Tar Sándor
Schiffer Pál rendszerváltástani dokumentum-eposza a született alkalmazottak végső vereségéről szól.
Egy háromrészes, egy kétrészes és egy „szóló” film alkotja Schiffer Pál eposzát, A Videoton-sztori, a Törésvonalak és az Elektra, gyakorlatilag mindhárom a Videotonból elbocsátott munkások további sorsát vizsgálja, őket követi nyomon a dokumentumfilm a rendező által korábban kimunkált, újszerű módszereivel, beleértve az utcára küldés megismételhetetlenül dilettáns és embertelen „forgatókönyvét” is, jóllehet az Elektra portréfilmként is értelmezhető. Együtt látva megrendítő és felkavaró élmény.
Elfogult vagyok, szeretem Schiffer Pál filmjeit, elfogult vagyok általában a jó dokumentumfilmekkel szemben, elfogult a munkásokkal szemben, azonosulni tudok az elbocsátott munkanélküliekkel, ismerem azt a rettenetesen irracionális élményt, és mindazt, ami utána következik. Schiffer azon kevés értelmiségi közé sorolható, akit megfogott a munkáslét, tágabban az úgynevezett egyszerű emberek, köztük például a cigányok és más, társadalmilag „alultáplált”, hátrányos helyzetű csoportok, rétegek valósága, a mély kútba néző szédülete és elragadtatása. Az alkotó érti ezeket az embereket és bizonyára a maga módján vonzódik is hozzájuk, hiszen a közeledés ehhez a világhoz egy mágikus ponton túl szerelmes és mámorító. Egyik „hősével” például a sorozat vége felé már nyíltan tegeződik, ami, úgy tudjuk, a műfajban nem bevett szokás, itt mégis értelme, funkciója van.
Ad-e felmentést az utókor arra a zavart, idegesen rögtönző, a következményeket cinikusan semmibe vevő folyamatra, ami 1991-től gyakorlatilag napjainkig tart, és ami szétvert egy osztályt, átrendezte, összekuszálta a társadalom képét, szerkezetét, sorsokat rajzolt el, családokat, érzelmeket szaggatott szét, életminőségeket tett semmivé? Schiffer Pál tulajdonképpen ezt kérdezi filmjében, és vívódása a mi értetlenségünket is tükrözi: mi szabadult itt el? Az indulatok? Egy közgazdasági absztrakció? Az ember tépelődik, különösen e filmek után, van-e fontosabb egy emberek alkotta társadalom számára, mint maga az ember? Vagy csak álmodunk és fel fogunk ébredni? Most szembenézhetünk azzal a rideg ténnyel, hogy a munkás csupán a bővített újratermelés élő alkatrésze, akinek – rosszul hangzik –, de szinte életeleme a jámboran tűrt kiszolgáltatottság sajátosan renyhe szabadsága, aki a munkában áldozza fel magát, cserébe viszont övé a „semmiért nem vagy felelős” nagy-nagy lelki ajándéka, a lelkiismeret kényelme. Ez életmód, az egyik szereplő úgy fogalmaz, ő született alkalmazott.
A sorozat harsány, propagandisztikus, archív jelenettel indít, a Videotonban kitüntetések, díszoklevél méltatja a mamutvállalat sikereit, mint tudjuk, akkoriban a Vidinek focicsapata is volt (van?), generációk nőttek fel a vállalat jótékony oltalmában, a filmben mindenkinek mindenkije a Videotonban dolgozott, dolgozik, apja, anyja, rokonai, a Vidiben dolgozni létforma, egyben a boldogulás záloga, maga az élet. Aztán valami történt, amit rendszerváltásnak hívnak, és egyik napról a másikra valahogy minden elromlik, és senki nem ért semmit. Kihalt műhelyek, unatkozva is feszült várakozás, nincs munka. A film nem sugallja, de a közhiedelem szerint ez az az időszak, melyben az eladásra szánt vállalatok tudatos lepusztítása, ellehetetlenítése, a dolgozók elűzése nyomán némelyeket – az egyik szereplő szavaival – „helyzetbe hoznak”, és például a huszonnyolc milliárdot érő céget megvásárolhatják három milliárdért. De honnan van három milliárdjuk? A szép, szelíd arcú, a „nevesítés” során megismert fiú, R. Csaba mint keresztény Istenben reménykedik, aki majd gondoskodik róla (kár, hogy később nem találkozunk vele), eszébe sem jut Istenétől megkérdezni, hogy honnan vannak valakinek máris milliói, és neki miért nem adott az Úr?
Jéghideg, már-már expresszionista, orwelli jelenet az a későbbi részekben is megismételt lassú névsorolvasás, amelyből mindenki megtudja, mennie kell. A képsor olyan, mint egy ítélethirdetés, és az üzemcsarnokban most nincsenek vezérek, miniszterek, büszkén dagadó mellű, rövidnyakú pártkorifeusok és csatlósaik, a KISZ, a Vöröskereszt és a Nőtanács sem képviselteti magát, nincs Himnusz, zászló, vörös abrosz, az Internacionálét sem énekli senki, és sehol nincs a Szakszervezet. Ott ül egy csomó szerencsétlen ember és kiszolgáltatottan a sorsára vár, ami tulajdonképpen már beteljesedett. Látható, hogy csak sejtik, de nem fogták fel, mi is történt velük, F.-né felkiált: tényleg! Milyen furcsa! Aztán hőseink kilépnek a semmibe, és kezdetét veszi egy modern, 20. századi tömeges vesszőfutás.
Van egy tetszetős elmélet, mely szerint a „gondoskodó állam” és a „mindenható gyár” nem tanította meg az embereket az elmúlt évtizedekben az önállóságra, nem fejlődhetett ki például a vállalkozó szellem, a verseny is ismeretlen volt, és a munkanélküliek minden problémája ebből adódik, nem tudnak élni, az új kihívásoknak nem tudnak megfelelni. Ha viszont valaki Nyugatot járva nem csak áruházi eladókkal, hamburger-sütőkkel, és a szex-piac üdítően romlott szereplőivel érintkezik, tudja, ez a népréteg ott is ragaszkodik a munkahelyhez, a munkához, mint egyetlen olyan dologhoz, amihez ért, és amivel önmagát, létét nap mint nap igazolhatja, szükség van rá. Ha például Japán munkásait, alkalmazottai kötődését vizsgáljuk munkahelyeikhez, látható, ott ez a jelenség esszenciálisan van jelen, és ha ez a kapcsolat a gyári himnuszt éneklő, közös testgyakorlatokat zokszó nélkül végző munkás és a munkáltató között megszakad, borul minden, bizonyára földrengés lesz, szökőár, és kitör a vulkán. Itt nem történt semmi, akinek szerencséje volt bekerült Schiffer filmjébe, következésképpen fennmarad emléke az utókornak, aki pedig nem volt ott, arról nem tudunk semmit. Az egyik csoportnak öt perce volt, hogy elfogadja a „közös megegyezés” csalafinta megoldását, lassan homályosodó szemek lábadnak könnybe a nem mindig tapintatos kamera előtt, és F. M. nyíltan bevallja, elérzékenyült. A továbbiakban bátortalan próbálkozásokat látunk, szinte valamennyi szereplő sorozatos kudarcát, görcsös igyekezetet, fokozatos lecsúszását, a „senki gyermekei” valóban senkinek sem kellenek, már-már egymásnak sem, a vállalkozóvá lett Sz. fokozatosan kisemmizi társait, volt barátait, felfalja vagyonrészüket és valamennyit az utcára küldi. Ő az, aki megérti az idők szavát és nem kis álszentséggel nyilatkozik barátságról, az új kihívásokról, ő az egyetlen, aki végig merev, „viselkedik”, és lerí róla a jövője: a nagyobb rablók bedarálják majd, de ő ezt nem tudja.
Egy szociológiai vizsgálat, felmérés, dokumentarista kutakodás, különösen ha hosszabb időt ölel át, mint tudjuk, megváltoztatja a „célszemély”, „célcsoport” életmódját, miáltal bizonyos fokig megkérdőjelezhető a vizsgálat valóságtartalma. Schiffer módszere mást mutat be: kívül is van, és belül is, a riportalanyok megnyílnak, a kérdező az egyetlen vigaszuk, aki egyáltalán szóba áll velük, akit érdekel a sorsuk, akinek elmondhatnak mindent, családtag. Ennek a filmsorozatnak ez a nagy varázsa. K. Ferenc, akit különösen csóvál az élet, szereplése vége felé levelet ír a munkaterápiás intézetből a rendezőnek: „valahogy jelentkezz!” Kétségbeesett segélykiáltás, és Schiffer jelentkezik. De a többiek is számítanak erre az emberre, aki ugyan néha kegyetlenül kérdez, néha „alákérdez”, de legalább kérdez. Nem tudhatjuk, milyen magányba, elhagyatottságba, a depresszió micsoda poklába süppednek hőseink, miután Schiffer levonult a terepről.
A dokumentarista egyik íratlan szabálya, nem szabad érzelmileg túl közel kerülni a vizsgált személyhez, közösséghez, de itt dől minden, Schiffert szeretik, és ő sem közömbös irántuk. És már a néző sem. A több évet átfogó filmrészekben ismerősökké válik néhány állandó szereplő, az F. házaspár, V.-ék, L. Gyula, és K. Ferenc, és persze Sz., az Elektra hiénává vált vállalkozója, nekik az elbocsátás hideglelős rituáléjában még tartásuk van, majd az évek során a rendező által szervezett újra-találkozásoknál – Schiffer tudja, az élet nagy dramaturg –, lefokozott, kínlódó embereket látunk a reménytelenség görcsében, némelyiket ápolatlanul, kisebesedve, K. Ferenc elvált, az F. házaspár harmonikusnak vélt közös élete szintén felbomlott, L. Gyula, egy racionálisan gondolkodó, műszaki értelmiségi a Hit-gyülekezetbe menekül évek óta tartó álmatlan éjszakái elől, és most már „a lázadás minden formáját elveti”, G. bocsánatot akar kérni tizenhárom éves fiától, „amiért erre a világra nemzette”. Torokszorító képek.
Az embernek az a sejtése a filmsorozat láttán, hogy az alkotó mintha előre tudta volna mindazt, ami később bekövetkezett, hiszen ennek a kiváló dokumentumnak ez adja természetes dramaturgiáját, fordulatait, feszültségét, és talán hozzá sem fog, ha hősei az elbocsátás után előre láthatóan mindjárt jó munkához, megfelelő bérhez jutnak, ha boldogulnak, egyben maradnak a családok, mindenki örül, a jók elnyerik, és a rosszak is elnyerik. Ez a sorozat minden illúziók veresége. „Fakó minden teória, a lét aranyló fája zöld”, hangzik a Goethe-idézet, akár a dokumentaristák jelszava is lehetne, csakhogy Schiffer e roppant eposzában a fa nem aranylik és nem zöld. Csak az indulatok burjánzanak, a szorongás és a tehetetlenség. A nézőben is.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1998/11 04-05. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3836 |
