Kömlődi Ferenc
A technológia forradalma, ember és gép szimbiózisának idején újra kell gondolni a darwini fejlődéselméletet.
A harminchét éves New York-i Douglas Rushkoff napjaink egyik legnagyobb hatású gondolkodója. Médiafilozófus. Sokan az „új McLuhannek” tartják. Legfontosabb elméleti munkáiban – Média Vírus! (1993), Cyberia (1994), A Káosz gyermekei (1997) – a posztmodern csúcstechnológiának a populáris kultúrára és – tágabb értelemben – a hétköznapi tudatra gyakorolt hatását vizsgálja. Az utóbbi években szépíróként is jeleskedik: novelláit a Sarah Champion szerkesztette Disco Biscuits (1997) és Disco 2000 (1997) válogatásokban olvashatjuk. Regényéből, a ‘97-es Ecstasy Clubból Hollywoodban filmet forgatnak.
Július 17. és 19. között - a Nyolcadik Cyberkonferencia keretében - Budapesten járt. (Rushkoff információ-gazdag honlapja a http://www.levity.com alatt található. Munkásságáról a Filmvilág ’97 januári számában, a Cyberdeliában és a ’97 októberi Túlélési stratégiákban írtam.)
– Hogyan látja 1998-ban a cyborg-evolúciót? Igaznak bizonyul-e az a – korábban fantáziálásnak tartott – hipotézis, mely szerint egy nem is olyan távoli szép napon mindannyian cyborgok leszünk?
– Nem hinném, hogy egyénileg cyborgokká válunk. Még akkor sem, ha a technológia által idegrendszerünk és tudatunk kitágul. Ez természetesen azt sem jelenti, hogy robotokká leszünk. A parancsainkra mind érzékenyebben reagáló gépek különben is egyre organikusabbak.
Jelenleg viszont nem cyborgokká, hanem – a Star Trek-féle értelemben – borgokká alakulunk. Sőt, ezentúl azt se tagadhatjuk, hogy a gazdaság is egyfajta – a többi technológiát magába szippantó és egyesek bankszámláját elképesztő mértékben felduzzasztó – technológia. Egyre erőteljesebben szippantja mindannyiunkat magába a nem neuronok vagy elektronok, hanem dollárok irányította monolitikus társadalom. És ez a valódi veszély.
Hiába tágul ki a tudat, a gazdaság hálózatához láncolódunk. Az Internet valaha önkifejezési eszközként funkcionált. Mostanság viszont a világméretű üzlet és a médiabirodalmak legfőbb szócsöve. Ez a technológia előre meghatározott irányvonala, ez a cyborg-evolúció. A korporatív kapitalizmus karmaiból nincs menekvés.
– Csakhogy a cyborg nem negatív kategória. Pozitív ember-gép szimbiózisként is értelmezhetjük.
– Én is úgy értelmeztem. A cyborgnak az emberi tudás és akarat kiterjedéseként kellene funkcionálnia. Egymástól földrajzilag távol élő személyek így sokkal könnyebben érintkezhetnének, a másik problémáira érzékenyebben reagálnának, és nőne az empátia is. Egy globális agy neuronjai lennénk.
De a jelen cyborg-fejlődése az egyéni képességek és a kultúra gyarapítása, vagy egy magasabb organikus szint elérése helyett a gazdasági gépezet arctalan monolitját táplálja.
– A cyborg-vízió a kilencvenes években nem annyira emblematikus, mint volt a nyolcvanas években. Manapság a nano-jövő lényegesen izgalmasabbnak tűnik.
– A nanotechnológia (az iparosított mikrokozmosz, a molekuláris gépek – A szerk.) a formatervezett valóságnak (designer reality) egy másik kozmológiájába kalauzol. Az Internet és az új kommunikációs csatornák az embert emelkedettebb kozmikus szintre juttatták. Egyre kevésbé gondolkodunk individuumokban, sőt, a civilizáció egészéről is úgy beszélünk, mint egy örökké épülő lényről. Ennek a lénynek vagyunk a sejtjei, „kész állapotában” ő lesz a biológiai és kulturális szervezettség következő állomása.
A nanotechnológia egy fraktál-szinttel lejjebb ugrik: a molekuláris szervezettség világát tárja fel, s a dimenzió és a dimenzionális kapcsolatok problémáját feszegeti. Elméleti megközelítésben mindez mikrokozmikusnak tűnik, de végeredményét tekintve makrokozmikus.
Az első nano-gépek (nanotech knowbots) szerintem még a mi életünkben beindulnak. A nanotechnológiában, a mesterséges intelligencia-kutatásban és a genetikai tervezésben hamarosan megvalósul a korábban kivitelezhetetlennek hitt automatizálás. E jelenséget egyébként az intelligens ágensek és a számítógépes vírusok esetében már ma is tanulmányozhatjuk. Gyarló emberi szándékkal útjára bocsátunk egy vírust, mely a későbbiekben már nélkülünk is működik.
Talán az tűnik a legfontosabbnak, hogy a technológia fejlődésével a jelenségek elveszítik statikus ok-okozatiságukat, s amennyiben ezeknek az organikus rendszereknek a működését nem értjük meg és nem fejlesztjük tovább őket, úgy könnyen és gyorsan végzünk önmagunkkal.
– A Cyberiában azt írta Sarah Drew-ról, hogy ő maga is cyborg. A metaforikus értelmezés(ek)en túl, hogyan értékeli a cyber-feminizmust?
– Ő tényleg cyborg. Szerintem a gender-tanulmányok (gender studies, a nemek kérdésének kutatása a cybervilágban – A szerk.) – főként Sandy Stone, vagy Genesis P-Orridge munkái – még akkor is izgalmasabbak, ha, a hálózati és kommunikációs technológiák fejlődésének mellékhatásaként, kevésbé használhatóak.
A hagyományos cybertér nőnemű. Deszexualizált srácok találták ki, hogy visszatérjenek az anyaméhbe. Ha elmész az MIT média-laboratóriumaiba, majd meglátod, ott is mennyi játékszert halmoztak fel... Viszont az elektronikus médiának nem az a rendeltetése, hogy társadalmi és szexuális frusztrációinkat megszüntesse!
A nőknek nem úgy van szükségük a technológiára, mint a férfiaknak. Másképp használják, másképp kerülnek vele kölcsönhatásba. Tapasztalataik megmutatják, hogy a férfi mikor és miért téved. S azt is, hogy ezekben az esetekben a gépeket mennyire fetisizáljuk, hogy mennyire szado-mazochista ez a kapcsolat.
– David Cronenberghez hasonlóan sokszor emlegeti a kreatív vírusokat is. A Cronenberg-filmeket is vírusokként értelmezi?
– A Videodrome idejében még csak a pacemakereket ismertük. A technológia mai állása alapvetően más kérdéseket vet fel.
– Igen, de például a Crash a máról szól.
– Szerintem ez egy öreg mozi. Ugyanakkor az önpusztítás orgazmusként történő megjelenítése, a fém fetisizálása kortünet. Itt tartunk...
A gyerekek videójátékokon nevelkednek, s létrehozzák a legzseniálisabbat – nos e folyamat is egyfajta cyborg-evolúció! Nem a valódi crash, egy teljesen másfajta, egy virtuális crash. És a test se pusztul el.
Döbbenetes a szereplők szexuális kiégettsége. Hideg, szörnyű világ! Mindent, így az orgazmus fokát is, számokban mérik le.
Kötve hiszem, hogy ez lenne a kultúra rendeltetése.
– A darwini evolúció-tant manapság rengeteg bírálat éri. De ha adottak a legoptimálisabb feltételek, s a nanotechnológia vívmányait a hétköznapokban is alkalmazzuk majd, akkor potenciálisan halhatatlanokká válhatunk.
– A darwini evolúció egyáltalán nem divatjamúlt. Viszont a legtöbb interpretációja az. Főként a libertariánus kapitalistáké: az ő értelmezésükben – korcsosításukban – az evolúció a versenyen alapuló piac racionalizálása. Ezt a piacközpontú társadalmi teret a kulturális mozgások ideális és természetes környezetének tartják. Már csak azért is tévednek, mert a fejlődés legalább annyira „csapatsport”, mint amennyire verseny.
Vegyük például a moszkitórajokat. Az egyik megcsíp, talán meg is fertőz, és ez a csípés nagyon zavar. Ideges leszek, elkezdem vakarni. Ezt a többi moszkitó is megérzi. Azaz az egyik elkövet valamit, a többi pedig hasznot húz belőle. Tehát az a gondolat, hogy a fajok természetes fejlődése a tagok közötti harcon alapul, téves. Mi több, Darwin se állítaná ezt. Ő megértette, hogy a fajokat sokszínűségük és különbözőségük tartja életben. A valódi ellenség a korporatív kapitalizmust „futtató” vulgarizált darwinizmus.
A másik darwinizmussal szembeni érv az evolúció célirányossága. Szerintem az evolúció a komplexitás, a magasabb szintű tudatosság felé tart.
A halhatatlanság is elképzelhető. Az viszont egészen biztos, hogy a jövőben az élettartam kitolódik. Sőt, ha nem elsősorban egyénnek, hanem a civilizáció, az emberiség részének tekintjük magunkat, akkor máris halhatatlanok vagyunk.
Sokat vitázom a tudósokkal. Szerintük az evolúció nem célirányos. Pedig az atomokból lesznek a molekulák, a molekulákból a sejtek, a sejtekből az organizmusok, az organizmusokból meg egy metaorganizmus. A fraktál magasabb szinten ismétlődik, és ha nem is azonos, legalább hasonló. A tudósok – mondván, hogy a hasonlóság nem tökéletes azonosság – cáfolnak, s ez a legnagyobb tévedésük.
Az evolúciós folyamat következő állomása: nemcsak az emberiség, de a teljes Gaia-bioszféra is öntudatra ébred.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1998/11 18-19. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3849 |
