Dániel Ferenc
Ha markunkban tarthatnánk, birtokolhatnánk az úgynevezett történelmi léptékű időt, talán bölcs megnyugvással búcsúzhatnánk Tolnay Kláritól, korszakos nagy színésznőnktől. Végtére is nyolcvanöt esztendőnyi élet adatott Neki, s abban különös kegyként hat évtizedes, töretlen, utolsó percéig aktív, termékeny színészsors. Ahogy a szakmában mondják: „pálya”, sikeres pálya, melyet a közönség (egymást váltó nemzedékek!) szeretete, rajongása övezett. Méltán. Tolnay Klári vérbeli spieler volt. Játékban élt. Jelenléte mindig hiteles volt. Persze, színészsorsról lévén szó: nem birtokolhatjuk a nagytávú időt, mert az közelből nem tűr megnyugvást, a színész estéről estére, szerepből szerepbe ugorva helyt áll érte (Tolnay Klári minden porcikájában), mégis feledésbe merül. Vagy harminc éve láttam őt Miroslav Krleľa Agóniájában, Ajtay Andor és Bessenyei Ferenc voltak partnerei. Fojtott szenvedélyektől izzott a színpad. Tolnay Klári mint némber, mint nagyasszony harcolt a szerelem jogáért, sebeket osztott és maga is sebezhető volt. Gyönyörű, telivér nő. Mintha foglalata lett volna fiatalkori szerep-énjeinek, azoknak a kedves, csillámló szemű, kicsit vidékies nőstényeknek, ahogyan a háború előtti szériafilmekben előpördült. Mintha a történelemtől érlelődött volna kacérság, báj, életöröm, természetes intelligencia; mindaz, amit a vásznon mai napig érzékelünk e romlandó történetecskékben. 1932-től 42-ig, mondhatni egymást váltó felvevőgépek előtt köszörüli élessé macskakörmeit, A meseautó huzatában, a Légy jó mindhaláligban, Páger oldalán a Bors Istvánban és a mindenki Katyijában, melyet a hadviselt ország dalol: „Nékem el kell menni, téged itt kell hagyni, Katyi...”
A történelemből, változó, alakuló diktatúrák korszakaiban, kijutott neki, ezek köztudott dolgok. Állhatatosnak lenni – ez volt szakmai krédója. Még a szocreál körítésű Déryné-film címszerepében is, ahol nemzeties tetszelgésre kárhoztatták volna, megcsillant benső konoksága, tartása. Ahogy évtizedeken át nem tágított anyaszínházától, a Madáchtól, úgy furfangos humorral dacolt és békült meg az öregedéssel. Prolikorszakban úrinő, aki fájó végtagjain közlekedve is képes még vágyat ébreszteni, vágyakozást kiárulni. Tolnay Klári szakzsargonnal élve: a maga dörzsölt módján mindenkor eszköztelenül játszott, énjét vagy énjeit varázsolta szerepekké, ettől éreztük mindenkor magunkénak és modernnek. Nagymama figurákban is ugrándozó csikólánynak. S ezt nem lehet tanítani.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1998/12 02. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3876 |
