Rádai Eszter
A beszélgetés résztvevői: Gombár Csaba szociológus, Almási Tamás filmrendező, Kerényi György újságíró.
– Vannak a kedves filmjei között cigány témájúak?
Gombár Csaba: Az úgynevezett szociofilmekről általában jó emlékeim vannak, nem így azokról a romantizáló szörnyűségekről, amelyekben ezek a szegény emberek mint a természet és a szabadság gyermekei jelennek meg, de szó sem esik az őket tizedelő tüdőbajról, a tetvességről és százféle más nyomorúságról. Ezeket a filmeket én mindig utáltam.
– És a szociofilmek? Azokról mit gondol? Például mindjárt a legelsőről, Sára Sándor Cigányokjáról?
– Arról a lehető legjobb emlékeim vannak: igazi reveláció volt, ráirányította a figyelmet a szörnyű társadalmi bajokra, megmutatta, hogy milyen felelőtlen az állami vezetés, és mennyire hiányzik a szociálpolitika. De ugyanilyen jókat tudok mondani például Almási Tamás ózdi filmjeiről is…
– Nemrég néhány kiszolgálólány párbeszédéből értesültem arról, hogy Gyöngyössi Bence Romani Kris című filmjét Oscar-díjra jelölték. Arról cseréltek eszmét, mennyire fel vannak háborodva emiatt, „már megint a romákat támogatják, és ez tűrhetetlen”. Volt már hasonló élménye?
– Persze, ilyesmivel lépten-nyomon találkozik az ember, például betelefonálnak a rádióba vagy a tévébe, hogy unják már ezt a szöveget, unják már, hogy mindig a cigányokról van szó, hogy mindig őket akarják támogatni. De nem hiszem, hogy ezekben az esetekben kivétel nélkül mindig rasszizmussal van dolgunk. Ez gyakran csak reakció azokra az elképzelésekre, amelyek a roma identitástudat és öntudat megteremtésétől és megerősítésétől remélik a cigányság helyzetének jobbra fordulását. Be kell vallanom – miközben a megoldást magam sem tudom –, hogy komoly kételyeim vannak az identitás, a roma öntudat „mindenhatóságával” kapcsolatban. Éppen ellenkezőleg gondolom, ez az út zsákutca. Amit csak tetéz az a tény, hogy a hazai etnikai kisebbségi törvény alkotmányos háttérrel a cigányságot – másik tizenkét etnikummal együtt – államalkotó kollektívumnak minősíti. Mert e két dolognak egyetlen eredménye lehet, az úgynevezett kollektív személyiség mértéktelen kifejlődése és megerősödése. Ami pedig bezárkózáshoz vezet, illetve mindenki kitaszításához, sőt üldözéséhez, aki integrálódni akar a többségi társadalomba, aki „nem tartozik közénk” (akiknek fejlett a kollektív személyiségünk), és mindenki üldözéséhez, aki nem lojális velünk, vagy nem a mi fogalmaink szerint lojális, aki nem „igazi”, aki nem „echte”… Mi pedig – akik igaziak vagyunk, akiknek kollektív személyiségünk van – egy kis meleg, együtt tartó közösséghez, afféle – a társadalomtudományok által használt német terminológia szerint – Gemeinschafthoz tartozunk, ezért nekünk nem kell magányosan kóvályognunk a névtelen emberek nagy és idegenekkel teli rideg sokaságában, a Gesellschaftban, vagyis a társadalomban… Ez azonban sajnos tévút. A huszadik század végének Európájában bizony társadalmak vannak, nem pedig kis meleg törzsi közösségek… És a társadalomban meg kell tanulni élni. A probléma éppen az, hogy a cigányság különböző csoportjai kis, akolmeleg törzsi közösségekben élnek, amelyeknek más a civilizációs szintje, mint a környezeté, ezért elkerülhetetlenek az ütközések. Vagyis a cigány öntudat állandó fényesítése, a kollektív személyiség kovácsolása és a kis, meleg, illuzórikus közösségek erősítése (ahol állandóan szítani kell a tüzet) nem a cigányság integrációja felé vezet, hanem éppen ellenkezőleg, a szegregáció és az üldözés felé. Mert – ismétlem – aki nem ezt az utat választja, hanem integrálódni akar a társadalomba, azt árulónak fogják tartani, mert „mi neveltük, a mi fiunk, és mégis itthagyott, cserben hagyott bennünket” a – mellesleg – tényleg pocsék helyzetben.
– Ő a „hígcigány”?
– Pontosan. Ez ugyanaz a mechanizmus, amit román, szlovák vagy akár magyar változatában olyan viszolyogva nézünk.
– És ez a gondolatmenet milyen következtetésekhez vezet a médiában? Hogyan jelenjen ott meg a cigányság? Kell-e ön szerint arra törekedni például, hogy – akár pozitív diszkrimináció révén – a fontos műsorokban találkozzunk roma műsorkészítőkkel, a filmekben és szappanoperákban roma szereplőkkel és színészekkel? Ahogyan például a BBC-nél vagy a CNN-nél, ahol szemmel láthatóan ügyelnek arra, hogy a különféle kisebbségek képviselői rendre megjelenjenek egyenrangú szerepekben…
– Az előbb elmondottak alapján azzal nem értenék egyet, ha úgy jelenne meg egy filmben vagy egy tévéjátékban egy cigány hős, mint az előbb általam bírált kollektív személyiség megtestesítője, aki fennen lobogtatja „romanisztán” vagy „ciganisztán” zászlaját. Az effajta sületlenségeket nem szeretem. Viszont hiányolom a cigány médiaszemélyiségeket, filmsztárokat és hasonlókat… Csakhogy azt is tudom, hogy ehhez előbb sok tízezer gyerek oktatására, nevelésére van szükség, mert annak semmi értelme, hogy úgy ültessenek valakit a bemondó székébe, mint annak idején a pártállami időkben a parlamentbe. Nem „díszcigányra” van ugyanis szükség. Ha tehetséges és jól csinálja, akkor persze üljön már most ott. De ahhoz, hogy ne csak egy legyen a sok nem cigány között, hogy ne „díszpintyet” lássunk benne, hanem legyen természetes az ottléte számunkra (hiszen csak így lesz képes a társadalommal is elfogadtatni önmagát és az általa képviselteket, különben a napi tapasztalat állandóan meghazudtolja őt), hogy a kiemelkedés, a kiugrás e lehetősége mindenkinek a rendelkezésére álljon, aki tehetséges, és ne csak a közszolgálati, hanem a kereskedelmi médiában is, ahhoz – ismétlem – elengedhetetlen az oktatás, a nevelés, az iskolázás általánossá válása. Persze ehhez az is kell, hogy ne csak a külseje legyen „cigányos”, sőt, ez huszadrangú vagy egyáltalán nem fontos kérdés), hanem hogy – miközben nem a kollektív személyiség megtestesítője – mégis nyugodtan és természetesen vállalja cigány voltát vagy cigány származását. Ugyanis csak így válhat képviselőjévé, egyúttal mintaképévé a felnövekvő romagenerációknak. Ami azért is fontos, mert ma a cigányoktól a többségi társadalom fél. Ha megjelennek, a frász töri ki az embereket és – valljuk meg – van is okuk félni. Tudniillik a cigányság – éppen feneketlen nyomora és kiszolgáltatottsága miatt – valóban félelmetes. Például azért, mert munkanélküli, és emiatt unatkozik. Az unalom pedig elviselhetetlen dolog, tehát valaminek történnie kell, különben megőrül az ember. Egy jó verekedésnek például, amire előbb föl lehet készülni, aztán meg sörözések egész során át lehet rá emlékezni, élvezkedni a részletein. Öntevékenységre vagy akár önszórakoztatásra azonban csak a valamennyire iskolázott, művelt, civilizált ember képes. De – hangsúlyozom – mindez nagyon-nagyon soká fog tartani és sokba fog kerülni. De megéri.
– Mit gondol arról a médiáról, arról a struktúráról, amelyben a műsorkészítők között nincsenek romák, csak a roma műsorokban, ők azonban szinte kizárólag a romák közül kerülnek ki?
– Hogy ez a diszkrimináció egyik furcsa formája. Én ezt visszahúzó beltenyészetnek tartom, amiből semmi jó nem fog kisülni. Ugyanis nemcsak ezeket a műsorokat kell cigányoknak készíteniük, hanem például cigány Kepes Andrásokra lenne szükség. Vagyis felvilágosult és értelmes szerkesztőségekre van szükség, amelyek nyitott szemmel és készségesen fogadják be a tehetségeket. De nem azért, mert cigányok, bár persze jó lenne, ha közöttük minél több cigány lenne. Ám – ismétlem – gyors megoldástt remélni nem lehet, mert itt civilizációs különbségek vannak, és ezek áthidalására, arra, hogy (Ferge Zsuzsa szavaival) lecsurogjanak a civilizációs értékek, rengeteget kell áldozni, pénzt, energiát. Csak egyszer már el kéne kezdeni. Hiszen ma – ez köztudomású – sokkal rosszabb a helyzet, mint tíz-tizenöt évvel ezelőtt volt.
– Nemrég láttam egy nagyon érdekes filmet a tévében. Egy rendkívül gazdag, „keresztapa” típusú cigány családfőről szólt, aki hihetetlen fényűzéssel ünnepelt rokonai, barátai és üzletfelei körében valamilyen családi eseményt. Nem kevesen voltak, akik – ha rajtuk múlt volna – betiltották volna a filmet, mert károsnak tartották a vetítését?
– Ilyen alapon mindig mindenbe bele lehetne kötni, mindent be lehetne tiltani. Aki elkendőzi a problémákat, az a megoldásukat teszi lehetetlenné. Egyébként ez a filmben bemutatott jelenség is hozzátartozik ahhoz a furcsa, anakronisztikus törzsi közösséghez, amiről az imént beszéltem: hogy vannak benne nagyon tekintélyes és nagyon gazdag emberek, de ki a fene akar egy ilyen hierarchikus szisztémában élni, ahol kézcsókkal kell a gazdag emberek elé járulni? Igaz, hogy segít, véd és ápol, de mint egy férget, úgy nyom el a körmén, ha saját véleményed van… Vagyis ahhoz, hogy a cigány emberek végre normális emberi körülmények között élhessenek, normális személyiségekké, individuumokká kell válniuk, és ki kell mászniuk ebből az akolmeleg közösségből. És ez persze elsősorban a társadalom dolga, helyesebben szólva a politikai instanciákon, elsősorban az éppen regnáló kormányon múlik mindig, hogy hajlandó-e ebben segíteni, fontos dolognak tartja-e ezt. Ha nem, akkor marad az unalom, a nyomorúság, a késleltetettség, amiből később még ennél is nagyobb baj lesz…
*
– Jól gondolom, hogy nem tudatosan választott, amikor elkészítette az évtized talán legnagyobb hatású, cigánysággal foglalkozó filmjét, a Meddőt, hanem – ózdi sorozata közben – belebotlott a témába?
Almási Tamás: Ózdon a cigányságot sújtó összes szörnyűség már nagyon korán érzékelhető volt (hiszen ezt a várost afféle állatorvosi lóként szokták emlegetni, a társadalom összes baját meg lehet itt tapasztalni), ahogy szorulni kezdett a város körül a hurok, itt is őket küldték el először, a képzetlen munkaerőt, a segédmunkásokat… Akiket egyébként ez másoknál is kegyetlenebből sújtott , mert nem rendelkeznek azzal a kapcsolatrendszerrel, amelynek révén a nem cigány emberek, családok valamennyire védekezni tudnak. Éppen ezért volt számomra világos már a kezdet kezdetén, hogy velük, általuk mi mindent lehet és kell megmutatni, de erre az első ózdi filmjeimben meg képtelen voltam… Én ugyanis a dokumentumfilmjeim középpontjába mindig egy várható konfliktust állítok, mert amikor az bekövetkezik, akkor az élettel, a valósággal találjuk szemben magunkat. A rendezőnek nem kell erőnek erejével beavatkoznia a dolgokba, elmondatni a történetet, csak láttatnia kell a valóságot. És ettől a pillanattól kezdve a film – mert konfliktusban, hősökben, akaratokban, érzelmekben, indulatokban és ezek összeütközésében gondolkozik – a klasszikus dramaturgia szabályainak és esztétikai kritériumoknak felel meg, vagyis esztétikai mezőben mozog. Szemben a dokumentumfilm másik típusával, amely szerintem tudományos mezőbe téved, én azonban a tudományhoz egyáltalán nem értek. Vagyis – visszatérve az ózdi filmekhez – ezért vártam én éveken át… 92-től aztán nem kellett volna tovább várnom, csak ki kellett sétálnom a meddőhöz, ehhez a másfél évszázad óta épülő „hegyrendszerhez”, amelynek gyomrából addigra a minden szociális hálóból kihullott cigányok csákánnyal, puszta kézzel, körömmel kezdték kitermelni a fémet. Ezek voltak azok az évek, amikor Ózdon szinte csak a romák dolgoztak. A gyár állt, a párezer nem cigány ember még kapta a munkanélküli segélyt meg más juttatásokat, a cigányoknak azonban – akiket elsőként bocsátottak el – már semmilyen megélhetésük nem volt, csak a meddő… És akkor az ózdi cigányság – amely korábban szinte maradéktalanul integrálódott, hiszen már több generáción át dolgozott a vasműben – menthetetlenül kizuhant a társadalomból. Amit csak tetézett az a körülmény, hogy akkoriban a közeli és távoli környékről kezdett beszivárogni Ózdra az a lumpenréteg (köztük persze sok cigány is), amelyik nem szokta meg azt a kemény munkát, ami az ózdi romák számára természetes volt, és – mint a kondorkeselyűk – rárepültek az ózdi meddőre, az abban található fémhulladékra, persze a lezárt gyárból is lopták a fémet, meg mindent, ami mozdítható volt.
– Van ennek filmnek egy fantasztikus jelenetsora, amikor kilakoltatják a felrobbantásra ítélt házakból a roma családokat: karhatalommal, rendőri erőszakkal az embereket, a kutyákat meg sintérek és hurkok segítségével. Vérfagyasztó, ugyanakkor vérforraló jelenetek… Vagyis 94 végén Ózdon lejátszódott mindaz (és Ön filmre is vette), ami három évvel később Fehérváron már nem tudott lejátszódni… Az ózdi botrány láttán azonban mégsem tört ki elemi felháborodás.
–Meg voltam győződve róla, hogy ha bemutatják a Meddőt a filmszemlén meg a tévében, akkor ennyi disznóság láttán kilépnek a folyók medrükből, nyugaton kel fel a nap, kénköves láva zúdul ránk, de minimum bukni fognak az ózdi felelősök… Ehhez képest semmi sem történt, azt leszámítva, hogy nem a vezetők mentek, hanem én lettem „nem kívánatos személy” a városban, majd két évig be sem léphettem oda. Itt minden megtörtént, amiről később Fehérváron csak beszéltek: kitettek az utcára több tucat családot, elválasztották a szülőktől a gyerekeket, felrobbantották a házakat, és nem fogadták be őket az új helyen sem… Mivel az akciót semmiféle retorzió nem követte, ezért ez a megoldás úgyszólván mintává vált, jónéhány helyen követték az ózdi önkormányzat példáját, amelynek tagjai büszkén verték a mellüket, hogy „iskolát teremtettek”…
– Sosem tartott attól, hogy ha megmutatja az állati sorba kényszerült ózdi cigányokat, akkor talán sokan éppen az előítéleteiket fogják igazolva látni?
– Lehet, hogy ez a veszély létezik, de én mégiscsak azt tartom ebben a helyzetben fontosnak, hogy megmutassam, ezek az emberek ugyanúgy két lábon járnak, mint mi, ugyanúgy örülnek és szenvednek, mint mi, amikor szerelmesek, akkor ugyanúgy éreznek, mint egy „magyar”, amikor éhesek, akkor meg ugyanúgy korog a gyomruk. Talán hihetetlen, dm ezt ma Magyarországon még meg kell mutatni.
– El tudja képzelni, hogy az amerikai „fekete” filmekhez, szappanoperákhoz hasonló roma filmek készüljenek?
– Én ezt egyáltalán nem tartom fontosnak. Sokkal inkább azt, hogy a rádió- és televízióműsorok, a kisebbségi magazinok részben már most ebben a szisztémában készülnek. Pillanatnyilag ennek is örülnünk kell, miközben amiatt meg bánatosak vagyunk, hogy egyéb műsorokban szinte sosem találkozhatunk roma riporterekkel, szerkesztőkkel, műsorvezetőkkel még kevésbé. De azért azt tudnunk kell, hogy ez szakma, ezt meg kell tanulni. Márpedig ezt a szakmát egyelőre nagyon kevés roma ember sajátította el, szinte nem is találunk ilyet, vagy ha igen, ő már annyira integrálódott, hogy nem is tudunk a cigányságáról. Ami pedig a teljesen és vegytisztán cigány filmeket illeti (cigány író, cigány szereplők, cigány rendező, cigány gyártásvezető, cigány gépírónő és így tovább): én ezt az amerikai példát nem tartom követendőnek, ez nem igazán jó út…
– Akkor sem, ha a romák fontosnak tartanák? Például azért, mert azokkal a hősökkel végre maradéktalanul tudnának azonosulni…
– Ha ők így akarják és képesek rá, akkor csinálják, isten ments, megakadályozni őket ebben, sőt, a támogatásuk ellen sem lenne kifogásom. Csakhogy sosem szokott semmi jó kisülni abból, ha az esztétikai szempontok összekeverednek más, például politikai szempontokkal. Ha egy társaság valamilyen alkotás, különösen művészeti alkotás céljából szerveződik össze, akkor sosem lehet szempont a tagok bőrszíne vagy származása, csak a tehetségé.
– Mi lesz azokból a gyerekekből, hol lehet velük találkozni, akiket két-három nyáron át tanított az Eötvös József Cigány-Magyar Pedagógiai Társaság szervezésében?
– Rendkívül tehetséges társaság volt. Hogy mi lett velük? Abból az évi 12–13 tehetséges gyerekből talán kettő-három kapaszkodott meg a szakma perifériáján, a többiről semmit nem tudok. Legeslegjobb esetben segédszerkesztők valahol… Pedig ha felkészült és hozzáértő cigány fiatalok dolgoznának a médiában, annak az lenne az üzenete, hogy „én is ugyanolyan vagyok, mint te”…
*
– Milyen szerepet játszhat a média és a film az előítéletek csökkentésében vagy megszüntetésében?
Kerényi György (Az Amaro Drom főszerkesztője, a Magyar Narancs kisebbségi ügyekkel foglalkozó munkatársa, a Tilos Rádió egyik alapítója): Kitűzhetjük az előítéletek csökkentésének nemes célját, és ehhez persze lehet stratégiákat találni, forgatókönyveket írni, ezek azonban kevés sikerrel kecsegtetnek. Az előítéletes gondolkodás számára az élet folyamatosan szállítja a „bizonyítékokat”, és ezeket nem fogja ízzé-porrá zúzni egy roma származású bemondónő látványa. Én ebben a helyzetben egyetlen megoldást látok – persze ez sem üdvözítő, de legalább tisztességes – ha mind a nyomtatott, mind az elektronikus sajtó pontosan tájékoztat. Tudom, hogy ez közhely, mégis sok múlik rajta. Ha például a Rádió utcai cigányok ügyét önkényes lakásfoglalásnak tekintjük – ahogy ezt tette az elektronikus média nagyobbik része – akaratunk ellenére gyűlöletet keltünk, mert igazolást szállítunk az előítéletek számára. Ami nem történhet meg, ha utánajárunk annak, hogy itt valójában nem a „feltöröm, bemegyek, elfoglalom” típusú lakásfoglalásról volt szó, hanem a lakbért, közüzemi díjakat fizetni nem tudó, és emiatt jogcím nélkülivé váló emberekről, ami jelentős különbség, hiszen míg az első esetet a társadalom elítéli, a másodikat némi együttérzéssel kíséri. Ez ugyan kis hiba az újságírók részéről, de mivel cigányokkal kapcsolatban esett meg, ezért nagyon komoly következményei lettek.
– Mit tapasztal, roma ismerősei, barátai hogyan fogadják az ő másságukat ábrázoló filmeket?
– Elég komoly szkepszis van bennük a róluk író vagy filmet készítő „mediátorokkal” szemben. A „roma”-filmek egy része, vezesse bár jóindulat az alkotóit, hamis képet sugall a romákról, mert mindig az ő „fenenagy” másságukat állítja a középpontba. Ez a múlt század óta szokásos romantikus cigányképből adódik, amelynek a szabadság, a zene, a virágos szoknyák, a fékevesztett érzelmek és a lovak a toposzai. Csakhogy a cigány közösségeknek – ha egyáltalán megvannak még – csak kis részében élnek tovább ezek a hagyományos értékek és szokások. A többség melós volt, aztán munkanélkülivé lett, és most ott szív valahol a gettóban, valamelyik kerületben. És sokkal inkább a szegénység és a gettólét, az összezártság, az egymásra utaltság kultúrája jellemző rá. Az idealizálás hamis, ezért káros megközelítés, mert azt sugallja, hogy elsősorban a romák tehetnek az előítéletekről, hiszen annyira mások...Vagyis voltaképpen minden rendben van. Tehát a másság folytonos hangsúlyozása elég ingoványos talajra viszi ezt az egész ügyet. Szerintem inkább azt kellene látni és megmutatni, hogy ugyanolyan emberek, mint mi, ugyanúgy lakói ennek az országnak, mint mi, csak éppen – mert rajtuk vannak a rasszjegyek, és mert nagyon szegények, amit ugyancsak előítélet övez – a jogfosztottság különféle élethelyzeteiben töltik el az életüket. És ebben az egész dologban huszadrangú az ő másságuk. Roma barátaimat az is idegesíti, hogy egyfolytában a megfosztottság állapotában lévő szerencsétlenként mutatja őket a média. Mert azt is észre kellene venni, hogy ők ugyanúgy élnek, mint akárki más, sőt a többségük boldog... Tehát nem szenvedve, nem a saját helyzetén keseregve, nem a kétségbeesés szélén éli meg a mindennapjait. Tartalmas emberi kapcsolataik, vágyaik, kísérleteik, sikereik (és persze bukásaik) vannak .. Azt is tisztelem és értékelem bennük, hogy összetartanak, hogy mélyen szolidárisak egymás és a közösség iránt. De ezt a pozitív részt a média képtelen megmutatni. Természetesen nem arra gondolok, hogy valaki hihetetlen asszimilációs kínok árán mondjuk orvossá válik, de addigra kénytelen letagadni és megtagadni a cigányságát, mert a magyar egyetemek bizony rasszisták... Szóval egy úgynevezett sikersztori nemcsak arról szólhat, hogy „lám, lám, azért a gyomok közül is kinő a virág”...
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1999/01 18-21. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3918 |
