Láttuk még

X-akták

Zsidai Péter

Az X-akták szlogenje szerint: „az igazság odaát van”. Érdemes feltenni a kérdést, közelebb kerülünk-e hozzá? Úgy látszik, igen. Az epilógusban Mulder jégbe gyökerezve – és gyermeki elégedettséggel – bámulja a földrésznyi méretű ufót, letagadhatatlanul együtt részesedve Scullyval a végső bizonyítékban. Az ellenszérumról, az Antarktisz-mélyi laboratórium-kombinátról, tenyésztestnek használt emberekről, az idegen lényről, ki penge karmaival aprítja húsunkat, nem is szólva. Egy londoni hajnalon még a földönkívüliekkel konspiráló világ-összeesküvő klub legtitkosabb gyűlésére is bejutunk. E tettenérések azonban nem engedik meg a nézőnek a megszokott rejtélyes jelentés-hálók szövését; a tévésorozat többértelműsége helyébe több egyértelműség lép. Az egész estés kalandfilm kénytelen egyszerűsíteni, nem véletlenül vezeti fel az epikus szálat a dallasi robbantás mint az erőszak legpusztítóbb jelenkori ikonja. A gonoszok mindenre képesek, akár Apokalipszisbe taszítanak. Belénk oltják az idegent, testünkből kel életre a pokoli lény (láttuk már az Alienben). Az idegen-ábrázolásban jól tükröződik a homo sapiens meghasonlottsága, a magunkban hordott idegenség, a bűn ősisége. Az idegen belőlünk kerül a világba; ha majd leveti testünket, mi magunk teremtjük a gonoszt. Ettől a tudatalatti félelemtől szorong alkotó és néző egyaránt. Ám szerencsére ott van a pozitív forgatókönyv: Mulder és Scully írja, amikor egy homályos folyosón kegyetlenül őszinte, ám annál szívhez szólóbb vallomással előbb tisztázzák, majd már-már ajkaikkal édesítik egymást. Ebből születhet a remény: a jó, a szép, az élet. A minden.