Gyurkovics Tamás
A magyar televíziókból ki nem derül, hogy félmilliós roma kisebbség él velünk. Ha mégis hírt és képet adnak róluk, csak a közhelyek sokasodnak.
Noha egyáltalán nem volna érdektelen tudni, pontosan hány magyar állampolgár sorolható a roma etnikumhoz, már az alsó, becsült érték (500 ezer ember) is elég tekintélyes ahhoz, hogy számonkérő tekintettel tapadjunk a Magyarországon versengő jó néhány televíziócsatornára.
Mindenki az, aminek vallja magát - a legtöbb európai jogrendszer ezen az alapon áll. Égve felejtett reflektorként vág szembe: a magyarországi romák esetében nem ez a helyzet. Roma az, akit a többségi társadalom annak tart.
Kisebbségi nagyképernyő
Egyedül a romákkal kapcsolatos beszédmódot nem „álcázza” semmilyen nyelvi, stiláris púder, nincsenek szinonimák, mint a kozmopolita, liberális vagy urbánus más, egyébként pontosan dekódolható esetében. A többségi és a roma társadalom véleménycsinálói abban egyetértenek, hogy a roma érdekérvényesítés nem érhet el komolyabb eredményeket, amíg a többségi társadalom cigányságképe meg nem változik. Mindez nagy mértékben a romák médiaképétől függ, hiszen a médiában - különösen a könnyen „fogyasztható” elektronikusban - megjelenő romakép egészen biztosan megerősíti, valamilyen mértékben tükrözi, és esetenként ki is alakíthatja a többségi társadalom romákról alkotott képét. A megfogalmazás tétovasága nem indokolatlan. Kérdés, hogy mondjuk a televízió kialakíthat-e bármilyen csoporttal kapcsolatban többségi attitűdöt, illetve megváltoztathatja-e a (negatív) sztereotípiákat. Bernáth Gábor és Messing Vera a romák magyarországi médiában elfoglalt szerepéről írt alapos munkája olyan esetet is idéz, amikor egy televízióműsor - az Egyesült Államokban és Nyugat-Európában is oly népszerű Bill Cosby Show - annak ellenére sem csökkentette a feketékkel szembeni előítéleteket, hogy több milliós nézőtábort vonzott. A sikeres, fekete értelmiségi szereplőket fölvonultató sorozat hatáselemzése szerint a közhelyek hierarchikusak: az ellentmondó információ nem magát a sztereotípiát változtatja meg, hanem a típuson belül altípusokat hoz létre, a csoportról alkotott elképzelés pedig változatlan marad. De mennyire tükrözi hűen a többségi társadalom romaképét a televízió? S egyáltalán: mi a dolga? A sztereotípiáktól terhes képet tabuk nélkül, „objektíven” közvetítse, vagy inkább a roma önkép(ek)hez vigye közelebb?
Ha a roma témákat keressük a magyarországi televíziókban, elsősorban a hiányuk tűnik szembe. Így van ez akkor is, ha tudjuk, hogy az utóbbi időben a legtöbb televíziós csatornán a korábbiaknál gyakrabban foglalkoztak olyan eseményekkel, amelyeknek roma szereplői voltak. A témák sokfélesége azonban nem kápráztat el, mint ahogy az sem lényegtelen kérdés: az érintettek vajon hallgatag, együgyű tömegként vagy cselekvő ébredő szereplőkként mutatkoznak-e? Vajon a médiának valóban az a dolga, hogy a cigánysággal kapcsolatos többségi attitűdöt és közgondolkodást visszatükrözze? Oknyomozó anyagokat készítsen a roma bűnelkövetőkről, amikor a többségi társadalom cigánybűnözést kiált; bemutassa a kilakoltatott romák beilleszkedési nehézségeit, amikor a többség nagyon is szívesen veszi az etnikai alapon rendezett lakásmegoldásokat; föltárja a roma önszerveződés belső konfliktusait, amikor a társadalom nagyobbik hányada amúgy is úgy (köz)vélekedik, hogy „ezeken senki sem segíthet, még egymással is összevesznek”? Az volna tehát a média szerepe, hogy fittyet hányjon a tabuknak és eufemizmusoknak, s tárgyilagosan, korlátozások nélkül mutassa meg a társadalom különböző - például etnikai - csoportjai közt dúló konfliktusokat? Vagy éppen ellenkezőleg: a pozitív diszkrimináció elvét hangoztatva alakítson ki egy politikailag korrekt EU-konform virágnyelvet, amely hátrányos helyzetű romákról és egyenrangúnak tételezett állampolgárokról beszél, miközben a képernyő másik oldalán, a többségi nézők nagy hányada a politikai korrektségre magasról ejtve sziszeg a fogai között az amúgy sem barátságos közhangulatban?
A kérdés nem ez, pontosabban ez nem kérdés. Épeszű ember ugyanis a pozitív diszkrimináció elvét nem torzíthatja odáig, hogy az már a tényeket manipulálja, s elhallgasson olyan híreket, amelyek a roma integrációért drukkoló szerkesztő szerint nem tennének jót az „ügynek”. (Manapság ez az ironikusan eltúlzott módszer már a hírverseny miatt sem volna lehetséges.) Az viszont kétségtelen, hogy - objektivitás ide, politikai korrektség oda - a cigánysággal kapcsolatosan elhangzó leggyakoribb (és általános) többségi előítéletek földolgozása hasznos és kívánatos ugyan, de kizárólagosságuk egyfajta - elnézést a bulvárízű szóért - tematikai gettóba zárhatja a romákat. A már említett tanulmány komoly monitoring munkájának köszönhetően tudjuk, hogy a romák médiaképében túlhangsúlyosak a konfliktusok, s rendre olyan összefüggésben jelennek meg, amely megfelel a többségi társadalom romákkal kapcsolatos sztereotípiáinak, pontosabban az előítéletek tematikájának: munkanélküliség, bűnözés, egyéb szociális problémák. Arról persze lehet vitatkozni, hogy a médiának feladata-e egy pozitív romakép kialakítása - szerintem az -, arról viszont aligha, hogy objektivitásra kell törekednie. Habár a hírműsorok ennek rendre igyekeznek is megfelelni, ettől még a roma témák szűkös repertoárja nem segít az előítéletek oldásában. Ugyanaz a baj a tematikai kényszerrel, mint a romák passzív megjelenítésével: a többségi néző a sztereotípiák mentén építkező tematikát az egész cigányságra érvényesnek véli, ahogy a híradásokban megjelenő arctalan, névtelen, csak Kaltenbach Jenő vagy Horváth Aladár által képviselt romák problémái is - egyénítés híján - csoportjellemzőkként rögzülhetnek.
Négy híradó, egy hír
Tanulságos ebből a szempontból a legutóbbi - egyébként nem ab ovo roma - ügy, a hajdúhadházi késelés földolgozása a különböző televíziócsatornák hírműsoraiban. A hír: egy napközis tanítónő, akinek egyébként gyógypedagógiai végzettsége is van, késsel megszúrt nyolc gyermeket és három felnőttet. A TV3 háromnegyed hétkor kezdődő híradásában romaiskolát említenek, a néző - fölteszem - itt speciális iskolára gondol, a többi, hazánkban élő nemzeti kisebbségéhez hasonlóra, ahol saját kultúrájukkal emelt óraszámban, a többségi társadaloméval pedig a nyelvi, szociális deficit gátjától mentesen foglalkozhatnak a nebulók. Roma iskola, rendben, nem meglepő tehát, hogy a „gonosz kisdiákokra” támadó tanítónő szúrásai kivétel nélkül romagyerekeket érnek. Rasszista motívum kizárva, a tanítónő elmeállapotát egyébként is szakértő vizsgálja. Hét óra, a két „nagy” kereskedelmi csatorna, az RTL Klub és a TV2 híradójának kezdési időpontja. Az utóbbiban szó sincs romaiskoláról, lakonikusan hajdúhadházi általános iskoláról szól a műsorvezető és a tudósítás is. Rasszista motívum kizárva, Pokorni miniszter az iskolapszichológusi rendszer reformját sürgeti. Mind a TV2 Tények című hírműsora, mind az először említett Hír3 híradó is a többi belföldi anyaggal egyező hosszúságú tudósítást szentel az ügynek. Vezető hírként tálalja a késelést az RTL Klub híradója is, ami ekkor már nem egy - föltehetően - zavart elmeállapotú tanítónőről és nyolc gyermekáldozatáról szól, hanem romákról és magyarokról: az ügy roma üggyé válik. A hírműsor műholdas kapcsolatot teremt Hajdúhadháza és a stúdió között, megszólaltatva a helyi polgármestert és - gyakorlatilag opponenseként - a roma önkormányzat vezetőjét is. A műsoridő tekintélyes része foglalkozik az esettel, a stúdióba meghívják Horváth Aladárt, a Roma parlament elnökét, és ekkor hangzik el először az az információ is, miszerint sajátságos oka van annak, hogy csak roma gyerekek sérültek meg a minden hírműsorban „ámokfutónak” nevezett tanítónő támadása során. Az RTL Klub információi szerint a faluban rasszista módon szétválasztották a roma és a magyar gyerekeket, így lett a Földi János Általános iskolából, ha nem is romaiskola, de olyan tanintézet, ahova jószerivel csak romák járnak. A nézettségi versenyben még mindig előkelő pozíciót birtokló MTV Híradó 19.30-kor szintén vezető hírben számol be az esetről, ám a nyomozást irányító rendőrtiszten és egy-egy szülőn kívül csak az iskolaigazgatót szólaltatja meg, ami - tekintettel az akkor rendelkezésre álló, ellenőrzött információkra - a leghiggadtabb tájékoztatásnak nevezhető. Négy hírműsor, legalább két különféle ábrázolásmód, de még a két, markánsan elkülöníthető földolgozási módon belül is vannak alcsoportok. Ami az egyik csatornán emberi tragédia, a másikon alapvetően etnikai ügy, annak ellenére, hogy a gyerekek roma volta vélhetően nem játszott szerepet a tragédiában. Mégis: a hajdúhadházi késelés immár föliratkozott az elektronikus média „roma ügyeinek” listájára, óhatatlanul is befolyásolva ezzel a romákkal kapcsolatos többségi attitűdöt.
Szintetikus szappanoperák
Nem vitás, a romák társadalmi szerepének sokszínűbb, hitelesebb, teljesebb bemutatásával a nézőszámot tekintve amúgy is „befolyásosabb” műsorok sikeresebben próbálkozhatnak. Mégsem teszik. A közszolgálati Magyar Televízió egyik legnépszerűbb műsorának, a Szomszédok című teleregénynek egyetlen cigány szereplője sincs, bár - egy rasszista szempontjából - Vágási Feri származása nincs „megnyugtatóan” tisztázva. A hazai gyártású játékfilmek és filmsorozatok karakterei közül rendre hiányzik az olyan roma szereplő, aki nem a szokásos cigánysztereotípiáktól való eltéréseivel (horribile dictu: egyezéseivel) rajzolódik ki, hanem „semleges” szereplője az ábrázolt közegnek. Máig jellemző példa Bacsó Péter tévésorozata, a Kis Romulusz. A címszereplő roma származású rendőr, egy „káembés”, a törvény embere - szemben a cigánybűnözéssel -, ahol ráadásul sem őt, sem muzsikus testvérét nem roma származású színész játszotta, végképp hiteltelenné téve az amúgy is suta karaktereket. Nemcsak a sztereotípiáktól független romaszereplője, hanem semmilyen állandó romaszereplője nincs a Kisvárosnak, a Família Kft.-nek vagy a TV2 saját gyártású sorozatának, a Tévé a város szélénnek, és egyelőre az RTL Klub októberben indult, naponta jelentkező szappanoperája is roma szereplő nélkül idézi a magyar családok hétköznapjait. Csak egy kötelező, lehetetlen idősávban lévő rubrika kipipálására elegendő a közszolgálati televízió cigánymagazinja. A szerkesztők ráadásul arról is panaszkodnak, hogy megfelelő információs, érdekképviseleti műsor híján olyan feladatokat is magukra kell vállalniuk, amelyek nem speciálisan roma ügyek, illetve csak annyiban azok, amennyiben, a romák igen tekintélyes része szociálisan hátrányos helyzetűnek számít, így bizonyos közérdekű információk megszerzése számukra fontos lehet.
Jószerivel csak a sportműsorokban jelennek meg a romák mint a társadalom teljes jogú tagjai. Gyakorlatilag csak itt valósul meg az az ideális állapot, hogy a szereplők etnikai hovatartozását sem a szerkesztők, sem a nézők nem tartják fontosnak; egyedül az általuk nyújtott teljesítmény számít. György Péter kárhoztatta az ÉS-ben a Néprajzi Múzeum Romák Kelet-Európában című kiállításának ideiglenességét. Az észrevétel jogos: az ország folklórral, népszokásokkal foglalkozó múzeumában nem fél évig kell - ha mégoly rangos kiállítás keretén belül is - foglalkozni a hazai romák kultúrájával, hanem az állandó tárlatok részeként, éppen úgy, ahogy az „életben” is szerves része a romák kultúrája a magyarországi - népi, nemzeti, etnikai - kultúrák összességének. Mindebből azonban a tévék képernyőjén nem sokat látunk. Ha egy, a közép-kelet-európai viszonyokban tökéletesen járatlan idegent arra kérnénk, hogy a hírműsorok kivételével nézze egy ideig az országban fogható országos kereskedelmi vagy közszolgálati televíziók műsorfolyamát, bizony halvány fogalma sem lenne arról, hogy ebben az országban romák is élnek.
A hirdetők pénzéért a műsorsávok versenyében persze ádáz harc folyik. A főműsort nyitó híradók esetében egyfajta nézettségi rasszizmus működik: a törékeny egyensúly, illetve a kiszámítható fordulatú versengés mindennél előrébb való szempont. Márpedig a csak nehéz munkával megváltoztatható többségi elvárásokat ismerve egy roma műsorvezető nem bizonyulna piacképesnek. Gondoljuk meg, még a búgóhangú Szellő Istvánt is háttérbe szorította Erős Antónia csinossága. Ez persze nem teszi elfogadhatóvá, csupán magyarázza a kereskedelmi tévék befektetőinek logikáját. Horváth Lóránt, a Magyar Televízió ügyvezető elnöke ugyan nem is olyan régen sértetten kijelentette, részükről vége a versengésnek, mivel sohasem nyerhetnek, a hírműsorok versenyében a közszolgálati televíziónak azért még vannak el nem vesztett végvárai, így ők sem „kockáztathatnak”. Még egy ehhez hasonló cinikus érvet sem találunk a kora reggeltől kilenc óráig tartó műsorsáv esetében. A kereskedelmi televíziók ezt a sávot amúgy is a kísérletezgetések idejének tekintik.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1999/01 22-24. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3919 |
