Muhi Klára
Jancsó Miklós és Grunwalsky Ferenc közös filmje kozmikusra hangolt világklip 20. századi nyomorúságunkról.
A ma megválaszolhatatlan kérdést - hol élünk - Jancsó Miklós és Grunwalsky Ferenc sok-sok dalból és képből összerótt mozgóképfutamában egy nyomorult cigányember teszi fel. Egy jelenkori Tiborc. Az örök kisemmizett, aki valami kopár szegletben ül, jobbján szendergő sorstársa - meg sem kell nagyon mutatni, hol vagyunk. S a kérdés is, ugyan kinek szól? Nem a nézőnek, sem a kamerának, csak az üres égnek...
A Sír a madár mozibemutatóján, a vetítést követő vitán többen fennakadtak a film záróakkordjaként felhangzó „Tiborc panaszán”, a százötvenforintos kenyérről meg a kifizethetetlen számlákról szóló szaggatott tirádán, mert az egész töredék úgy hatott, mint egy becsapódó meteorit - szinte felrobbant tőle a film -, s mert megszoktuk, hogy az ilyen mondatok és arcok a rendes, hagyományos dokumentumfilmekben hallhatók, láthatók.
A Sír a madár azonban, jóllehet többnyire dokumentum, semmiképp sem a rendes és hagyományos fajtából való. Inkább egy kozmikusra hangolt, archívokból és rendezett jelenetekből összeszőtt világklip, amely dalban és képben próbálja meg elmesélni... mit is? Ha a fejezeteket sorba vesszük, a halált, a rabságot, a repülést meg a háborút. S amikor a stáblista lefut, úgy érezzük, tán ezt az egész évszázadot. S éppenséggel telis-teli van váratlan helyeken becsapódó kép-meteoritokkal, meg dal-aknákkal, amiktől aztán percenként röpül a levegőbe az a kicsiny földsáv, melyen a néző megvethetné a lábát.
Hogyan is működik ez? Az erkély című első epizódban például így: a nagybeteg költő (Orbán Ottó) a negyedik emelet magasságában madarak és madárrokon zeneóriások társaságára kárhoztatva, botfülű galambok és abszolút zenei hallású rigók, Mozart- és Schubert-lemezek közt a halál peremén... Szomorú szoba, a balkon is szomorú. A költő betegséggel küzdő szép arca és tökéletes sorai valami csendes kétségbeesésbe ringatják a nézőt. S akkor Grunwalsky felrobbantja az egészet... Óriási tengerár s ámbrás cetek áramvonalas teste sodorja el a törékeny halálközeli balkonatmoszférát. A verset olvasó szemek és Orbán arca - akár egy Magritte-képen - óceánszakállat kap.
Egyébként az Orbán Ottó-epizód és a „Tiborc panasz”, a dalos képeket körülölelő két szöveges futam a film elején és végén - az egyik felemel, a másik lebunkóz - mesteri rím, de elismerem, talán csak másodszori megnézésre csendül össze.
Aztán a Sír a madár epizód: Jancsó irányításával hat-nyolc fiú gitárral, kannával meg dupla nagykanállal - nem tudjuk, hol - a Sír a madár kezdetű dalt próbálják. Ám kiderül, hogy Miklós bá’ nem ismeri a szöveget... Aztán ez is tisztázódik, Miklós bát elveszítjük szem elől, végre összeáll a dolog. Jó a dal, a fiúk tudnak énekelni. Belemondják a kamerába a nevüket, mint egy Ki mit tud?-on, s ekkor a gitáros óriásira nőtt pupilláján - aki Jancsót lesajnálta - megjelenik az „Aszód, fiúnevelő intézet” felirat. BANG! A tudatunk peremén felötlik valami drót vagy rács, a rabság közhelyes filmjelei, hogy töredékmásodpercek alatt felrobbanjon: újabb BANG! Súlytalanság állapotában lebegő űrhajósokat látunk, a földtől elszakad egy űrrakéta...
Kisebb akna, de hatásos, amikor a rab fiúk immár teljesen felfűtve, elküldik a nagyvilágba a Gyere, rózsám, ülj az ölembe... című igazán vérpezsdítő nótát, ami valahogyan az egyiptomi Nofretete finom fülcimpáján landol.
A háborús epizódban aztán már minden kép és dal egymást robbantja fel. Nyers naturalizmus és képeslapromantika, csontra soványodott hullák és édesbús frontdalok, harctéri gagek - mint egy buta bogár, a kapálózó lövészárokba szorult minitank -, sok- sok különféleképpen manipulált fantasztikus archív, főként első világháborús felvételek, s néhány kimaradt, fel nem használt snitt Grunwalskynak a háború utálatát képbe szedő Utriusából.
Furcsa, meghökkentő ez a montázstechnika. Mintha az önállósult tévédoboz - merthogy nyilvánvalóan televízióra képzelték el alkotói a Sír a madár című opust - időnként magától sávot váltana. Jancsóék filmjét a meghökkentés esztétikája uralja. A modern televíziózás krédója is éppen ez: a televízió folytonosan provokál. De mivel jószerével már csak önnön magáról beszél, az egész többnyire arra jó, hogy elzsibbadjunk a műsorokon. A Sír a madár dal-, hang- és képfűzései ellenben, miközben végtelenül szabadok, nagyon is céltudatosak. A sok montázsbomba egyetlen kínos kérdést lök elénk: mivégre a sok hasznos találmány - az archívok rengeteg okos meg nevetséges szerkezetet mutatnak meg -, amikor ennyi hullát és ennyi nyomorultat tán még egyik század sem produkált?
Ami az elszabadult montázst illeti, Jancsót talán nehezebben ismerjük fel ebben a filmben, ő ilyen töredékes mozgóképet még nem igen csinált. Az egyik legnagyobb jancsói találmány persze éppen az, ami a Sír a madárban is nagyszerűen sikerül: dallal és képpel megidézni korokat, a történelem irányát, ördögi köreit.
Grunwalskyra viszont rögtön ráismerünk. A televízió sugalmazta törmelékesztétika és a videotechnika nyújtotta manipulatív lehetőségek az ő kísérletező ösztöneit jó ideje lázban tarják. Grunwalskyt évtizedek óta foglalkoztatja az archív képekben rejlő erő és titok. Talán kevesen tudják, hogy ő dolgozta fel először, még fiatal filmesként a híres Klösz György-fotókat, a világvárossá váló Budapest első megörökítőjének hagyatékát. S ő készítette az egyik első archív képekből álló filmetűdöt, a Vörös Májust, tudomásom szerint éppen Jancsó közreműködésével.
A Sír a madár is az archívokban kutakodik, ám ezen kívül még egy egész műfajt is megidéz, felhasznál, kiforgat ebben az ötven percben: a múlt század hetvenes éveiben születő, talán az első világháború idején a legnépszerűbb képeslapot, amelyet virágkorában épp oly formai mohóság és sokféleség jellemez, mint az ezredvégi televíziót. A Sír a madár sokféle képe, képkivágata, színezett meg cikornyás keretbe tett álló- és mozgóképei korabeli népszerű képeslapfajtákat idéznek. Beállított vagy spontán, rajzolt vagy műtermi, színezett vagy domborított meg „zenés” képeslapokat. (Grunwalskyék darabjának műfaji megjelölése is ez: zenés képeslapok.) Ahol a címzett a kép felső felében kalapos civileket láthatott, akiknek hamarosan meg kell tölteniük majd a lövészárkokat, alul meg a Kossuth-nóta első világháborús változatának kottája nyomán dúdolhatta: „Mindnyájunknak el kell menni...” A pirospozsgás, festett szájú tisztek körmosolya alatt pedig '14-ben efféle szövegeket olvashatott: „reggelire két muszka..., vacsorára szerbhús rizzsel...” S ha érzékenyebb lélek volt, ezredvégi sorstársaihoz hasonlóan háboroghatott a Benetton reklámjaira hajazó provokatív lapon, melyen húszezer orosz hadifogoly fotója alatt a következő szöveg olvasható: „Lysoform: a jelenkor legtökéletesebb fertőtlenítőszere.”
A Sír a madár nemcsak megidézi ezeket a képeslapfazonokat, hanem maga is előállít néhány nehezen felejthető új példányt, többnyire valamilyen videotrükk segítségével. S ezek a képek - az óceánszakállas költőé, vagy az űrhajósé, akinek arca mögött felsejlik egy kisgyerekarc megbarnult régi-régi képe - valamiképp ugyanúgy az olcsó populáris kultúra és a művészet érdekes esztétikai határterületén hatnak, mint ama cikornyás régiek.
Mire való és mit ér ma a dal meg a kép? Ez a kérdés is ott van Jancsó és Grunwalsky filmjében. Dal és képek fogják össze az emberiség ismétlődő borzalmakból álló történetét. Jancsó minden filmjéből ezt olvashattuk ki. A dal mindig elsiratta az áldozatokat, elcsitította a lelket, a kép pedig elmesélte a történeteket az utódoknak. A dalból azonban mára fárasztó zörej, a képből pedig értelmetlen attrakció, hír, klip vagy reklám lett. Az eltakaríthatatlan mennyiségű zene- és képhordalék lefojtja az ítélőképesség és a személyes mozdulat minden reflexét. A Sír a madár pedig ilyesmit akar a nézőtől: robbantgatni eltompult érzékeit, megrázni, hogy mozduljon, emlékezzen az évezrednek erre a - szó szidalmazó értelmében is - utolsó századára. S persze megmutatni, hogy a kinematográfiában van még gyúanyag.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1998/12 56-57. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3897 |
