Kömlődi Ferenc
Nem az az igazi drogfilm, ahol a szereplők belövik magukat, hanem ahol a drog szelleme teremti a stílust.
Mi a drogfilm? A közkeletű vélekedés szerint szociológiai-lélektani szakmunka vagy riasztó-csábító propagandafilm: drogfilm az, ahol elszállt junky-t látunk. Az igazi drogfilm szerintem másról szól: addig ismeretlen látásmódok és tudattartalmak lenyomata, pszichedelikus mű. A „posztmodern világpolgár” krédója (R. U. Sirius nevezi így a századvég felvilágosult emberét): a szellem szabad szárnyalásához legegyszerűbben tudatmódosító segédeszközökkel juthat el. Túlléphet a hétköznapok taposómalmán, elfelejtheti a belé sulykolt ok és okozatiság elvét, kiugorhat a lineáris történelemből, a mindenkori elfojtó mechanizmusok (és világnézetek) önös (és időnként harcos idealizmusként álcázott) materializmusából, szétrobbanthatja tabuk és tiltások évszázados rendszerét, felfedezheti személyisége rejtett arcát, azaz magasabb szintű, globális öntudatra ébredhet, és az egyetemes szeretet mámorában ölelheti át felebarátait.
A felismerés érdeme mégsem az övé, hiszen hasonló nemes célok vezérelték már a prehistorikus korok sámánjait, az eleuziszi misztériumok beavató mestereit, a gnosztikus szekták „tévelygőit” és a tantrikus rituálék főpapjait is. S a Tibeti Halottaskönyv szintén a megvilágosodás rögös útjáról tudósít.
A „posztmodern világpolgár” könnyebb helyzetben van, a csúcstechnológiának hála, tobzódhat a lehetőségekben: VR, cybertérbeli utazás, eksztatikus techno-partik, formatervezett szintetikus drogok, ezek különböző kombinációi, esetleg egyszerre mind.
A drogok se szerepeltek mindig tiltólistákon...
Továbbá a XX. században is léteztek és léteznek rettegett szabadgondolkodó sámánok: Aldous Huxley, William „Meztelen Ebéd” Burroughs, Ken Kesey, John „Ketamin” Lilly vagy Terence McKenna, a gombák jeles szakértője. Az egyenlők közötti elsőként pedig a hivatalos média(propaganda) által LSD-guruvá kicsinyített, eredetileg pszichológus (Szent) Timothy Leary (1920-1996).
Életműve három periódusra osztható.
A negyvenes és az ötvenes években úgy tűnt, szokványos tudós karriert fut majd be. Kidolgozta a csoportterápia elvét, s a Harvardon okított.
1960-ban, miután kipróbálta az LSD-t, az első olyan (ember készítette) kemikáliát, mely hatásában a sámánok mágikus főzeteihez hasonló, minden megváltozott. Önkéntesek közreműködésével megkezdődtek a szerek terápiás használatát célzó kísérletek: miként befolyásolható az agyműködés, az idegrendszer? Az eredmények a legoptimistább elképzeléseket igazolták.
Következő lépés a börtönlakók tesztelése lett volna. Csakhogy az „illetékesek” az LSD-t ugyanolyan károsnak minősítették, mint a heroint, tehát feketelistázták. Beindult a máig is (hasztalanul) tartó drogháború... (A ‘94-es Káosz és cyberkultúrában Leary számokkal bizonyít: a veszélyes, azaz a használót függőségi állapotba kergető, pszichotróp anyagok közül az alkohol évi hatvanezer, a receptre kapható orvosságok harmincezer, a nikotin huszonötezer, a kokain háromezer, a heroin pedig ezer áldozatot szed. Ezzel szemben a pszichedelikus gombák, a fű, az LSD és a tiszta MDMA halálozási rátája: nulla.)
Hiába fellebbezett, az egyetemi kísérleteknek véget vetettek. A katedrának búcsút intve, székhelyét a New York állambeli Millbrook kúriába tette át. Igéinek vulgarizált változatát pedig a korabeli ellenkultúrának fazont adó hippi-mozgalom tette magáévá.
Leginkább a híres szlogent: „kapcsolj át, hangolódj be, szakadj ki!” (Turn on, tune in, drop out: a polgári életmódot váltsd alternatívra, az előre gyártott lét helyett önnön utadat járd, függetlenítsd magad a gyűlölt társadalomtól!)
A Halottaskönyv Leary-féle pszichedelikus olvasata viszont elmélyültebb kalandnak bizonyult. A kemikáliák ugyanis rendkívül összetettek és intelligensek. Hatásuk nemcsak az „utazó” lelki alkatától, felkészültségétől és hangulatától, de az „utazás” (trip) fizikai, társadalmi és kulturális környezetétől is függ. Hogy a tudat és a tudatalatti ismeretlen tájain üldözési mánia, bűntudat és egyéb gátlások nélkül, nyitott szellemmel barangolhassunk, e barangolást ellenőrizzük, s végül megvilágosodjunk, ahhoz beavató mester igényeltetik.
Learyre azonban az Egyesült Államok büntetőintézetei tartottak igényt. A ’66 és ’76 közötti évek egy hősi opera tragikomikus felvonásai: sittre vágták, ’70-ben megszökött és Svájcba menekült, ‘73-ban amerikai ügynökök fogták el, majd a kiadatás és az újabb börtön után ‘76-ban szabadulva, Kaliforniába költözött.
Harmadik alkotói korszakának kezdetén fedezte fel az ezredvég ifjúsági kultúráját egyszer s mindenkorra átalakító, a heroikus látomásokat és katarzist kiváltó individuális LSD cyberkori szinonimáját, a katartikus víziók helyett kollektív (és nem evilági) szeretetélményt adó MDMA-t, azaz ecstasyt. A posztmodern író, Thomas Pynchon szerint a pirula - amellett, hogy félelmet és gyűlöletet egyaránt megszüntet - használóját egyfajta harmadik látással ajándékozza meg: a nirvánában üdvözül. Beteljesedni látszik Huxley misztikus és földi tapasztalat, szerelem és munka szintéziséről szóló jóslata. A hatvanas évek világmegváltó (de eleve bukásra ítélt) revolúcióját a kilencvenes évek szelídebb (de hatékonyabb) számítógépes E-volúciója valósítja meg. A tudattágítás és a hedonizmus kulturális vírusaival: VR-rel a cybertérben, E-vel a techno-partin...
A kompjútervírusok mögül Leary mosolyog ránk. De ő ihlette meg a nanotechnológiában, a természetes és mesterséges intelligenciák szimbiózisában és a posztbiológiai földi mutációk világűrbeli szétrajzásában hívő transzhumanistákat is. Nem félve, hanem médiaeseményként készült a halálra, hiszen az alkotó szellem úgyis halhatatlan. A test lefagyasztható és egy szép napon újraéleszthető, az agy pedig hamarosan merevlemezre tölthető lesz - vallotta. A század talán legkomplexebb életművét hagyta maga után. És minden bizonnyal ő volt az utolsó reneszánsz ember. Két szépséges keresztlánnyal: Winona Ryderrel és Uma Thurmannal.
Hatása - ha áttételesen is - filmek tucatjain érződik. De léteznek-e valódi drogfilmek? Azért, mert a szereplők hangsúlyozottan elszívnak egy-két jointot (Elszakadás), a heroinról paradigmaváltás közben az ectasyra szoknak (Trainspotting), pszichedelikus mámorban végigtombolják az amszterdami éjszakát (EXtrémek), lerobbant heroin-függőként átbóklásszák fél Detroitot (Utolsó belövés), irdatlan mennyiségű kokainnal és egyéb nyalánkságokkal kereskednek a tündéri Koppenhágában (Díler), még nem jelenti azt, hogy a felsorolt munkák drogfilmek. Az általában szájbarágó dokumentum-dolgozatok sem azok, habár a gombáktól serkentett Dalí a mongol magasföldön azért ráérzett valamire...
A szürrealisták úgyszintén. Pedig nem kokain-csíkokat filmeztek szuper-nagyközeliben, és járdáikat se szegélyezik eldobott fecskendők. Náluk az egész világ lesz látomás.
A tágult tudat működését drogos jelenetek nélkül is lehet érzékeltetni. De ha mégsem, akkor a szer bevétele, elszívása ne legyen hangsúlyos, vagy csak annyira, mint a mindennapok bármely momentuma (étkezés, fürdés, szeretkezés, stb.).
Kenneth Anger is így gondolhatta, hiszen a motoros maszkabált és előkészületeit megörökítő Skorpió-lázadás (1964) andalító rockra komponált, a logikus gondolkodás törvényeit (és az azokat filmnyelvre fordító kameramozgásokat, plánváltásokat) alapjaiban megfricskázó, a kaleidoszkóp-effektust és a makró-felvételeket előszeretettel alkalmazó, a lélek szélcsendjéből a káosz utáni szélcsendbe töredező bódult képáradat.
A Lázadó Lucifer (1973) Aleister Crowleyt idéző óegyiptomi fekete mágia. Tüzek, sötétség, vulkánkitörés. Felbugyog a láva, színre lép a pap és a papnő. Asszociáció asszociációt követ, a titokzatos képek és jelképek pillanatokra villannak fel csupán. Magányos férfi bíborvörös folyosók labirintusában bolyong. Beavatási szertartás – a varázskör szegélyére többek között a Káosz, Babilon, Lucifer, Lilit szavakat vésték. Aztán megérkeznek a repülő csészealjak. Szöveg ezúttal sincs, csak ünnepélyes zene.
Hasonló dekadens pompába bújtatta Poe-adaptációt, az egyaránt ‘64-es Ligeia síremlékét és a Vörös halál álarcát Roger Corman is. Drogfilmek? Valószínűleg. Kultikus mozik? Minden bizonnyal. Ugyanez elmondható az El Topót (1970) és a Szent hegyet (1973) jegyző Alexandro Jodorowskyról, de Dario Argento Suspiriájáról (1977) és Infernójáról (1979) is. Vagy a 2001. Űrodüsszeia Jupiter-utazásának virtuális valóságot és E-csillogást előlegező képeiről. A Cronenberg-filmekről szintén. És Greenaway barokk víziói vajon nem rokonai a múlt századi angol ópiumevő, Thomas de Quincey Savannah-La-Marjának és Memorial Suspiriájának?
Csődöt mond a formális logika, a klasszikusan zárt mértani idomok végtelenig sokszorosítható töredékelemekre hullanak szét. Mindig ugyanaz köszön vissza, mégis mindig más - ilyen programozott véletlenek mozgatják a szélnél is sebesebben a Született gyilkosokat és a lidérces Birodalmat rögzítő kamerákat, vágó ollókat. Meg a Henyék dramaturgiáját és a Ponyvaregény szerkezetét. Droggal vagy anélkül, mindenki felpörgött és elszállt.
David Lynch utóbbi két mozijában, a (Twin Peaks: Tűz, jöjj velem!; Útvesztőben) pedig már végképp a drog szelleme a legfőbb dramaturg.
Lehet, hogy drogfilmek csak a képzeletben léteznek. Azt viszont biztosan tudjuk, e képzeletet Timothy Leary lobbantotta lángra.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1998/12 30-31. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3889 |
