Almási Miklós
Mi a tömegfilm? Miért lesz hős a kovboj, a gengszter vagy az óriásgorilla? Mozimitológia mélyanalízisben.
Ma már majd' mindenki az elitfilm haláláról és a tömegfilm győzelméről beszél. Király nem foglalkozik ilyen jóslatokkal, ő csak szép csöndben megalkotja a tömegfilm szemiotikai, hermeneutikai – egyáltalán: királyjenői elméletét. Eszközei – első rátekintésre – kicsit avultak: a strukturális esztétika és a szemiotika tette rá a döntő hatást, és mikor ezeknek a fogalmi rendszereknek elemeivel magyaráz – főképp az első pár tucat oldalon – a bonyodalmas nyelvezettől a frász töri ki az olvasót. Aztán jön ő maga, a teória kitisztul és minden világos lesz: úgy tűnik, a szerzőnek kellett egy kis bemelegítés. (Egyébként igazságtalan vagyok: dolgozata hatalmas hivatkozás-anyaggal dolgozik, igaz, nála minden a pop-filmről szól...)
A könyv a filmműfajok vizsgálata: mi a western, mitől Heimat-film egy mozi, milyen alkategóriái vannak a thrillernek és miért? Forma és struktúra, a filmbéli elbeszélés kellékeinek vizsgálata. Mert például igaz ugyan, hogy hulla nélkül nincs krimi, de ez még nem elég egy jó sztorihoz: homály, rejtvény, feltételezett bűnös, rendőri tévedés, magándekás, csavar az utolsó pillanatban – és még egy pár kötelező gyakorlat is szükségeltetik e narratív szerkezethez. Az ilyen jellegű kérdések persze csak margináliák, bevezetők, bár velük kapcsolatban – látszólag mellékesen – többször is végigfut a filmtörténeten, Murnautól, Dovzsenkótól Antonionin, John Fordon át Lucasig és Lynchig. Királyt igazából az érdekli, hogy miképp keletkeznek műfajalkotó elemek: a mozdony (a robogó vonat) kitűnő szereplője a katasztrófafilmnek és a kriminek, de mozdonyvezetőből nem lett mitologikus filmfigura. Ugyanakkor a teherautó-sofőrből (kamionos álnéven) igen. Miért nem az egyikből, miért igen a másikból? Egyáltalán, hogyan lesz valamiből mitologikus elem? Más is kutatta már ezt a rejtvényt, mondjuk Umberto Eco, s Király az ő nyomában jár, Eco iróniája nélkül: ami nem leszólás, végül is a masscult film komoly kultúraalkotó tényező, megérdemli a komolyságot.
Király vizsgálódásának legérdekesebb tézise, hogy a populáris filmeknek „erős műfaji meghatározottsága” van, szemben az artisztikus alkotások individuális stílusával. (Erős műfaj Király szóhasználatában azt jelenti, hogy az alkotó kezeit kíméletlen szabályok kötik, szemben a művészfilmmel, ahol az egyedi formavezérlés, sztoriépítés a lényeg.) Ezzel a strukturális oppozícióval – itt erős műfaj, ott erős stílus – fontos formakülönbségeket tud leírni, anélkül, hogy értékhierarchiákat állítana fel vele. A populáris mozi műfajai – a western, a thriller – pontosan előírják, mi lehet bennük és mi nem; találomra nem lehet bővíteni sem a tematikát, sem a cselekmény fordulatait. (A kovboj-filmben, mint tudjuk, a film végén a főszereplő elhagyja a várost, magányos, nem lehet belőle sok gyerekes, letelepedett, boldog családapa...) Ugyanakkor – mondja Király – az igazán jelentős alkotások ezeken a kemény műfaji előírásokon belül tudtak individualizálni: minden szabály be van tartva, a történet mégis egyedi. (Ilyen a Kallódó emberek vagy az olasz western, melynek megújult szabályrendszere aztán visszakerült Amerikába, és Hollywood innen tanulta újra a műfajt.) Hát efféle gondolatok teszik élvezetessé ezt a teoretikus munkát: olyan szerszámládát kap az olvasó, amivel eddig nem rendelkezett. (Ugyanakkor a szerző szerény: szerinte a befogadó ösztönszerűen mindig követ bizonyos műfaji szabályokat, az eltéréseket bünteti – az ő tanulmánya ezeknek az ösztönösen érzett befogadói elvárásoknak, formaelemeknek, a kibontása. )
A nagy polémia a populáris filmek üzenete („felettes szövege”) körül alakul ki: Király – helyesen – úgy gondolja, hogy ezek a művek is közvetítenek valamilyen filozófiát, csak éppen nem egyedi művekbe zártan, hanem műfaji alcsoportot alkotva: „az üzenetet a nagy corpus hordozza – mondja –, a műhalmazok, műfolyamok, sorozatok sugallják. Hipnotizálják a befogadót. Készenlétben tartanak egy párhuzamos világot. Minden mű új kaput nyit, amely kivezet a valóságból a párhuzamos világba.” Ez a fajta nézőtéri hatás folyamatos moziba járást tételez fel – vagy a filmek követését a televíziós újrakérődzésben: így alakul ki ez a fajta mozaiktudat, például öt-hat Colombóból a kisember bosszújának és a világrend helyreállításának utópiája. (Ha jól értem.) Amivel mellékessé válik a remekmű-esztétikák filozófia-centrikus mércéje: itt is van ilyen közlemény, csak több műdarabra tördelve.
Király másik nagy dobása annak elemzése, miként zsákmányolja ki a mai elitkultúra a populáris mítoszokat: „A művészfilm a tömegfilm műfajain élősködik, belőlük táplálkozik, gyengítve ismét a tömegfilm kultúrájában megszilárdult műfaji képleteket. Antonioni filmjei a melodráma (Kiáltás), a krimi (Nagyítás) emlékeire építenek, Bergman filmjei a horror (A hetedik pecsét), a melodráma (A csend) jegyeiből táplálkoznak.” Amivel ugyebár vége az esztétizáló nagyképűségnek, és jó ha a remekművek kleptománia gyanúja nélkül távozhatnak. Egyébként Királyban nincs semmi ressentiment az elitfilmmel szemben: elfogultság nélkül vizsgálja mindkét alakulatot, talán még egy kicsit drukkol is az egyre inkább talaját veszített elitfilmeknek. (Mert hogy a teljesítménytársadalom nem igen engedi meg, hogy a néző elrévüljön a mélységek felett, ami lássuk be, mégis csak nagy hendikep az ágazat számára.) Szóval olyan hozzájuk, mint apa a hülye fiához...
Egyébként a klasszikus esztétika is kap egy pár fülest: jogosan. Király nagyszerűen ismeri a befogadás-esztétikát és a hermeneutikát, járatos a posztmodern norma-ellenes lázadói között is, így aztán nem csoda, hogy kiosztja a hegeli-lukácsi „egyetlen nagy mű az igazi” című esztétikai blöfföt. Persze ezt sem ellenséges indulattal teszi: inkább kiegészíti a klasszikus hagyományt – hiszen fogalmai apparátusa (szerencsére) eklektikus: a szemiotika mellett megfér Derrida és Gadamer, vagy Hegel és Ricoeur is. Csak mindent a maga helyén. Mert végül is az a fő célunk, hogy eligazodjunk mindennapi kenyerünk, a tömegfilm műfajstruktúrái és a nézővel közösen alkotott formakonvenciói között. És Király sejti, hogy mára a kanti-hegeli esztétika állva maradt tételei csupán a populáris művészetekre igazak... Hiszen e filmek műfajstruktúrái a befogadók válaszaira építenek: az marad műfajalkotó elem, amit sokan néznek, amire sokáig emlékeznek. Igaz, hogy most, ebben az alkotásban találták ki, de ettől kezdve már csak így szabad forgatni – mondják Hollywoodban. Ami nem más, mint a sensus communis pragmatikus alkalmazása – hogy egy kanti kifejezést említsek Király igazolására. Ami egyébként is fontos tézis: e filmtípus közösségteremtő dinamikával rendelkezik – a kollektív tudatra (is) épít, míg a művészfilm individualizál, s ezzel elveszíti a művészet ősi küldetését.
Azt már nem taglalom, ami a legjobban megy a szerzőnek: az egyes populáris mesék eredetének kutatása igencsak mulatságos história. Király visszakíséri őket az ősi mítoszokig, rokonságba hozza a különböző variánsokat. Itt az olvasó jobban jár, ha elolvassa a King Kong-elemzést, amiben szinte minden szerepel, was gut und teuer – a fehér ember kultúrtörténete szőrös majomban elbeszélve. De hát a pop-film épp ezzel nyert: minden korábbi mítoszt, mesét, legendát, bibliai történetet és archetípust egyetlen közös forrásanyagként kezel, minden mindennel keverhető, összegyúrható – legfeljebb a kéznek kell ügyesnek lenni, mert vannak össze nem illeszthető mítoszelemek. Ha sikerül, akkor viszont megkapjuk a kultfilmeket vagy a midkult filmet (például a Szárnyas fejvadászt, amiben legalább öt mitologéma szerepel) – tehát azt a mozifajtát, amit még felnőtt korunkban is többször nézünk meg. (Mondjuk szelídebben: ha úgy adódik, elviseljük...)
Mit ad a populáris mozi? Király messzire lő válaszával: „A művészet végső értelmezője a tudás, a tömegkultúra végső értelmezője a cselekvés. Mivel a tömegkultúrában a befogadói élményeket nem rögzítik [...], az, amit a befogadó a műtől átvesz, nem elméleti tanulság, hanem komplex magatartásmintákat magába sűrítő érzületi és cselekvési készség. A tömegek bizalmatlanok a szó világával szemben, melyet az elit kontrollál. A tömegek hagyják beszélni őket, de mennek a maguk útján. Ez a megállapítás egyik irányban sem jelent értékítéletet. Vannak megvadult [...] steril elitek, kiket jótékonyan korrigál a tömegek józansága, s vannak a tömegéletnek megvadult pillanatai, kollektív lelki katasztrófák, melyeket a felvilágosult elitek óvó szava igyekszik kontrollálni.”
Bocsánat a hosszú idézetért, de a könyv ilyen messzi követi a pop-film műfajelméletét és nézőtéri beágyazottságát, nagyképűen: hermeneutikai szerkezetét. S ez a szociológiainál tágasabb, történetfilozófiával kacérkodó látásmód teszi Király könyvét izgalmassá. És korábbi pop-esztétikai írásaihoz képest érettebbé. Az már csak hab a tortán, hogy dolgozata második részében néhány jeles példán be is mutatja, mit tud ez az elmélet interpretációként a kritikus kezén. (Az angol beteg, valamint a Sose halunk meg mélyelemzését kínálja a tán még kétkedő olvasó-nézőnek.)
Király Jenő: Mágikus mozi (Műfajok, mítoszok, archetípusok a filmkultúrában). Korona Kiadó, 1998.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1998/11 52-53. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3862 |
