Petri Lukács Ádám
Vegyük szemügyre még egyszer figyelmesen, nincs-e rádiótelefon a barlangrajzokon.
Nézzük meg jobban ezt a képet. Bosszantó ez, mint az örök visszatérés elmélete: nincs új a nap alatt. Beszélni ezzel a készülékkel is lehet, mint látjuk portábilis is. Megfelelő fizikai kondíció szükségeltetik csupán hozzá, de az amúgy is kell, ebben az egészségkultusszal terhelt újkori kultúrában. Kiválthatná a konditermet, a joggolást: vidd magaddal a telefonod és így mindent megtettél az egészségedért! Ráadásul, ha képes vagy legyőzni a légszomjat, még telefonálhatsz is vele. A képen látható, négy erős asszonyról nem tudom elképzelni, hogy standy-jüket azóta handy-re cserélték volna. Mert hát ezekkel a valódi rádiótelefonokkal csak a baj jön. Itt van mindjárt Hitchcock, aki sutba dobhatná a Gyilkosság telefonhívásra Grimm-mese hangulatú krimijét. Hitchcock egyébiránt a Gyilkosság telefonhívásra kapcsán (amit ő „jelentéktelen alkotásnak” minősített) Truffaut-nak felvázolja egy telefon-film históriáját: „Én például olyan filmet is nagyon szívesen megcsinálnék, amelynek egy telefonfülkében játszódnék a cselekménye. Képzeljen csak el egy szerelmespárt a telefonfülkében. Ahogyan fogják egymás kezét, ahogyan találkozik a szájuk, és ahogyan nekidőlnek a készüléknek, elmozdul a helyéről a kagyló. Mármost a központban ülő telefonos kisasszony, habár a szerelmespár nem tud róla, hallja a meghitt szavakat. A cselekmény már el is indult. A néző, aki előtt ezek a képek peregnek, úgy szemléli mindezt, mintha egy regény első fejezetét olvasná vagy egy színdarab kezdetét látná. Vagyis egy közönséges telefonfülkében játszódó jelenet is annyi szabadságot ad a rendezőnek, mint a hófehér papírlap a regényírónak.”
Milyen kár, hogy a felvillantás állapotában maradt meg az ötlet, ennél csak az a szomorúbb, hogy a maroktelefonokban nem lehet csókolózni; igaz viszont, és ez hatalmas dolog, hogy bárhol vagyunk, szerelmes szavakat suttoghatunk segítségével a kedvesnek, és bármikor, bárhonnan randit is meg lehet beszélni rajta.
De azért a rádiótelefonok is elég jó kellékei a krimiknek, Richard Rows torontói krimigyáros legutóbbi B-moviejában a Sun my Sunban az egyetlen valóban jól megcsinált jelenet a maroktelefonhoz kötődik. Miután a gyilkost a rendőrök hason lövik, a bűnöző kedvese szép példát mutat az újrafelhasználhatóság széleskörűségéből: szétszedi a rádiótelefonját, annak antennájával kipiszkálja a sebből a golyót, a telefon belsejében található matricákkal leragasztja a sebet, a nyomógombokból érlefogót eszkábál, a telefonkártya pedig a bőrt kiváltó plasztikai elemként hasznosul.
Láttam a minap Vágvölgyi B. András kitűnő, A nagy testvér árnyékában című hongkongi dokumentumfilmjében egy ősi harcművészetet a vásznon megjelenítő pasit, amikor éppen nem verekedett, mindig ott szorongatta a kezében a handyt. Úgy tűnik mégsem lehet mindent telefonon megbeszélni, különben miért is vernék pépesre egymást?
A „mi lett volna, ha lett volna?” kérdéssel a rádiótelefon esetében kétségtelenül át lehetne írni a dráma és filmtörténetet. Hogy tovább ne merészkedjünk, Romeonak sem kellett volna létra. Ennél érdekfeszítőbb azonban, hogy miképpen épül be a valós élet ma már mindennapi kelléke a filmekbe. Estelmann például éppen megfilmesíti Kästner Három ember a hóban című remekét. A hősöknek lesz maroktelefonjuk, ami nyilvánvalóan teljesen átstrukturálja a dramaturgiát.
A szó az emberiség leghatásosabb kábítószere, mondotta Kipling (aki még nem látott videoklipet), és az, hogy most már mindenünnen mindenhová terjedhet, a mozi lehetőségeiből legalább annyit elvesz, mint amennyit hozzáad.
A rovatot a Pannon GSM támogatja
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1998/12 64. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3908 |
