az énekes mond, az van. Aki ezt a két embert nem szereti, az egyszerűen futóbolond. Ilyen egyszerű a rasszizmus kérdése.
Kilóg ez a három perc a roma osztály általam látott terméséből, a többi csupa nagy történet, megrázó pillanat. Tudósítás a kocsisorról, azzal a kevéssé megnyugtató tanulsággal, hogy a kurvákat a romák sem becsülik sokra. Egy leszbikus pár, egyikük ráadásul pedofilia áldozata is volt. És közben ez a két gyerek, akik szinte szétrobbannak a ritmustól, zenétől. Az ember minden igyekezetével azon van, hogy elhiggye: az ő Lövölde terük és Király utcájuk valóságosabb a közismert Rákóczi térnél.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1999/01 24. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3920 |
