Hirsch Tibor
A Nekem lámpást adott az Úr Pesten rendszerváltáskori komédia pénzről. Sikerről. Angyalokról.
– A hatvanas évek végén volt Párizsban egy utazási iroda – amolyan alternatív turistaügynökség – és a pletyka szerint olyan plakáton hirdette a magyar utakat, hogy: „jöjjön Magyarországra, jöjjön Jancsó Miklós országába...!” Mit gondol, előfordulhatott ilyesmi?
– Lehetséges. Régen volt. Harminc éve más volt a világ, más volt Párizs. És nagyon más volt a mozgókép is. Az amerikai film betegeskedett. Egy időre ágyba döntötte a nouvelle vague meg az úgynevezett szerzői film. A párizsiak ezeket nézték. Nagy divat volt a vasfüggöny mögöttieket preferálni. Cseheket, lengyeleket, magyarokat, oroszokat, meg a jugoszláv „fekete sorozatot”. Ezek így vagy úgy a szabadság hiányáról, a zsarnokságról szóltak. És a párizsi diákoknak tele volt a tökük De Gaulle-lal. Meg aztán a fiatal entellektüelek mindig az újdonságot keresik a moziban. Ma is. Csak ma sokkal kevesebben vannak, mint annak idején. Azt hiszem. De hát mégis ők fedezték fel a kínai, a vietnami filmeket. Jók is.
– Vagyis mindig lesz mit felfedezni, csak nem biztos, hogy filmművészetet...?
– Az mi? Mi a filmművészet? Az-e, amit sokan néznek vagy amit kevesen? Az-e, amit magamnak meg a barátaimnak csinálok? Vagy amit a producer csináltat velem? Persze a művészet valami olyasmi, amit az „újdonság” varázsa leng körül”. Én is jobban szeretem nézni az amatőr- meg a diákfilmet. Sőt, az 5-6 évesek műveit. Frissek. És az új, könnyű kamerák, a digitális 8-asok már valóban töltőtollak, írni lehet velük. Folyékonyan. Képpel.
– Ahogy az Új Hullám zászlóbontói parancsba adták...
– Talán egyetlen bajuk van: nehéz eladni őket. De legtöbbje nem is azért készül. Magánfilm. Magánművészet. Néha megvetően „nem professzionális” a jelzőjük. Igaz. A „profi film” sokba kerül. És azért készül, hogy eladják. Ezt a fajta filmet előbb adják el, még mielőtt gyártani kezdik. Legalábbis a nagymenő producerek így csinálják. 80-90-ben azt javasoltam: a magyar filmgyártásra fordított pénzből, az állami pénzből szervezzék meg a forgalmazást. Nemcsak itthon, Európában, a világban. Mindenütt. Mert ha a filmcsinálás pénzt akar behozni, akkor egy kis lélekszámú ország lemondhat a filmgyártásról, a közönség nem tudja eltartani. Ha viszont százegynéhány országban megnézik akár csak ezren-kétezren, már visszajön a befektetés. Ezek az eltérő filmek az amerikaiakhoz képest fillérekből készülnek.
– Ezt a hálózatot szövetségben kellett volna megcsinálni más közép-kelet-európai országokkal?
– Nemcsak azokkal. Nyugat-Európában is készül egy csomó eltérő film. Azok se jutnak moziba. És egy ilyen mozihálózat piacot is teremt, szervezi a közönséget. Hozzászoktatja a máshoz. Ezt csinálta az USA-ban az egyetemi hálózat, mindaddig, amíg a nagymenők szét nem verték. Ja, hogy kell-e egyáltalán ilyesfajta filmet csinálni? Eltérőt? Valaha nagy divat volt. Mindenki más akart lenni. Így születettek a Jarmuschok, talán a Tarantinók is. Most azt mondják, az eltérő filmen már túllépett a kor. Ifjú kollégám és barátom Amerikában végzett. Filmrendező diplomája van. New Yorkban él. Ott 150-200 low budget (alacsony költségvetésű) film készül évente. A barátom ezerféle munkakört töltött már be. Volt kifutófiú, vágó, felvételvezető, operatőr, mikrofonos. Rendező még nem volt. „Milyenek”? – kérdezem tőle. „A kollégák nagyszerűek.” – „Nem, a filmek milyenek?” – „Olyanok, mint a hollywoodiak. Csak olcsóbbak és sokkal rosszabbak.” Igen, állítólag a filmesek legifjabb generációja azt vallja: ez mesterség. (Én is ezt mondom). Meg lehet és meg kell tanulni. Légy profi! És keress, keress nagyon sok pénzt! Ez a szakma is csak erre való. Nem önkifejeződés (jaj!), nem üzenet (ójaj!). Semmi. A gazdagsághoz vezető út. Szerte a világon ilyenek a politikusok is. Profik. A cél: a személyes siker (ismétlem: személyes) és a pénz.
Ennek a poszt-akármilyen világnak varázsszava a professzionalitás! Mértéke: a milliók, milliárdok. Esetleg dollárban. Lehetőleg.
– Kemény világ. Talán bizony megint „fényes szelek” fújnak? Megint a fiatalok bűneivel és erényeivel?
– Nem. Nem az. A „fényes szelek” nemzedéke nem volt független. Zárt társadalomban akart önérvényesítő mozgalmat csinálni. Nem ment. Felülről mindig figyelték, így a filmben is: Kozák András, a rendőr. A maiak mindentől és mindenkitől független yuppiek.
A yuppie, az amerikai szlengszótár szerint pénzt csinál. Sokat. Fizikai erőnléte magasfokú. Ezt használja társadalmi érvényesülésére. Na és a pénzét. Más nem is érdekli. Náluk van a bölcsek köve. Azt a szót, hogy tévedtem, nem ismerik. Ha buknak, másokra kenik és nyakig a szarban is Victoria-jelet mutatnak: V-betűt. A poszt-posztmodern világ mellényes, nyakkendős gyerekei, a győztesek. Svengálik, Hanussenek.
Brókerek. És ma (per pillanat) a brókereké a világ. Sokan azt mondják, nem sokáig.
– Ebben a filmben két lökött sírásó a főszereplő, az egyik hol öngyilkos milliárdos, bankvezér, családapa és fő maffiózó, a másik pedig balfácán, lakáj, fullajtár, peches ember. Ők ketten jelenetről jelenetre eljátszadoznak a világgal, többek között Jancsó Miklóssal és Hernádi Gyulával. Csendesen várakoznak a temetői kispadon. És a néző közben jókat nevet, mert ami eddigi filmjeiben elképzelhetetlen volt, most bőven van min nevetnie. Tényleg csak ennyi az egész?! Hol keressük benne a példázatot?
– Nincs többé példázat. A múltból nem lehet a jelenre következtetni. Sőt a jelenből sem önmagára. Ezer évvel ezelőtt, amikor a Szegénylegények készült, nekem nyilvánosan ki kellett jelentenem, hogy nem az (úgynevezett) szocializmusról szól. Holott a nézők itthon és az egész világon... Ma a mozinézőnek semmi újat nem mond az a politikai manipuláció, amit a Szegénylegényekben lát. Saját bőrén tapasztalja. A filmeseknél többet tud róla. És az a fajta manipuláció történelmileg elavult. Legalábbis a fehér ember kultúrájában. A kétpólusú világ kiradírozása óta. Mindaddig használhatatlan is lesz, míg ki nem alakul egy másik sarok. Mondjuk, egy távol-keleti. A hátsó rugók, titkos szavazatok, összeesküvések, satöbbiek visszatérnek majd.
– Durván, de nyílt lapokkal játszana mindenki? Ezek szerint az ön hosszú című filmjében nem is manipulált a világ?
– Mióta világ a világ, mindig is manipulált volt. Mindig másféleképpen, tessék ógörögöket olvasni. Esetleg a Zsoltáros Dávid király történetét. Ma is manipulált világban élünk. Igaz, ma a szálak összekeveredtek. A színjáték bonyolultabb.
Hol van már a zsarnok és áldozata? A hős forradalmár? Azt is tudjuk, ha győz, ő is csak közönséges rabló lesz. És hány pandúrt láttunk már a rablók között! Az oroszokkal az volt a baj, hogy ugyan tényleg felszabadítottak a nácik alól, de ugyanazt hozták vissza, és még ünnepelni is kellett a mohácsi vész évfordulóját, így mondta a korábbi vicc. (Azért zárójelben ideiktatok egy korábbi másik aranyköpést is. Talán egyszer egy néprajzos majd felgyűjti azokat. Biztosan sok van belőlük. „Ne sírj, pajtás, nem tart ez örökké.”)
A mai manipuláció technikája nehezebben átlátható. Célja viszont világosabb. Kristálytiszta. Az emberiség húsz százaléka kizsákmányolja a maradék nyolcvanat. És annak a nyolcvannak bűntudata van. Ő maga a hibás, hogy nem viszi semmire. Élhetne úgy a maláj szigeteken vagy Pesten a nyolckerületben... élhetne a Ewing-család módjára, de hát tehetségtelen, nem tud mit kezdeni magával. Nehogy azt mond, hogy ez marxizmus! Ráadásul vulgármarxizmus (de régen hallottam ezt a szót!) Á, dehogy! Semmiféle IZMUS. Tény!
– A jancsói körtánctól, a szereplők szép lassú kavargásától el lehetett szédülni. Új filmjében egyetlen nagy kör helyett kör-szeletek vannak. Egyetlen történet helyett több kisebb epizód.
– A film primitív műfaj; mindig történeteket mesél. És a néző is azt keresi benne. „Miről szól?” Sem Hernádi, sem én nem hiszünk ma már a filmtörténetekben. Hazudnak. Direkt. Hogy felejts, hogy legalább a moziban jól érezd magad. Persze, igazuk van: legalább a moziban érezd jól magad. Fizess és légy boldog! És mellesleg vegyél át néhány kulturális világmintát. Nehogy azt hidd, hogy népies ellenállás beszél belőlem! Még jóval ’45 előtt Veres Péter ellátogatott Kolozsvárra a Március Baráti Körbe. A modern mezőgazdaságról beszélt. Valakik siránkoztak, hogy emiatt eltűnik majd a népviselet. „Hülyék vagytok – válaszolt Péter – bőgatyában nem lehet traktorra ülni!” Nem a bőgatyát féltem, nem is a díszmagyart. Egyáltalán semmit se féltek. Csak megállapítom, hogy a legtöbb filmtörténet leszoktat a gondolkodásról. Ezt én bajnak tartom. Lehet, hogy tévedek. Lehet, hogy nem baj.
Régebben mi is, Hernádival meséltünk történeteket. (N.B. többen már akkoriban azt mondták, hogy azok nem azok. Vagy közkeletűen: érthetetlenek). Ha csinálunk még filmet, talán abban se lesz majd történet.
– Új filmjének vaskos, bohózati, realista nyelvezete van. Olyan forgatókönyvírót sejtet, aki gyalog jár. A forgatókönyvíró Hernádi Gyula mondatai viszont más filmekben mindig izgalmasan stilizáltak, aminek persze ott meg is van az oka és értelme. Ezt a szöveget talán maga a rendező írta? Ön az, aki az utcán jár? Esetleg Grunwalsky Ferenc, akit a megszokott Kende János helyett operatőréül választott?
– Mindenesetre én gyalogjáró vagyok. Elvegyülök. Ennek a filmnek a szövege kollektív szöveg. Csak nyomokban hallod vissza a forgatókönyvet. Néhány barátom megnézte a félkész filmet. Az egyik azt mondta: „mi a szarnak írtok ti forgatókönyvet?” A forgatókönyv „kanavász”. Egykor és néha ma is a színház is csupán erre támaszkodott. A sorvezetőre.
Mi már régóta így csinálunk filmet. Fellengzősen azt szoktuk mondani: a kamerával írjuk. Jó régen Rómában egyszer úgy volt, hogy a véres grófnőről, Báthory Erzsébetről csinálok filmet. Ponti doktor, a nagy producer a forgatókönyv minden egyes oldalát aláíratta velem. Hogy csak azt forgatom le, ami oda le van írva. „Doktor úr maga nem ismer engem.” – mondtam. Mégis ragaszkodott hozzá. A filmből nem lett semmi. Lehet, hogy ezért? Pontival máson vesztem össze.
– Tehát most is csak ennyire számított a forgatókönyv?
– Azt hiszem, azért tisztázni kell valamit. A film dialógusairól beszélgetünk most és nem az epizódokról, az elbeszélést helyettesítő kis történetekről. Szóval arról, amit mondanak a filmben. Nyelvezete a „kanavász”-ra épül, de élővé Mucsi és Scherrer, meg a többi fiatal színész variációi teszik. A rögtönzéseik.
Ebben a filmben direkt hangot használtunk, ezért a színészeknek módjuk volt a játék, a hangulat „hullámain hangolni” (szép, mi?). Egy példa a nyelvhasználatra. Grunwalsky azt akarta, csináljunk a Lánchíd tetején egy jelenetet. Talált a MÁV-nál egy fantasztikus darut. Azt használta. Scherrer öngyilkos akar lenni. Elvesztette mindenét, pedig azelőtt még volt valaki. Mucsi megpróbálja lebeszélni, de Scherrer ordít vele. Azt érzékelteti, hogy szegény lett, senkivé, semmivé vált. Azt kiáltja: „nulla vagyok, nulla per nulla, egy zéró-morféma” Scherrer eredeti szakmája szerint mérnök. Ki másnak jutna eszébe ilyen mondat, csak egy mérnöknek.
– Úgy képzeltem, ha egy rendezőnek van valamilyen kulcsszava, kinek a fény, kinek a kép, kinek a kompozíció, Önnek bizonyára a ritmus volna az „első az egyenlők közt”. Új filmje sem sugall számomra mást, csak hát ez nagyon más ritmus ahhoz képest, amit Öntől megszoktunk.
– Ritmus? Belső ritmus? Olyan filmben, amilyen ez is volt, amikor a felvételbe nem szólhat bele a rendező, mert a hangot, a dialógust nem zavarhatja meg, a ritmus a színészek érzékén múlik. Ezek fiatalok, nagyszerűek, tempójuk friss. Még nem rontotta el őket sem színház, sem mozi. Tudom, nem is fogja. Új korban nőttek fel.
– Mintha az egész film rap-ritmusban rángatózna...
– Valóban. Jót mondasz. Lehet, hogy ez tényleg rap. Rapritmus.
– És a rapben mindig van valami fenyegető.
– Sok száz éve a zsoldoskatonák is rapre masíroztak. Talán a rómaiak is. És ma az amcsik. Hallgasd meg egyszer őket, amikor reggel gyakorlatra vonulnak.
– Fenyegető és váratlan. Valami, amire nem akkor és nem ott számít az ember, hanem egy egészen kicsit később, egy egészen kicsit előbb. Mondjuk, egy hirtelen nagy pofon a Mucsi kezéből...
– Ő fekete bohóc. Scherrer a fehér. Nagy élmény volt velük dolgozni. Úgy színészek, hogy nem azok. Élnek, nem játszanak. És ilyen volt az egész gárda. Azért volt egy kis könnyebbségük is. Ebben a filmben sokat lehetett bolondozni, hülyéskedni. Improvizálni. Hamletet improvizálni valószínűleg nehezebb. Bár meg kellene próbálni.
– Jó kedve volt forgatás közben?
– Örülök, ha filmet csinálhatok.
– No de ez maga is egy jókedvű film.
– Bevallom, én más felvétel közben is nagyokat nevettem. Remélem, majd nevet a közönség is. Néha? Az is elég.
– Az önként vállalt kitaszítottság mintha örökké kísértene a pályáján. Mintha csak újra és újra eljátszana az Így jöttem hadifogoly hősét. Ön körül mindig vannak, akik úgy gondolják, hogy közéjük tartozik, hogy értékrendje azonos az övékével. És egyszer csak, amikor biztosan nem számítanak rá, csalódást okoz nekik. Megbotránkoztatta az államszocializmust, mely elfogadta, azután kiderült, hogy ellenzéki. Botránkoztatta már a balos ellenzékieket, akik szintén maguk közé számították, azután kiderült, hogy kívülről nézi őket. Megbotránkoztatta a hazai magas filmművészetet, ahol az eliten belül is ön számított a legelitebbnek, mire kirobbantotta – Hernádival közösen – az „áru-e a kultúra?” vitát, és Csárdáskirálynőt rendezett... Ez az új film most vajon kiket botránkoztat?
– Ez a film fricska önmagunk felé. Hernádi felé. Magam felé. És persze mindenki felé. Nem hisszük el magunkról, hogy valakik vagyunk. Pláne nem azt, hogy mesterek. Vannak körülöttünk fiatalemberek, akikről látom, nagyon is tudják, mit jelent: „beérkeztem, nevem van, pénzem van, vagyok valaki”. Nevetséges. Hernádi is, én is jókat röhögtünk. Mi vénember létünkre hülyéskedünk. Ez pedig nem illik, nem szokás. Igaz csináltuk régebben is. Színházban. Utáltak is érte. Rossz! – mondták. A rossz jelzőt nem kell megindokolni. Sőt a jót se. Mindkettő ingyen van.
– És tényleg őrömét leli a botránkoztatásban?
– Nem szeretek botránykő lenni. Csodálkozom is, amikor annak tartottak, tartanak. Hogyhogy? Miért? És néha mit fogadnak el? Fene tudja. Az igaz, mindig mást szerettem csinálni. A génjeim? Azok az okai? Apám magyar volt, anyám román. Apai nagyanyám szombatos volt. Anyámék tizenketten voltak testvérek, óriási família, egész Erdélybe, sőt a Regátba is átnyúló rokonság. Román, magyar, szász, svéd, zsidó, örmény. Apám legjobb barátja anyám egyik bátyja volt. Ugratták egymást: „piszkos sehonnai”, „büdös oláh”. Aztán összeölelkeztek.
– És Jancsó Miklósnak mindegyikük értékrendjéhez köze van...
– Igen. A gének miatt. Meg a példa ragadós. És Hernádi Gyula is ilyen. Ezért találtunk egymásra.
– Nyilván akkor a legkönnyebb valakiket megbotránkoztatni, amikor azok nagyon akarnak hinni valamiben. Mondjuk rendszerváltáskor, kormányváltáskor...
– Dum spiro, spero. Amíg élek, remélek. Már csak ilyenek az emberek. Meg „még sose volt úgy, hogy valahogy ne lett volna.”
Pedig már el lehetne gondolkodni, hátha mindig rosszabb lesz. De minek krenkolja magát az ember? Végül is a Holdra is lehet majd utazni. És ott is lesznek hajléktalanok.
– Hol rontottuk el? Hol csapódtunk be a legjobban?
– Én nem használok többes szám első személyt. Abbahagytam. Nagyon régen. Húsz-harminc éve. Nem jegyeztem fel. Csak arra emlékszem, Jean-Luc Godard mondta: „Nem, nem én csinálom a társadalmi szart – ők.” Örültem, hogy egyetérthettem vele.
– Új filmje végén a „jó” embereknek, Önöknek is angyalszárnyuk nő. Ott, a Kerepesi temető kellős közepén. Emlékszik, mit üzent az évszázadokkal utánuk születő emberiségnek Nagy László élete végén, abban a híres televíziós interjúban? „Ha lesz arcuk, csókolom őket...” Ez a szárnynövesztés ilyesmi? Búcsú? Önnek vajon volna-e kedve megcsókolni a jövő évezred emberét?
– „Ha lesz arcuk”. Ugye ezt mondta. Lehet, hogy utódainkat klónozni fogják! Kit fognak kiválasztani? Milyen arcokat?
– Vagyis nincs kedve ilyesmiről annyira fennkölten gondolkodni, ahogy ő tette.
– Nem tudok. Nem vagyok költő. Nagy László nagy költő volt. És én azt hiszem, nem lehet általában szeretni az embert. Csak egyeseket. De ugye, ez lapos? Közhely. Jobbat meg nem tudok. Nem vagyok költő. Sőt filozófus sem.
– Valóban nem nő a filmjében mindenkinek angyalszárnya. Ha nem kell mindenkit szeretni, akkor nem is lesz mindenki kiválasztva a jóra?
– A középkori kabbalisták és sok haszid bölcs azt tanítja, hogy a megváltó csak akkor jön el, ha az egész emberiség bűnös lesz vagy csak akkor, ha mindenki megjavul. Én meg azt hiszem: ez nem akar összejönni. Egyelőre nem vagyunk egyformák. Talán sose leszünk. A nagy, az ideális világ-változás pedig szépen elmarad. Persze ez is közhely. A filmrendezőt nem olvasni, nem hallani – nézni kell. (Jó, mi?) És egy utolsót: nagyon jó volt Grunwalskyval dolgozni. Ja, el ne felejtsem! Ajánlást kellett írnom a Lámpást adott kezembe az Úr Pesten hosszú című film nézőinek. Ezt fogják szórni a helikopterek és osztogatják majd a homeless-ek. Íme. (N.B. van benne vendégszöveg is!) „Mondja, kedves nézőnk, néhanapján elgondolkodik-e azon, milyen is a világ? Igen? Jaj, ne tegye! Élje az életét! Élje a mindennapokat! Legyen vidám és boldog! Nem az? Erőltesse meg magát, ne törődjön semmivel. Nézze, az emberen kívül minden állat tudja: legfontosabb az életben, élvezni azt.
No, ez a mi filmünk kicsit hozzásegíti.
És nagyon sajnáljuk: többet fog kapni, mint amire számít.
Letisztult.
Előrelátó.
Felhasználóbarát.”
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1999/01 08-11. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3912 |
