Jakab Kriszta
Woody és Manhattan. Talán nincs a filmtörténetben még egy ilyen nyíltan erotikus kapcsolat filmes és város között.
Ha New York, akkor Woody Allen. De fordítva is igaz. Ha Woody Allen, akkor New York. A város és lakója, mint az igaz szerelmesek, egybeforrtak. Összetartoznak. Egyik nehezen érthető meg a másik nélkül. Sőt, a fülig szerelmes emberre jellemző módon, Woody Allen igencsak „rózsaszín optikán” keresztül szemléli szíve választottját: nosztalgiával és romantikával. Saját bevallása szerint „egy kicsit olyan ez, mint amikor a festők arcképeket festenek. Eltüntetik a szeplőket, kijavítják a száj vonalát vagy a haj színét. Azaz tudatosan idealizálnak.”
Tévedés lenne azonban azt hinni, hogy ők ketten egymás nélkül nem is léteznek. Mindketten kacérkodtak már mással is. A keleti part metropolisza, a „Big Apple” sokszor volt már mások múzsája, sőt, az amerikai filmipar kezdetben New Yorkban és Chicagóban összpontosult. Az 1910-es évektől azonban a vezető szerepet fokozatosan a kaliforniai parton létrejövő társaságok ragadták magukhoz, és „Magyalerdő” – azaz Hollywood – egy röpke évtized alatt átvette a hatalmat. New York akkor vált újra az amerikai filmélet centrumává, amikor a nézőkben tudatosodott, hogy az ideáltipikus álom-Amerika mellett létezik egy másik, hús-vér Amerika is. New York készen kínálta azt, amit Hollywood fantomvárosa csak díszletként reprodukálhatott volna. A második világháború után a nézők az olasz filmekhez hasonló merészséget követeltek, így amikor Elia Kazan vagy John Huston a műtermek helyett kivonultak az utcára forgatni, azonnal neorealizmusról kezdtek beszélni. És bár néhányan a nyugati parton is megkísérelték az „Hays-kódex” által tiltott témákat feldolgozni, a helyzeti előny ezen a téren a New York-i dokumentumfilmeseké volt, akik az amerikai hétköznapok érdesebb stílusához a Bowery vagy Harlem iszákosai, kábszeresei között szoktak hozzá.
Cassavetes iskolát teremtő filmjével, a New York árnyaival végérvényessé tette, hogy az amerikai film kétpólusú: egy szakrális és egy evilági székhellyel rendelkezik. Martin Scorsese számára is meghatározó volt, hogy Little Italy-ban – New York olasz negyedében – nőtt fel. Furcsa elgondolni azt is, hogy a mai nagymenők közül Spielberg és Lucas is innen indultak, hasonlóan realista igénnyel.
New York az utóbbi években próbálja megtartani nehezen visszaszerzett pozícióját – nem kevés sikerrel. Ezt többek között olyan rendezők jelenlétének köszönheti, mint Jim Jarmusch, aki az Éjszaka a földön című filmben beültetett minket egy sárga taxiba. Long Islandet Hal Hartley emelte be a szalonképes színhelyek közé, pár éve pedig Wayne Wang Füstjével még egy brooklyni trafik életébe is beléphettünk.
Mister Manhattan
Az igazsághoz hozzátartozik, hogy bár Woody Allen gyerekkorát Brooklynnal, filmjeit pedig New Yorkkal hozza mindenki összefüggésbe, hosszú évek teltek el, mire a városról forgatni kezdett. Sőt, mindenképpen figyelembe kell vennünk azt is, hogy bár szülei mindketten Manhattan Lower East Side negyedében születtek és nőttek fel, a nagyszülők mindkét részről bevándorlók voltak. S bár sok szempontból N. Y. ízig vérig amerikai város, mégis csak ez van a legközelebb Európához, és ez a közelség nem csak térben értendő. Lakóinak jelentős része is innen származó menekült. Woody Allen anyjának családja is a századforduló környékén érkezett Bécsből, míg apja szülei ugyanekkor Oroszországból. Így tehát az ő gyermekkorára is kétségtelenül hatással voltak az európai gyökerek, mindennapi életének helyszínei mellett.
Egyik meghatározó gyerekkori élményének tartja például, amikor hatéves korában először látta a belvárost: „Apám 1941-ben vitt be először New Yorkba, s ahogy felértünk a metróból, a 42. utcán találtam magam, ahol harminc színház állt, szinte egymás mellett.”
A Banánköztársaságban tűnt fel először a város, vagy legalábbis a New York-i metró és a közömbös utasok. Ebben Fielding, a főhős (akit természetesen Woody alakít) egy öreg hölgy védelmére kel, akit két srác molesztál. Az egyik vagány épp a pályája kezdetén álló Sylvester Stallone. Ebben az időben Woody Allent leginkább még az a vágy tartotta fogva, hogy komikusi szerepkörben fogadják el a filmvásznon, ezért főleg paródiákat csinált. Korai filmjei mind fantáziavilágban játszódnak.
Nem igazán Holly-woody
A karikatúrák után az Annie Hall volt az első realista film. New York rögvest a nagy vetélytárs, a másik, amerikaiasabb életstílus szimbólumával, Los Angeles-szel szembeállítva jelenik meg. Az összehasonlításból természetesen az „élhetetlenebbnek” látszó New York-i életfelfogás kerül ki győztesen. Alvy Singernek (Woody Allen) Kaliforniába kell utaznia egy televíziós előadásra. Ami első pillantásra dinamikusabbnak, élettelibbnek látszik, arról kiderül, hogy csak a rutin élettelen mechanizmusa hajtja. Alvy Singert egy barátja hívja meg Los Angelesbe, New York-ban még színész volt, itt már csak egy röhögőgép előtt bohóckodó showman. Alvy-t azonnal elfogja a rosszullét, ami később szabályos Los Angeles-undorrá fejlődik. Amikor később újra ide érkezik, rögtön elkapja a hányinger. „Nem akarok élni olyan városban, ahol az egyetlen kulturális fejlődés az, hogy a piros lámpánál jobbra lehet fordulni.” A két város közötti különbséget kiemeli az operatőri munka is, a szürkés New York-i felvételekkel ellentétben a kaliforniai képeken szinte vakít a napfény.
Boldogtalan verőfény, boldog ködök. Alvy Singer számára a napsugaras Los Angeles maga a földi pokol. Nevetséges bolhacirkusz. Ő, aki – a sztori szerint – New Yorkban, egy vidámpark mellett, közvetlenül a hullámvasút alatt nőtt fel, kissé ideges felnőtt lett. Hozzá van szokva a feszültséghez, a könyvekhez, a változó időjáráshoz, a ködhöz, a hideghez. Itt ennek nyoma sincs. Állandóan tűz a nap, minden könnyed és felszínes, az emberek csak az élet napfényes oldaláról tudnak. A kertekben karácsonykor műmikulás terpeszkedik. Az utak tágasak; az egyszerű földi halandó szinte nem is érinti a betont a lábával, hiszen csak kocsival közlekedik. Sportolnak, lucernabimbót és élesztőpürét esznek a Sunset Boulevardon, kiegyensúlyozottak, kicsattannak az egészségtől. Esténként partikra járnak, napközben díjak átvételére rohangálnak. Alvy szerint: „Az számít kultúrembernek, akit megismer a rendőr, mert látta már a tévében.” Az itt élőknek eszük ágában sincs órákig idegeskedni egy moziban a jegyre várva, miközben mögöttük egy álentellektüel Felliniről és Habermasról handabandál, és ráadásul még a film is elkezdődik. Egyszerűen beülnek a házi vetítőjükbe, és kész. Woody Allen a Stúdió '84 műsorában így nyilatkozott erről: „Nem tetszenek azok a helyek, ahol süt a nap, mindig teljesen egyforma az időjárás, hó nincs, soha nem felhős az ég, és az emberek mindenhová autóval járnak.”
Az Annie Hall által haldoklónak titulált New Yorkban az élet sokkal kevésbé célirányos, zűrösebb, lomhább, de éppen ezért emberibb. Az ember néha elszív egy tilalmas cigarettát; hamburger helyett inkább steak-et rendel; vacsora után pedig beül egy mulatóba vagy egy klubba a Village-ben, ahol fiatal tehetségek próbálnak bizonyítani a színpadon. Okosnak az számít, aki a Columbiára járt. Sikeresnek pedig főleg az, ha valakinek katedrája van egy egyetemen, és ügyesen tud elcsevegni az elidegenedésről. Ráadásul, az itt lakó alkalomadtán gyalogosan is közlekedik, sőt, néha kibumlizik a külvárosi sportklubba, mert az olcsóbb. És örül annak, hogy újra zöldek a fák a Central Parkban, vagy hogy újra látja azt a kedves őrültet, aki szalmakalapban szokott görkorizni. Közben szép lassan hasonul környezetéhez. Olyan lesz, mint egy sziget: néhány négyzetméter föld és körülötte folyó. Nagyvárosi magányos, aki a metrón is lesüti a szemét, nehogy a tekintetével más privát szféráját megsértse.
Mindehhez Alvynál még egy kis mindennapi paranoia is járul. Azt képzeli, hogy mindenki utálja és megveti zsidósága miatt, mert ha ránéznek, rögtön ez jut eszükbe. Így történhet meg például az, hogy az étteremben a zsírfoltra biboldó szert kap, a lemezboltban pedig nyomatékosan felhívják a figyelmét, hogy most Wagner-napokat tartanak. Úgy érzi, az egész ország zsidók gyülekezetének nézi New Yorkot. (A valóságban mintegy száz különböző vallási közösség él itt, a mennonitáktól kezdve a buddhistákig. Különböző templomokból hatszázötven, zsinagógából pedig száz áll szerte a városban.)
Mintha csak hirtelen túl sok lett volna a nagyvárosokból, az Annie Hallt követő Szobabelsőkben bezárkózunk egy meglehetősen jómódú New York-i család házába. Mintha Csehov három nővére áttette volna a székhelyét ide, a világ másik felére. „Csukd be az ablakot, légy szíves. Az utcai zaj elviselhetetlen”– ezek az első szavai Eve-nek, az anyának (Geraldine Page), aki egész környezetét belekényszeríti ebbe a zárt térbe. Mert a külvilág zaja soha többé nem hallatszik be ide. Nincsenek utcaképek, a külvilágot legfeljebb a tenger sejteti, és egy románkori templom N. Y. kellős közepén. Mindenki a saját belső világába menekül. A film rendkívül fontos állomás a nagy vallomáshoz, a Manhattanhez vezető úton.
Manhattani rév
New York városa öt kerületből (borough) áll. Manhattan ezek közül a legkisebb, és lakosainak számát tekintve is csak a harmadik helyen áll. Mégis, ez Woody Allen számára minden, ez életének helyszíne. Itt lakik, a Central Park mellett, itt tartja fenn irodáját a Park Avenue egyik luxusszállójának földszintjén, és csak az 55. utcáig kell elsétálnia, hogy hétfőnként a Michael's Pub-ban klarinétozzon.
A Manhattannek már a címe is sejteti, hogy itt bizony többről van szó, mint helyszínről. „Az igazat megvallva, minden filmemben ő a főszereplő. Ezekkel a filmekkel is harcolok az ellen, ami egyszerűen megőrjít: hogy van néhány szép vén épület, erre egyik napról a másikra lebontják, hogy valami gusztustalan rondaságot építsenek a helyére. Aminek semmi köze ahhoz a helyhez.”
Az ő kamerája előtt azonban minden megszépül. Igyekszik a várost az előnyösebb pozíciókból megmutatni, egyáltalán nem félve attól, hogy ezzel újabb hódolókat szerez neki.
„Első fejezet. Imádta New Yorkot. Mértéktelenül bálványozta...” Miközben ezt halljuk, fekete-fehérben látjuk a nyitóképeket (melyekből néhányat Woody Allen körpanorámás tetőtérlakásából vettek fel), a harlemi nyomornegyedek látképét, a Central Park fáit, a Brooklyn-hídat. „New York az ő városa volt. És mindig az is marad” – folytatja a hang.
„Imádja New Yorkot, bár a kortárs kultúra hanyatlásának metaforáját látja benne.” Minden rossz tapasztalat ellenére Woody Allen csak a szépet mutatja meg: nem a bűnözés Mekkáját, a szemétdombokat, a súlyos problémákat. Számára ez a város még akkor is szeretnivaló hely, ha nagyon is tisztában van a realitásokkal: „Amikor a Manhattan számára kerestünk megfelelő terepet, nem találtunk olyan helyet, ahol ne lett volna szemét, obszcén felirat a falon vagy más egyéb mocsok.”
A Hannah és nővérei is tobzódik a New York-i helyszínekben: a Sinai Kórházban, a Waldorf Astoriában, a Bellevue-ben, a Carlye szállóban, a Metropolitan Operaházban, sőt, még Mia Farrow lakásán is forgattak. De a „Big Apple” iránt érzett lelkesedés mintha kicsit megfáradt volna, még akkor is, ha valóságos építészeti bemutatón veszünk részt. „Halottszagú város – halljuk a diagnózist –, ahol fogorvosi rendelőkben gumikesztyűs orvos iparosok turkálnak AIDS-gyanús homokosok szájában.” A filmet állítólag kényelmi szempontok miatt forgatták itt. Sok jelenethez kínálkozott alkalmasabb színhely Philadelphiában, de az kétórányi autózással járt volna. Inkább kerestek a belvárosban az ottanihoz valamelyest hasonló utcát.
Azok a régi szép napok
Ha térben nem is, időben azért hajlandó Woody Allen az utazásra. Nosztalgiájának legfőbb célpontja a 20-as 30-as évek New Yorkja, ahol egyszerre több mint száz darabot játszottak, számtalan mozi, lokál és engedély nélkül üzemelő kocsma működött, és éjjel két lány kísérő nélkül sétálhatott haza a Central Parkon át. Ekkor még létezett a komikusok világa, ahonnan ő is elindult.
Erről a korszakról először a Broadway Danny Rose-ban mesél. A film egy kis színészügynökről szól: mire szorgalmasan felfuttatja harmadosztályú sztárjait, azok rendre lecserélik őt menőbb és befolyásosabb menedzserre. Danny Rose az igazi anti-amerikai, aki a verseny helyett türelmet, szeretetet, megbocsátást hirdet. A korhűséget tekintve szinte hihetetlen alaposságnak lehetünk szemtanúi: korabeli Coca-Colás üveg, edzőterem hatalmas kínzógépekkel, ősrégi tévékészülék...
Nehéz elképzelni, de Amerikában is volt olyan időszak, amikor nem ismerték a televíziót. Ez volt A rádió aranykora. Újabb időutazás. Ezúttal is Woody gyerekkorába, az élettel teli queens-i zsidó család hétköznapjaiba. Miközben bömböl a rádió, és Orson Welles a marslakók érkezésével riogatja a hallgatókat, a családtagok állandóan civakodnak (ha más ürügy nincs, hát azon, hogy az Atlanti- vagy a Csendes-óceán nagyobb-e). Kukucskálnak, lehallgatják mások telefonját, és vég nélkül pletykálkodnak. A változást csak a Pepsi felirat megjelenése jelzi. Láthatjuk, amint Woody gyerekkori alteregóját először viszik moziba, majd a Radio City Music Hall-ba. Az utcán gyalogolva pedig már feltűnnek a New York-i Centrum áruház, a Macy's feliratai.
A 30-as évek egyben a gazdasági válság időszaka is. A hollywoodi filmek jelentik az egyetlen menekülést az álomvilágba. A fiatal lányok filmsztárokról álmodoznak, akik egyszer lelépnek a vászonról, egyenesen az ő karjaikba. Így történik ez a Kairó bíbor rózsájában is. A hős karon fogja Cecíliát, és megmutatja neki a New York-i éjszakát: a Harlequin Clubot, a Broadway Dance Palace-t, a Club Harlemet, a Latin Quartert.
A világért se gondoljuk azonban, hogy mindent valósnak kell hinnünk, amit Woody Allen mutat meg New Yorkból. Ő maga is figyelmeztet: „Hajlamos vagyok arra, hogy romantikus fényben lássam Manhattan szigetének lakosait, kultúráját, hőseit. Úgy látszik, ebből már sohasem növök ki... New York olyan, mint Párizs, Róma vagy akár London. Sohasem lehet megismerni. Olyan város, ahol zajlik az élet.”
Ne engedjük, hogy megtévesszenek a jelzők, a „romantikus” Woody Allen nagyon is realista: az élet, „ha jól csinálják”, regényesebb Hollywoodnál. A romantikus a szenvedélyben is a halált keresi, Mr. Manhattan praktikus és óvatos hősszerelmes, szerelme életre szól, nem akar egyetlen eufórikus pillanatban elenyészni a szerelmi megsemmisülésben, minden nap harap egyet a kárhozat nedvdús almájából. Csetlő-botló Epikurosz az elvadult almáskertben. Lehet-e, kell-e ma New Yorknál több, nagyobb tudás?
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1998/12 52-55. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3895 |
