Kövesdy Gábor
Az elektronikus képforradalmon túl, a digitális képforradalom előtt: a multiplex helye a mozitörténetben.
A mozi történetét az eltelt száz évben egyrészt a technikai fejlődés, másrészt a gazdasági verseny követelményei alakították. Napjainkban is ez történik. A multiplex mozik 90-es években történő rohamos elterjedése a képrögzítés- és terjesztés technikai fejlődésének következménye, egyben a globális gazdasági verseny újabb fordulója a mozgóképiparban. A mára a multiplexek megjelenésével tetőző folyamat azonban nem az elmúlt évtizedben, hanem a 70-es években indult. Ekkor élte át ugyanis a mozi történetének első olyan válságát, amely abból a tényből adódott, hogy a technikai fejlődés által létre hozott képfajták és ezek új értékesítési rendszere meghaladta, szétfeszítette a mozgókép hagyományos terjesztésének kereteit. Az elektronikus képforradalomról van szó, amelynek technikai vívmányai helyet követeltek maguknak a mindennapi mozgókép-fogyasztásban. Megszaporodtak a televíziós csatornák, s a filmkínálat szerkezete is átalakult. A 70-es években jelent meg ugyanis az első előfizetéses rendszerű tv-csatorna (Home Box Office, HBO), amelyet hamarosan követett a többi, s melyek révén lehetővé vált, hogy a játékfilmek ne hosszú mozis karrierjük után, hanem jóval hamarabb jelenjenek meg a képernyőkön, ráadásul úgy, hogy reklámokkal sem szabdalják fel őket, mint a kódolatlan kereskedelmi adókon. Ez új, jelentős piacot nyitott a filmek és gyártóik számára, s egyben az utánjátszó mozik tömegét hozta egyre nehezebb helyzetbe. A televíziós kínálat robbanásszerű növekedését az otthoni videózás elterjedése kísérte. A home videó fejlődése olyan gyors ütemű volt, hogy egyetlen röpke évtized alatt túlsúlyra jutott: a 80-as évek végére a kazettakölcsönzés bevételei meghaladták a mozipénztárakba befolyt összeget. A két új forgalmazási csatorna együttesen szinte napok alatt szívta ki a hagyományos filmszínházakból a közönséget. A 70-es években tűnt el Európa moziparkjának (nagyobbik) fele, mindenekelőtt a főleg utánjátszó profilú „kis piszkosok”, a sarki mozik. A városok központi részein elhelyezkedő elegáns társaik, a körúti mozik egyelőre még menthetőnek bizonyultak. Igaz, nem változtatások nélkül: ekkor alakították át a több száz fős nagytermeket sok kicsivé, s jöttek létre a többtermes mozipaloták, amelyek gazdaságosabb működésükkel, gazdagabb filmkínálatukkal és korszerű, az otthoni körülményeket jóval felülmúló technikai hátterükkel állni tudták az új képközvetítők kihívását.
Az elektronikus képforradalom (televízió, videó) tehát alapjában alakította át a filmipar struktúráját. Másmilyen mozifilmek készültek, melyeket más módszerekkel adtak el, és persze más mozikban játszották őket.
Vissza a moziba
Az újfajta mozifilm az elektronikus kép gyenge pontján támadott. Új-Hollywood fiataljai, Spielberg és Lucas vezérletével a látványosságra tettek: olyan hatást, olyan vizuális élményt kínáltak, mely az otthoni dobozzal szemben csak a mozik nagy vásznán volt élvezhető. Innen kezdődik az a máig tartó korszak, amelyben a special effect a mozifilm lényegi elemévé vált. Ekkor toldják meg szorgos mozimesterek méterekkel a fehér vásznat, és ismerkednek a nézők a dolby sztereó hangzás élményével.
Számolva az elektronikus képközvetítők nyújtotta üzleti lehetőségekkel, a gyártó- és forgalmazó cégek átalakították filmjeik forgalmazási stratégiáját is. Mesterségesen lecsökkentették a filmek mozivásznon töltött élettartamát, hogy helyet hagyjanak az újabb hordozók kínálta üzleti hasznosításnak. A termék rövid mozis életciklusa viszont a reklám azelőtt soha nem látott koncentrációját követelte meg. Ekkor ugrott egy film átlagos reklámköltsége a gyártási költségek harmadát elérő, azelőtt soha nem látott magasságba. A néhány hetes életgörbe miatt egy-egy filmet több száz kópiával, több ezer teremben kellett egyidőben indítani. Szinte minden film az első egy hónapban érte el a moziforgalmazásból származó bevételek döntő többségét.
S ekkor alakul át, története folyamán nem először, a filmterjesztés struktúrája is. A hollywoodi stúdiók ellenőrzése filmjeik világméretű forgalmazása fölött – beleértve az azokat játszó mozik tulajdonlását is – már a 30-as években kiépült. Az akkori Nagy Ötösfogat (Paramount, Metro, 20th Century Fox, Warner, RKO) világméretű mozihálózatot birtokolt, és kizárólag saját mozijaiban játszotta saját filmjeit: nem engedte a konkurensek vagy a függetlenek vásznaira azokat. A háború után az USA Legfelső Bírósága a verseny szabadságának védelmében filmszínházaik eladására kötelezte az Ötöket (1948), s ez az amputáció természetesen érintette óvilági érdekeltségeiket is. A 70-es évek a nagy come back ideje: a tengerentúli gyártók erőteljes offenzívával igyekeztek ellenőrzésük alá vonni filmjeik európai forgalmazását és az azokat játszó mozikat. Eltűntek vagy marginalizálódtak a független forgalmazók és az önálló mozisok. Így a film útja a gyártótól a fogyasztóig egy kézbe került. Ennek számos előnye volt: nem kellett osztozkodni forgalmazóval és mozissal, s a kisebb költség-nagyobb bevétel egyidejű elérése mellett az sem volt megvetendő, hogy a saját hálózat a konkurencia piacról történő kiszorításában is hatékony eszköznek bizonyult.
A film nagy – mondja találóan Fellini –, s mi hozzá képest kicsik vagyunk. Ez a moziszituáció. A videó kicsi, s mi hozzá képest nagynak képzeljük magunkat – ez a videó- és tv-szituáció, s a kettő, kell-e mondani, gyökeresen különbözik egymástól. Ha a mozi nagy, a multiplex, könnyű belátni, még nagyobb.
De vajon mennyivel? – ez az a kérdés, amire a választ keressük. Hiszen a fenti rövid történeti visszatekintés is azt mutatja, hogy a multiplexek nem a semmiből születtek a 80-as évek végén, s rohamos európai térhódításuk a két évtizede tartó átalakulási folyamat logikus folytatása, korábban elindult mozitörténeti változások betetőzése. Mindaz, ami a multiplexekben együtt van – a különleges képes hanghatásokra épülő mozifilmtől a terjesztési módszereken át a mozitermek méretéig és technikai jellemzőiig – már kialakult, multiplex nélkül is létezett az előző évek folyamán. Miben áll akkor a változás? Még jobb kép- és hangtechnika (még különlegesebb hatáselemek), a kínálatnövelést segítő még több terem, még nagyobb kényelem, ahol nem böki ülepünk az otthoni fotel kifordult rugója – s persze mindez tovább kurtított fajlagos üzemeltetési költségek mellett? Ennyi lenne mindösszesen a multiplexek tudománya? Vagy van itt valami, ami – Örkény egyperces példázatát idézve – a sok cseresznyepaprikából együttesen valami mást, impozáns koszorút, régiesen szólva más minőséget teremt? És ha igen, mi lenne az? Csak a madzag tenné? Vagy többről van szó, s igazuk van azoknak, akik szerint a multiplexek megjelenése fordulatot jelent a mozitörténetben?
Test és lélek
Fordulópontról beszélni persze nem jár nagy kockázattal, hiszen a multiplexek megjelenése egy hosszú folyamatot zár le, s egyszersmind új folyamatokat indít el. Ám mivel a múlt mindig jobban látszik a jövőnél, az ide vezető utak felvázolása könnyebb, mint a távolba futók felmérése. Két lényegi változásról azonban már biztosan beszélhetünk. Az egyik, hogy a multiplexek az amerikai mallok egynemű fogyasztói közegébe integrálják a mozit, s ezáltal új társadalmikulturális kontextusba helyezik azt. A másik – a multiplexek elképesztő gazdasági sikereit ismerve talán paradoxnak tűnő megállapítás –, hogy a mozi, mint képközvetítő forma leértékelődött, elvesztette korábbi különleges, kiemelt szerepét.
Közhely, hogy a mozi nem más, mint bonyolult viszonyrendszer, amelybe éppúgy beletartozik a vetített film, mint a néző érzelmeivel és gondolataival, sőt a vetítőtermet átszelő fénysugár és maga az épület is. Nos, kétségtelen, hogy a multiplex nemcsak a mozi hagyományos alkotóelemeit, hanem ezek egymáshoz való viszonyát is alaposan felforgatta, amikor mindezt a legközönségesebb áruk értékesítésének mintájára átformálta. Elveszett ugyanis valami, ami kezdettől fogva a mozi lényege volt: a varázslat.
Kezdjük azzal a látványos, ám mindmáig nem kellően hangsúlyozott ténnyel, hogy eltűnt a mozi, mint önálló épület. Nincs többé ház, nincs többé előcsarnok, nincsenek sztárok megfakult fotói a falakon. A hatalmas gyufásdobozok sarkaiban megbúvó vetítőtermek és az azokat célszerűen összekötő közlekedő folyosók – a mai mozi – igen pontosan fejezik ki a mozi megváltozott társadalmi státuszát. A mozi térbeli önállóságának megszűnése jól jelzi, hogyan vesztette el ez a szórakozási forma valamikori kiemelt, megkülönböztetett pozícióját, s vált csupán egyikévé a világ számtalan szórakozási módjának. Játékterem, korcsolyapálya, mozi – ma már valóban mindegy, egy olyan új közegben, ahol ráadásul nem a tárgyra irányuló speciális fogyasztói szokások működnek.
S valóban, a multiplex átformálta a nézők fogyasztói szokásait is. Egyrészt a mozizás, kikerülvén a kulturális termékek értékesítést szűkítő fogalomköréből, a shopping entertainment (újkeletű szóval: shoptainment) részévé vált, s ez amellett, hogy a fősodorhoz kapcsolja és látványosan javítja üzleti lehetőségeit, értelemszerűen megváltoztatta a nézők viszonyát is a kínált áruhoz. Beszédes jelenség, hogy a multiplexekbe jegyet váltó közönség egyik kezében pattogatott kukoricás vödröt, másikban literes kólásflaskát tartva foglalja el helyét. Ez nem csak a megszokott otthoni, képernyő előtti fotel-helyzetet idézi, s okoz ezzel komfortosabb érzetet, de kifejezi azt a fogyasztói attitűdöt is, melyet a hely szelleme képvisel, s melynek lényege a korlátlan és egyidejű fogyasztás szabadsága és öröme, mellyel a vásárló a popcorn mellett a filmet is „megeszi”.
Szintén az új hely szelleme diktálja azt az alapvető változást is a mozitörténetben, hogy a multiplex nézők jelentős része nem tudatos fogyasztó, vagyis nem előre kiválasztott filmet néz meg. A hagyományos mozik közönsége gondosan kiválasztott filmre vagy sztárra váltott jegyet. A bevásárlóközpontok közönsége másképp fogyaszt: egyszerűen beül a húszpercenként kezdődő előadások közül az éppen soron lévőre. A termékek egymással tökéletesen helyettesíthetők, így soha nem fog csalódni. Megváltozott tehát a kínált áru, a film is. A modern kereskedelemben termék és értékesítési hely kölcsönösen feltételezik egymást: ugyanazoknak a sztenderdeknek kell megfelelniük. Ahogy egy gyorsétterem alkalmatlan arra, hogy ne előregyártott terméket áruljon, egy multiplex sem játszhat bármilyen filmet. S mivel a mozis hatáskeltés alapjává az elmúlt két évtizedben a speciális effektusok váltak, logikus volt, hogy a vetítőtermeket hozzá kell igazítani a termék ezen igényeihez. Az uralkodó látványos és sokkoló képi és hangzásbeli hatások túlharsogják az érzelmek húrjának halk pengetését. A szerelem is csak egy látványos katasztrófa árnyékában lehet érdekes. Ezek a filmek tehát nem élnek, nem hatnak hagyományos mozikban, csak a multiplexek óriás vásznain és digitális hangrendszerein – hiszen eleve oda tervezték őket. S ugyanígy, a nem sokkoló hatáskeltésre épülő mozgóképek igen rossz eséllyel indulnak a multiplexek vásznain, valamint a termékek sztenderd jellemzőihez hozzászoktatott multiplex-nézők körében. Ahogy a hamburgerevő sem biztos, hogy őrül, ha váratlanul tűzdelt őzcombot kínálnak neki.
Végül ne feledjük, hogy a multiplex soha nem látott kényelmet kínál. Süppedős fotelek, kinyújtható láb, temperált levegő, tágas tér. Ennek a ténynek ugyanúgy metaforikus jelentése van, mint a multiplex valamennyi jellemzőjének, de talán még jobban kifejezi azok üzenetét: a mozi a leiekről szólt, a multiplex a testről beszél.
Érzékeny búcsú a gépésztől
S talán érdemes visszatérnünk egy pillanatra még egy korábbi gondolathoz, hiszen ide illik, ezúttal szó szerint, a Fellini-parafrázis: „a multiplex még nagyobb” – s persze benne a néző még kisebbé vált. Túl nagyra nőtt a távolság a vászon és a néző között, túl nagyra nőtt a távolság a gépház és a vászon között: nem érezzük, hogy fejünk fölött vibrál a teret átszelő fénysugár, a mozi leglényegesebb tér- és közösségformáló eleme.
S ezzel elérkeztünk a lényeghez, oda, ahová az új közeg összes változása mutat: a varázslat, a mágia eltűnéséhez. A mozi képzetéhez története folyamán olyan fogalmak tapadtak hozzá elválaszthatatlanul, mint titok, kaland, felfedezés – és főképpen: varázslat. Mi más lenne, ha nem mágia, ahogyan a sötétet villódzva átszelő fénysugár életre kelt holt és nem létező dolgokat; ahogyan az anyagtalan anyag, a fény az emberek között spirituális közösséget teremt? A mozit övező titok és mágia magától értetődő természetességgel övezett és itatott át mindent, ami a mozival kapcsolatos volt. Varázsa nemcsak a vásznon mozgó alakoknak, a nem hétköznapi embereknek, a sztároknak szólt, de jutott belőle az épületnek, sőt még a mozigépésznek is. A varázs tovatűnt, a gépházakba bekéredzkedő kis-kölykök kora végérvényesen lejárt. Igaz, gépház, gépész sincs már. Az ügyeletes technikus komputermonitoron figyeli az önműködő gépeket. A valamikori szentély visszavonhatatlanul üzemi terület lett. És ez főképp azért baj, mert így, meztelenül, lényének mágikus varázsától megfosztva válik a mozi igazán védtelenné a mindent behálózó és ezernyi alakban megjelenő szörnyeteg, a digitális kép kihívásaival szemben.
Mert lássunk tisztán: a korunk mozijában tapasztalható két lényegi változást, a mozi mágikus jellegének eltűnését és a mozi kitüntetett helyének elvesztését a nagy képuniverzumban nem a multiplex okozza, csupán kifejezi és érzékletessé teszi. A multiplex valójában okozat, az igazi ok pedig a digitális képforradalom, a második olyan nagyszabású technikai ugrás, amely szétfeszíti az addigi „hagyományos” (kémiai és elektronikus) képrögzítés kereteit és az azokhoz kapcsolódó terjesztési formákat. Ráadásul a digitális képfajták és ezek közvetítői a 70-es években tapasztalt elektronikus forradalomnál is sokkal sebesebben terjednek. Ha jól meggondoljuk, máris meghódolásra késztették a mozifilmeket éppúgy, mint vetítőhelyeiket. A filmek ugyanis már nem celluloidszalagon, hanem számítógépen születnek, csak utólag írják át őket más hordozóra, a filmszalagra. A képek hangját digitális eszközök közvetítik, s nem kétséges, nem kell sokat várni, hogy a vetítőgép maga is digitalizált legyen: egy központi adatbankból (gyártó) számítógépes világhálón keresztül eljuttatott (forgalmazó) digitális jeleket vetítenek majd óriás képfalakra (mozi). A multiplex inkább ennek a vetítőhelynek az előképe, mint a mozi utóda. S ebben a kontextusban, akár utód, akár nem, a multiplex már biztosan nem „minden”, hanem csak egyetlen forma a sok lehetséges képfogyasztási mód közül, mint amilyen az otthoni óriás képernyő vagy a VR-szemüveg. S ha nincs többé vetítőgép és nincs többé filmszalag, nem kell hozzá sok idő, hogy valaki feltegye a kérdést: minek akkor az épület, minek kell a vászon, miért vannak a falak? Lesz-e vajon igénye az igazit egyre inkább kiszorító virtuális valóságnak mozira? Meglehet, a multiplex azért olyan nagy, hogy ezeket a kérdéseket eltakarja.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1998/10 36-39. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3816 |
