Harmat György
Fiú és lány egymásnak teremtettek. Mi már látjuk az első pillanatban, ők még nem tudják. Fiúnak menyasszonya van, aki nem jön el az esküvőre. Lánynak vőlegénye, aki húzódozik a házasságtól. Fiú depresszióba esik, lány vigaszára szorul. Félreértések, kalamajkák következnek: egymáséi lesznek-e?
Akad egy még izgalmasabb kérdés is: hányszor veszi be a néző ugyanazt a történetet? Hát úgy tűnik, akárhányszor. Hollywoodban gondoskodnak róla. Vígjáték, pláne efféle „jellemvígjáték” esetében elsősorban a színészek. Félelmetes tartalékai vannak az Actors Studio tevékenységén alapuló amerikai filmszínészi iskolának. Egyre újabb nemzedékek jelentkeznek az 1950-es évek óta. Nehéz és hálás a feladatuk, a filmek többségét ők viszik a vállukon. Most például a hosszúkás képű, vibráló humorú Adam Sandler (az USA-ban már sztár, nálunk is az lesz) és a duci arcú, megindító Drew Barrymore (az ismert színészdinasztia sarja, az E. T. gyerekszereplője).
Új meg új színészek mellett eddig még nem, vagy ritkán ábrázolt motívumok (környezet, foglalkozás) is szükségesek a régi, unt témák felfrissítéséhez. E produkció főhőse például esküvői énekes. Ez módot ad Sandlernek arra, hogy villogtassa jó hangjánál is pazarabb előadókészségét (különösen abban a lelkiállapota változását tükröző számban, mely szerelmes suttogásból csap át – rendkívül mulatságos módon – ordítozó gyűlöletbe). Ráadásul a filmtörténet a Picasso kalandjai mindössze egyetlen dalt elsajátított finn énekesnője után gyarapodott egy újabb hasonlóval. Sandler transzvesztita zenésztársa állandón ugyanazt a Boy George-számot énekli. Mást nem tud. Nekünk, nézőknek pedig mindez, így együtt elég ahhoz, hogy jól szórakozzunk.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1998/12 59. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3900 |
