Bojár Iván András
A filmtörténet első kilencven esztendejének termését kizárólag a régi mozikban lehetne hiteles módon vetíteni. A multiplexek divatja azonban elsöpri őket.
A Fény moziban nem jártam korábban. Másfél évvel ezelőtt annak a napnak estéjén ültem be oda megnézni A Sziklát, amikor néhány megállóval lejjebb kitárta kapuit a Duna Pláza és benne Andrew Vajna multiplexe. A kis újpesti mozi előtere a forgalmazók promóciós dekorációjával turbózottan is az elmúlás hangulatát árasztotta. Mint öreg nő vastag smink alatt: a ráncok árkaiban porladó narancsos rózsaszín alapozómorzsalékok billegtek. Embernagyságú csáknoriszok markolták a fegyvert impozáns, dagadó alkarral, gyerekelőadásokra hívogató pokahontászok repkedtek bájosan, papírból. Gyerekkorunk kihajthatós mesekönyveinek virtuális valóságát egy/egy-es méretben hozta a belső tér. Megannyi alkalmilag függeszthető, támasztható színes kulissza mögül alig kivehetően tűnt elő egy másik, egy régi, egy mállófélben lévő világ. Talmi és harsány felületek hivalkodtak ott, ahol hajdan, a papírkérgek alatt erőteljes, karakteres architektúra feszült. Íves álmennyezetbe rejtett világítás, igényesen kialakított, már használaton kívüli ruhatár. Nemes, vagy nemesnek látszó anyagok, (immár örökre elapadt) beltéri szökőkút.
A látványos amcsi film csak hat-nyolc nézőt vonzott azon a hétvégi estén. Odabent a kettős függönysor még anakronisztikus szertartásossággal revelálta a vörös fényben érkező filmet. Akár a latin-amerikai barokk művészet, amely sok nemzedéknyi késéssel, a bennszülöttek buja díszítői gyakorlatával elegyedve őrizte hűségesen a római ellenreformáció által évszázadokkal előbb kidolgozott megoldásokat. Amikor Európában már mindenki máshol tartott, e végvidék jámborai még ragaszkodtak az építészeti szokásokhoz. Így élt a Fényben is másfél éve még a két háború közötti mozizás orfeumoktól és színházaktól ellesett nagyvilágisága. Kispolgári és proli ünnepélyesség egy nagy mű tiszteletére. Érkezik, jön – hirdették hetek óta a filmről, amely egyszer csak tessék, tényleg fölbukkant a halk motorzajra szétnyíló függönyredők táguló hasadékában.
Ez a világ tényleg elmúlóban van. Lehet siránkozni, nosztalgiázni (talán kell is), de a folyamat irányán és dinamikáján semmi nem változtat. A bakelit lemez is a múlté, most a CD dívik, illetve épp ezért a régi fekete korongok újra divatba jönnek. A japánok készen állnak a még tökéletesebb, még praktikusabb hanghordozóval. Akkor majd a CD-k látványa lesz torokszorító élmény. Amikor például 1934-ben megnyílt a Simplon – a mai, némileg lepattant Bartók mozi –, a föltörekvő új budai kerület lakossága a technológiai léptékváltás nagyságát ünnepelte benne. Hatszáznegyven férőhely. Elképesztő tömeg, mint egy színházban, nézegették elismeréssel. A tervezők (Preisich Gábor, Vadász György és Révész Zoltán) pedig joggal lehettek büszkék a tervükre. Nem csak a házra, amely a szuterénbe rejtett mozi fölött magasodva a kor legmodernebb bérházának számított, de a filmszínházra is, amelynek ki- és bejárati megoldása, közönségmozgató építészeti rendje újdonságnak számított, és a külföldi szakfolyóiratok is fölfigyeltek rá. Az 1936-ban megnyíló Atrium alaprajzi rendszerében Kozma Lajos adaptálta a Simplon tanulságait. Két évvel később az Astoriánál egy már korábban fölépült bérház alagsorába Domány Ferenc illesztette be a Broadway nézőterét és előcsarnokát. A Broadway terveiben már mindkét működő mozi tanulságait egyesítette.
A két háború közötti moziépítési hullám a jelenkori technológiai váltásban is úttörő szerepet kapó Corvinnal kezdődött. „Mindenki jelen van, aki a mai Magyarország politikai, gazdasági és művészi sorsát intézi” – írta az izgatott tudósító az avatóünnepélyről, amely valóban – akárha operaházat avatnának – forgalmi dugót okozó tömegérdeklődés közepette zajlott. A Színházi élet hasábokon át sorolta a kormánytagokon és a Horthy-házaspáron kívül érkező nagyságok és hírességek neveit, és persze nem múlasztotta el, hogy megemlítse a tervező Bauer Emilét, aki mindazt kitalálta. Jóval később, amikor a hetvenes évek közepén az illúziókeltés fokozására világszerte quadrophon hanghatást kezdtek el alkalmazni, Pesten az ABBA-film bemutatójával itt debütált az új rendszer. Csak a lépéselőny megtartásának tekinthető, hogy az első multiplex is a Corvinban kezdte el működését.
A körúton 1930-ban nyílt meg a Décsi mozi, amely ma a Művész névre hallgat. Évtizede zajlott az átépítése. Eredeti formájából kevés maradt meg. Csak ezt követte a Simplon, az Atrium és Virágh Pál remeke, a kispesti Royal. Ez utóbbi azonban a világháború után pusztult el. Egy évvel később nyílt meg az eredeti atmoszféráját szinte változatlanul őrző Lloyd, amely most a Duna nevet viseli. Ennek a terveit Hofstatter Béla és Domány Ferenc készítették. Az az építész-páros, akiknek az Új Lipótváros legszebb modernista luxuslakóházait köszönhetjük a Szent István park környékén. A mozitervezésben tapasztalatokat szerzett Domány ekkoriban már a Broadway tervezésének is nekilátott, s egy év múlva az is megnyitotta kapuit.
A Trianonból, világválságból kilábaló új Budapest lendületes esztendeiben nyíló mozik a modern világvárosi életforma jellegzetes darabjai. Az építészeti szempontból eredetiséget hordozó, vagy csak a trendet követő kisebb külvárosi filmszínházak (Horizont, Fény, Ugocsa, Ipoly) egy letűnőben lévő formavilág képviselői. Olyan építészeti egységek amelyek nem csak a kor mozitechnikai és forgalmazás-módszertani jellegzetességeinek térbeli, formai megnyilvánulásai, de szellemiséggel, sajátos hangulattal is bírnak.
Ezek az építmények most veszélyben vannak. A mozizás gyakorlatát átalakító multiplexizmus olyan versenyhelyzetet teremt számukra, amelyben csak szomorú jövőkép rajzolható meg. A filmtörténet e korai időszakának, első kilencven esztendejének termését, jó néhány százezer filmet ugyan kizárólag itt, ezekben a hagyományos mozikban lehet majd autentikus módon vetíteni, ám a tömegszórakoztatás holnapi filmjei már az új spektákulum lehetőségeinek ismeretében készülnek el. A léptékváltás elkerülhetetlen és talán fontos dolog is, noha aggódunk miatta, ahogy a filmszeretők aggódtak a hangos- vagy a színes film megjelenésekor is. Az egykori kis piszkosok és „élégáns” filmszínházak kultúráját, a belőlük fakadó építészeti értékeket azonban nem kellene pusztulni hagyni. A korábban fölsorolt mozik közül csupán Kozma Lajos Atriuma élvez műemléki védettséget. A többi hasonlóképp kifinomultan megoldott tér, a Broadway, a Lloyd, a Horizont, a Simplon és még néhány kiemelkedő architektúrájú építmény a piaci farkastörvényeknek kitéve az autószalonosodás fenyegetettségében vegetál. A Budapest Film máris jónéhányuk eladásának tervét szövögeti, bizonyára nem gazemberségből, hanem kényszerű üzleti megfontolások miatt. Ám a filmimádat egykor népszerű, mára elhagyott kultuszhelyei mégsem eshetnek e szükséges lépések áldozatául. Olyan átfogó rendezésre lesz szükség, amely egyszerre veszi figyelembe az építészeti örökség megőrzésének követelményét, valamint a filmforgalmazó cég gazdasági érdekeit. Műemléki védettség csak úgy képzelhető el, ha a mozik legjobbjai új funkciókkal fölruházva továbbra is működő intézmények maradnak. Az új szerepkörök megtalálásához, kialakításához azonban stratégiai terv szükséges, amelyet a filmes szakma, a Fővárosi Önkormányzat, illetve a kormány közösen kellene, hogy kidolgozzék. E folyamatban pedig vélhetőleg nem az amúgy is nehézkes bürokratikus szervezetek lesznek a kezdeményezők. Marad hát a filmesek világa.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1998/10 41-42. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3819 |
