Dessewffy Tibor
Az igazi multiplexek a shopping mall-okban találhatók, ahol az óriásvásznakról áradó képek alig különböznek a vásárlókedvünket felajzó kirakatok látványától.
Manapság, ha a gazdasági harcokról esik szó, elsősorban felrobbantott Porschékra és lelőtt „vállalkozókra” gondolunk, pedig a valódi versenyben van egy ezeknél sokkal hatékonyabb „halálos fegyver” is, mégpedig a technológiai fejlesztés ravaszdi csúcsteljesítményei, a paradigmaváltó találmányok. Amikor például hetvenes évek elején megjelentek a kazettás magnók, majd a műsoros kazetták, sokan gondolták kárörvendve, hogy a bakelit lemezbe invesztáló gyártóknak és gyűjtőknek bizony befellegzett. Ez a szomorú vég ugyan csak úgy tizenöt évvel később, a CD-k megjelenésével következett be, de akkor valóban egyik pillanatról a másikra eltüntette a föld színéről a hagyományos lemezjátszókat és LP-ket. Emlékeim szerint a nyolcvanas évek kezdetén a kárörvendő sajnálkozás elsődleges tárgyává a mozi vált. A videók elterjedésével minden valamirevaló fűzfa-szociológus a filmszínházak teljes kihalását jósolta. Ugyan ki tipegne el sorba állni, majd másokkal kényelmetlenül üldögélni, a mozigépész önkényének és a filmforgalmazás ostobaságának kiszolgáltatva, amikor a videót az édes otthon nyugalmában is élvezhetjük: a csókolózós képeket lelassíthatjuk, sőt az időt legyőzve visszapörgethetjük, és azt a filmet nézhetjük meg a nekünk tetsző az időben, amelyiket csak akarjuk. Csendesen jegyzem meg, hogy a szovjet blokk országaiban ezek az egyéni kompetenciát növelő szerkezetek (csak néhány további példa: hűtőszekrény, zsebrádió, walkman) még további csáberővel is bírtak; a szükséglet kielégítését privatizálva szabadságérzetünk is megnövekedhetett. Persze a hétköznapi életben ez, mondjuk a videó esetében, nem annyira a Dr. Zsivago sutyiban történő kollektív élvezésében, hanem a kamionsofőrök által tonnaszám becsempészett pornófilmek elnyámmogásában nyilvánult meg.
Még utólag is belátható, hogy a videóvész mellett felhozott érvek nem nélkülöztek minden alapot. Bár a technikai evolucionizmus szerelmeseinek már akkor is kissé gyanús lehetett, hogy a mozi eltűnéséről szóló gyászének nyilván sokuknak ismerősen csenghetett: két évtizeddel korábban a televízió elterjedésekor is kedvelt momentuma volt a nyilvános lamentálásnak a „mozi halála”. Akkor azonban Hollywood látványosan beleerősített. E nagy nekiveselkedés egyik hozadéka lett a 'multikolor' színes filmek – tehát a technika további tökéletesítése –, amelynek segítségével a nézők lenyűgözésében újra elhúzott a még sokáig szürke-fehér televízióról. Másfelől az egy-két csatornás televíziózás időszakában egy nagyvárosi moziműsor még mindig az egyéni választások szabadságának birodalmát jelentette.
A videó-kihívás azonban valódi és kegyetlen támadást jelentett a hagyományos mozizás ellen, amit az is mutat, hogy a nyolcvanas évek közepén az eladott mozijegyek száma meredeken esni kezdett.
A multi- vagy cineplex tehát erre a kihívásra adott válaszként született meg; és itt akár abba is hagyhatnánk. Ám a dolog érdekesebb része valójában ott következik, hogy miként is tudott visszavágni a hagyományos mozi, milyen okai is vannak a sikeres ellentámadásnak. Úgy tűnik, a multiplexek sikerének legalább három egymással összefüggő oka van, amelyek végül is egy közös, nem minden elméleti tanulságot nélkülöző irányba mutatnak.
Egyfelől a többtermes felállás a mozikat üzemeltetők számára lehetővé tette egy ésszerű optimum megtalálását. Innentől kezdve nem kellett a fél házat vonzó filmeket két hét után brutálisan a spájzba hajítani, egy alig észrevehető mozdulattal áttehették őket kisebb terembe, ahol megint csak teltházakkal mehettek még jó ideig. Ez komoly lépést jelentett a mozi üzemszerűsítése, gazdaságos működtetése felé.
Másodszor – a multikolor mintájára – komoly erőfeszítéseket tettek a hang és képhatás további fokozására. A decibelek és vászonátmérő terjeszkedése a laikus számára már alig-alig követhető, de a gyártók által nyilván ügyesen kihasznált ajzószerként funkcionál.
A harmadik momentum, a kényelmi szempont viszont egy multiplexbe tévedve minden szakértelem nélkül is azonnal érezhető. A székekben nem kap derékzsábát az ember, térdei elférnek, a majszolgatni való pattogatott kukoricákat oda fabrikált műanyag karikák tartják helyette is. Hogy ez a harmadik szempont milyen fontos, azt akkor érthetjük meg, ha mondjuk a hajdani Filmmúzeumba tévedünk, ahol becslésem szerint a hangtechnika közelít a csúcstechnológiához, ám sámliszerű széksorokban úgy érezheti magát a multiplex fotelekkal kényeztetett néző, mint holmi kalodában.
Mindezen tényezők azonban pusztán előfeltételei annak a szociológiai tényezőnek, amely révén a multiplex-mozi lényegében verhetetlenné vált.
Természetesen nem arra a balgaságra gondolok, amely gyakran elhangzik ezekkel a többtermes mozikkal kapcsolatban, nevezetesen hogy visszaadták a családi mozizás örömét, akképpen, hogy a családtagok egy épületben, de különböző vásznak előtt élvezik az ízlésüknek megfelelő filmeket. Ez meglehet, jól hangzik, csak éppen nem igaz. Aki járt már valaha multiplexben, láthatja, hogy a közönség elsöprő arányban a tizen- és huszonévesekből áll.
És aki nem vak a látásra, az azt is észreveheti, hogy ezek a fiatalok nem egyszerűen moziba mennek, hanem társadalmi eseményen vesznek részt. A megemelt helyárak, nagyobb kényelem és technikai hatások nyomán a multiplex vonzó szubkulturális szcénává vált. Amennyiben a fiatalok által felhordott pomádé a legbiztosabb indikátora, hogy egy bizonyos program mennyire épül be a „szombati esti lázba”, akkor azt mondhatjuk, hogy a multiplex mozizás a kilencvenes évek diszkója. A multiplexben a külsőségek csillogása az alsóközéposztály leányai és legénykéi számára a középosztályi lét illúzióját sugallják – mondtuk volna egykét évtizeddel ezelőtt. Ám érvelhetünk úgy is, hogy a hajakra kent zselétömeget és az ünneplőnadrágok kavalkádját nem direkten az osztály-mobilitásba vetett hit mozgatja, hanem mindez csak előkészület a vásznon megjelenő mesés sztárokkal való azonosulásra. Ebben a megközelítésben a multiplex a teljesebb egybeolvadásra kínál előnyösebb terepet. A ráérősebb olvasó bizonyára még számos további interpretációval rukkolhat elő. A lényeg azonban mégis csak a közösségi élmény – megengedem sajátos értelmű – restaurálása. Ennek során a terembeni történésekhez – vagyis a hagyományos filmnézéshez, befogadáshoz – képest lényegében felértékelődik a körítés, az elő- és utójáték, melynek révén a mozizás új értelmet nyer. Nem véletlen, hogy mind közül a legmultiplexebb végül is a shopping mall-okban található multiplex. A shopping mall ugyanis nem bevásárló központ, mert míg ez utóbbit a funkcionális szükséglet kielégítésre tervezték, a mallokhoz hozzátartozik a boltok közötti lődörgés, válogatás, a vizuális kisajátítás. A shopping mall-on belüli kódorgásnak lehetnek célszerű funkciói is (mondjuk információgyűjtés a későbbi vásárlásokhoz), mégis, számos esetben jóval inkább a fogyasztói ingerekben való tobzódást, a luxus termékek által megtestesített világba szóló szimbolikus belépőt és a jó oldalhoz tartozás élményét nyújtják az arra vágyakozónak. E logikát követve a legkifinomultabb szórakozási forma ünneplő ruhánkban milk-shaket szopogatva sétálgatni – az egyébként zárt – üzletek kirakatai előtt, tudva, hogy a window shopping során felajzott érzékeink a nagyon széles vásznú multiplex durrogtatás során hamarosan kielégülhetnek.
És a szimbolikus egybeolvadásnak ez az effektusa, ha a magyar filmgyártás számára nem is, de a multiplexképes film, nyersebben szólva Hollywood számára igencsak bíztató. Mert jöjjenek az új évezredben a „pay-per-view” televíziók kifejlett mozimenüvel és nagyfelbontású képernyőkkel, interaktív Internet szolgáltatók vagy más ketyerék, a fogyasztási varázslattá tett mozi ezután is megtarthatja előnyét. Hiszen a domináns fogyasztói ideológia igényli a közösségi rituálékat, amelyek magányosan üldögélve szobáink mélyén nem működhetnének ilyen hatékonysággal. E rendszerkritikai felhangok persze ott válnak némileg csikorgóssá, amikor felismerjük, hogy bizony jobb kényelmes székben ülni, mint a hagyományos zsöllyék kínpadjaiban szorongani, és hogy polgártársaink nagy része imád kirakatokat bámulni. Hát igen; a nagy méltóságú esztétát parafrazeálva azt mondhatjuk, hogy bizony a fogyasztói kapitalizmus nagy feladványaira nincs megoldás, és ezért talán egyszer majd maga a probléma fog eltűnni. A multiplex azonban még sokáig velünk marad.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1998/11 50-51. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3860 |
