Kritika

Két angol lány

Mizz Bronti segít

Schubert Gusztáv

Mike Leigh színpada világszínpad, ha mégoly aprólékosan realista is, zsinórpadlása az egekbe vész.

Hannah és Annie, a címben megidézett két angol lány nem kényelmes viktoriánus díszletek közt viaskodik életleckéjével, mint a Jules és Jim szerelmi hármasát megfordító „deux anglaise” Truffautnál, hanem egy századvéggel idébb, és három létrafokkal alább, valamely agyszikkasztó észak-londoni highschool padjaiban, lepattant albérletben, enbéhármas pabokban. Egyikük pszichológus-hallgató, a másik irodalomszakos. Vagy inkább boldogtalanság-szakos, mint Mike Leigh minden hőse. Persze ne gondoljunk valamiféle romantikus szédületre, a boldogtalanság ugyanolyan szürke, porosan csattanó történet ebben a romantikából réges-rég kizuhant Angliában, mint a boldogság. Hannah, az angolszakos, sűrűn idézi az Üvöltő szeleket, Annie pedig épp a ködös-lidérces yorkshire-i lápvidékről érkezett. Miss Brontë romantikus alapregénye amolyan házi orákulum a lányok között, jóskönyv, amelyet véletlenszerűen felütve, ki-ki választ kaphat a kérdésére, lesz-e része viharos testi és lelki gyönyörökben. „Mizz Bronti” persze regényes jövővel kecsegtet, hogy az élet folyton rácáfol az irodalomra, nem nagy ügy, senki nem kísért itt egetvívó boldogságot, a csalódás sem romantikus. Egy pasit ott fogni néhány napra a soha be nem vetett albérleti ágyban, főiskola után meg keríteni egy kisfogyasztású, energiatakarékos brit szeszkazánt, aki azért úgy-ahogy hazaadja a fizetését, harmadnaponta meggyakja az asszonyt, és hétvégeken ellegelteti a gyerekeket az angolparkban, ez a netovább. A boldogtalanság, sohasem egy nagy boldogság-rekordkísérlet fiaskója, eleve elrendeltetett, föl sem vetődik, hogy harcolni lehetne ellene, Mike Leigh hősei született vesztesek. Annyira, hogy még ezt sem tudják: mit sem sejtve görgetik maguk előtt súlyos, idomtalan életüket. Addig jó nekik. Amiről nem tudunk, nem fáj. Mike Leigh első korszakában (újat, drámaibbat a Mezítelenülben kezdett) ezeknek a végtelenül, megszakíthatatlanul láncolódó „ólmos perceknek” elviselhetetlen terhét rogyasztja ránk, nem az eget, a súlyos angol hétköznapokat. Sokk-terápia. Hátha a kín és a hiábavalóság, amit az ember egy életen át szótlanul elvisel, száztíz percbe sűrítve, a moziszékbe szögezve eliszonyodtat, és fájni kezd.

A kétszázszavas szókincsbe, gyári, irodai robotba vagy munkátlan lézengésbe szorított rabszolganép tengődését filmre venni korántsem Mike Leigh leleménye és érdeme, az angol film egyik legtiszteletreméltóbb hagyománya. Leigh dokumentarizmusa másról szól, miközben részletekbe menően pontos képet ad Anglia érdes részéről, nem társadalomkritikai indulat hajtja, mint mondjuk Ken Loachot. Az ő színpada nem politikai, hanem világszínpad. Legyen bármilyen aprólékosan realista, zsinórpadlása az egekbe vész. Vagyis arra kérdez rá, minden filmre vett gesztussal, minden sorssal, mivégre vagyunk e világon.

Ne várjunk választ: a sumérok óta írják. Mike Leigh a kérdéssel provokál. Helyzetbe hozza hőseit: mutasd az életed, mutasd a boldogságod. Úgy tesz, akár előző filmjének egyik főhőse, a fényképész: a boldogság pillanatát igyekszik képbe venni. Nincs nehéz dolga, modelljei ezért mennek a műterembe. Az eredmény katasztrofális: hűdött mosolyok, villogó lapátfogak, hájhurkák, répafejek díszelegnek a családi mitológiába szánt fényképeken. Mindenki szép, mindenki boldog: „a vaslábosban sárga fű virít”, a boldogság kiirthatatlan, mint a gyom. „Durva bohózat, és mégis mintha a világ legszelídebb szempárja nézné.” - írja mikroszkopikusan alapos Mike Leigh-tanulmányában Forgách András. Így igaz, de el ne andalodjunk, a szelídség a játszó személyeknek szól, nem a darabnak. Leighnek lesújtó véleménye van a szerzőről, a kontár demiurgoszról, aki szerep gyanánt hatvan-hetven év meddő víztaposást, iszapdagonyázást ír elő szereplőinek.

Szóval, Mike Leigh, minden látszat ellenére nem valami halkszavú kisrealista, a mackós alkat, a homlokba húzott kötött sapka mögött vad lázadó rejtezik, a színpadra felkiabáló, darab-buktató provokátor, olyasforma, mint a Meztelenül Johnny-ja, ez a tisztánlátása/őrülete miatt magára maradt, tehetetlenül dühöngő hajléktalan-Hamlet.

Amit Mike Leigh csinál, az dramaturgiai forradalom, sőt, ha színház az egész világ, márpedig a módszer elárulja, hogy Mike Leigh szerint is az, akkor forradalom. Ha a szerző csapnivaló, akkor el kell csapni. Kinek-kinek magának kell szerepet írnia. Persze kétszáz szóval nehéz. De nincs más feloldás. Loach hősei bízhatnak a forgandó szerencsében: talán holnap lesz végre munka, vagy magasabb fizetés. A Mike Leigh-hősök csak maguktól, csak egymástól várhatnak heppiendet. Ez a kegyelem szabad szemmel szinte észrevehetetlen, hétköznapi csoda, minden zajos magasztosságot és monumentalitást nélkülöz. Nehezen is lehet szavakba önteni, mitől is vidámodunk neki olyan balsorsokkal zsúfolt filmek végére, mint a Mezítelenül, a Titkok és hazugságok, vagy akár a Két angol lány. Talán mert egy módszert látunk testet ölteni, és hatni, nem pedig szépen adjusztált, de használat közben máris csorbuló jelszavakat.

Mike Leigh különös módon érleli filmjeit: a rendezők többségénél a forgatókönyv, a történet a fundamentum, másoknál (legjobb példa talán Cassavetes) a színészi rögtönzés által akkor és ott életre lobbantott szerep. Mike Leighnél nincs előre elkészített forgatókönyv, a színész „írja” a történetet, több hetes, hónapos előkészület során kihordja a rábízott karaktert, és amikor ez megtörténik, amikor összegerjednek, gondolkodni, beszélni, szeretni és gyülölni kezdenek ezek a születőben levő jellemek, csak akkor ül le a rendező a kamera mögé. Ez és ez és ez rejlik benned, ilyen és ilyen a helyzeted, gondolkodj el magadon, ki is vagy te, találd meg a szerepedet, írd meg és játszd el a történeted. Mike Leigh ugyanazt mondja a színészének, mint a szereplőjének és a nézőjének. Kelj fel, és járj! Mert forog a kamera, fogy az élet, kiszalad alólad a filmszalag. Csapó, életre-halálra: a Titkok és hazugságok ellenszenves, nyűtt, macskanadrágos munkásasszonya, Brenda Blethyn Cynthia Purley (nem tudjuk szétválasztani a színészt és a szerepet) amatőr szabadulóművész, proli-Houdini, szemünk láttára tanulja meg hogyan menekülhet. Nem égő házból, lelakatolt vizestartályból: nehezebb dolga van mint a hivatásos menekülőművésznek, saját levegőtlen életéből kell felrúgnia magát. A Mike Leigh-filmekben kevesek tudják utána csinálni. A „két angol lány” közéjük tartozik. S megint csak azért, amiért a titkok és hazugságok hínárjába gabalyodottaknak sikerült: a karakterek különös együttállása segít. A Mike Leigh-univerzumban is az élet keletkezése a legnagyobb rejtély. Hogyan lesz a szervetlen létezésből szerves élet, az élőhalottból személyiség? A tudomány tanácstalan. Megtörténik, mert képtelenség. Mike Leigh is hasonló következtetésre jut: bízz a hihetetlenben, érintsd egymáshoz a mágnesek taszító végeit, vegyíts össze nem illő karaktereket, iskolázatlan fehér asszony életébe keverj bele harminc év múltán felbukkanó zabigyereket, egy kiművelt, kedves, egyenes, bátor fekete lányt (Titkok és hazugságok), hozz össze harapós csavargó-filozófust és monoton rutinjába kapaszkodó biztonsági őrt (Mezítelenül), Szélvész Hannah albérletébe költöztesd be Ittsevagyok Anniet (Két angol lány), és nézd, mi lesz belőlük.

A Mike Leigh-montázs működik: a vonzások és taszítások dinamója egyszer csak áramot gerjeszt. A dobozgyári munkásnő vaksi életében kigyúl a poros hatvanwattos (elég a katarzishoz: Londonban vagyunk, nem Hollywoodban), a gondjanincs angyal földre száll, hogy végre viseltes anyukához, mocskosszájú, érzőszívű húghoz jusson, a bizonytalansági őr egy kicsit magabiztosabb lesz, a lomha világot okkal gúnyoló szofista pedig pár percre magába is beleborzad. Hannah, a pergőnyelvű, önző excentrika anyja helyett anyja lesz a filmtörténet legsúlyosabb bőrbajával (és egyéb lelki és testi nyavalyákkal) megvert szobatársnőjének, a gátlásaiból kivergődő kicsike pedig viszonzásul elszereti a fiúját. Egyszóval: nevelődnek. Hogy aztán, a főiskola után koszos, szakadt és hisztérikus álmodozóból mindketten hivatásának élő (igaz csak alsóközéposztályi) elegáns és visszafogott üzletasszonnyá avanzsáljanak.

Azt azért megnézném, hogyan. Mert a Mezítelenülben és a Titkokban a szemem láttára esik meg minden csoda. A Két angol lányban viszont a kulisszák mögött zajlik az átváltozás, abban a diákévek és a jelen pillanat (Annie, hat év múltán Londonba látogat régi barátnőjéhez) közt eltelt időben, amelyről itt se kép, se hang nem emlékezik. A múltat visszaidéző flashback-technika sokmindenre lehet jó, de erre biztosan nem, az „egyenes adás” feszültségére épülő Mike Leigh-módszert garantáltan romba dönti. És bosszantanak még más balfogások is. Dermatitisz, asztma, neurózis, arcidegzsába egyetlen női főszerephez: kicsit sok a rosszból. Kicsit sok a hendikepes pszichológus-hallgató: az egyik balra ráng, a másik jobbra tikkel. A férfi főszereplő, bizonyos Rick, egész film alatt mindössze egyetlen kerek mondatot bír kinyökögni, miszerint ő „egy bölcs idióta, aki még nem találta meg a bölcsességét”, amúgy csak hebeg, dadog, gesztikulál, ki tudja mit. A szimptómák alapján súlyos agykárosultnak látszik, nem pszichológusnak. Ha mégis az, biztosan nem tett szóbelit. Sajnos én ironizálok, Leigh mélyértelmű kulcsfigurának szánja a dadogó húsgombócot. Kicsit sok a véletlenből is: a weekendező lányok elé három kulcsfigura is odatoppan a múltból, tündérmesei fordulattal, de azért hihetetlenül, és ami még rosszabb, dramaturgiai szempontból teljesen feleslegesen... Jobb lett volna Mike Leigh-vel összefutni, aki eddig a legkopottabb életnek is drámai tartást adott. Most az egyszerű történet minden nekilendülés, minden színésznői bravúr ellenére visszazuhan a londoni szürkeségbe, ahonnan vétetett. Nekünk meg marad a flashback: a tegnapi, tegnapelőtti Mike Leigh-mozi. Vagy Mizz Bronti vigasztalása.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 1998/10 54-55. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3823

Cikk értékelése:

szavazat: 1881 átlag: 5.45

előző 1 következő

új komment