Csejdy András
A Coen fivérek bűnügyi komédiájának hősei kivénhedt hatvannyolcasok, egy veterán meg egy pacifista.
A Száz híres regényben jótollú humánértelmiségiek testes világirodalmi műveket szabnak érettségiző, államvizsgázó tanulók igényeihez, korszerűre szűkítik a szanaszét ágazó történeteket, tartalmi foglalatokat gyártanak a mesék velejéből, nagyjából.
Nem vagyunk a száz híres regényben, nem is teszek úgy, meg sem próbálom kivonatolni a Lebowskit, mert egyrészt agyrém, másfelől pedig nem volna ildomos megfosztani a nézőt a rácsodálkozás örömétől, lehet csodálkozni ugyanis.
Az viszont nagyon fontos, ahogy elkezdődik egy film, hogy milyen nyitóképet választ a rendező, hogy hogyan és mennyire üti le az alaphangot, milyen fogást talál rajtunk, akik ott ülünk, rüszttel helyezgetjük a táskát, beleigazítjuk a nő fejét a vállgödrünkbe és rábírjuk magunkat, nem, nem idegeskedünk, olyan kicsi a valószínűsége, hogy a héten harmadszor is megbilincseli a területfenntartó a kocsit.
Ki honnan érkezik.
Amit látunk: fennsíkon görög egy bokor, gallylabdacs leginkább, sötét is van meg még kivehetetlen is, aztán a bukkanónál lesz teljesen valószerűtlen a komputer-animált jelenség, ugyanis ott, ahol a part szakad, lent a mélyben L.A. terpeszkedik, ugyanaz a pannó, mint amit Harry Dean Stanton látott cipőpucolás közben a Párizs, Texasban, és amely nagytotál dramaturgiai szerepet játszott Az erőszak végében, gurul az az izé, be, a városba, pörög úton, forog útfélen, végállomás, kis híján, az óceán, de nem, mert amiképpen száll az ének szájról szájra, a madár pedig ágról ágra, úgy bucskázik tovább előre a csodagubanc, zavartalan és szép, semmi köze nincsen ahhoz a férfihez, aki a maga hányaveti módján szaglászik bele egy hatvan centes féltartós tejbe a szupermarket hűtőpultjánál. Ő a fószer, a Lebowski, the Dude.
És közben a nyitószámra rákeverve halljuk a barázdált kovboj-baritont, ahogy kicsit énekelve, kicsit imitálva narrálja az élet közhelyes igazságait róla, a fószerről, hogy azt mondja, vannak pillanatok és vannak emberek, akik és amikor jó időben a jó helyen vannak. Az idő egészen pontosan az Öböl-háború ideje, a kasszásnő minivizoron figyeli Busht, amint megfenyegeti az irakiakat a Kuwait elleni eltűrhetetlen aggresszió következményeivel, a hely pedig, néztük már korábban, az angyali város.
Fejben helyben vagyunk tehát.
Mostanában retrózza a magyar kettes Hofi Géza közszerepléseit az archívumból, amely show-műsorokban talán az a legmegkapóbb, hogy az érdemes humorista milyen aprólékosan ismerte azt a valóságot, amelyet karikírozott, széltében és hosszában, ától cettig tudta a pitiáner, parvenü, prosztó magyar félközeli múltat.
Az amerikai film - rendben, szűkítsünk, a jó amerikai film - népszerűségének egyik oka biztosan ugyanez, a tökéletes anyagismeret, az a biztonság, ahogyan az alkotók beszélni mernek és mutatni tudnak helyzeteket, életeket, típusokat és karaktereket, ami persze kevés lenne önmagában, ami kiindulási pont csupán, az entré feltétele, amit még torzítani lehet, amiből a vicc kifaragható.
Ha valaki csak a Fargo-t látta a Coen testvérektől, tudhatja, hogy tökéletesen tisztában vannak azzal a közeggel, amelyről és amelyben filmet készítenek. A fagyos-jeges Közép-nyugati tél után most éppen a verőfényes kaliforniai Los Angeles a helyszín, de nem csak a Beverly Hills-i luxusnegyed és nem is egészen az a fertály, ahol Bukowski áprodott, whiskyszagú történetei játszódnak, távolról sem a WATT gettói vagy a szépen fotózható szörfparadicsom, hanem ebből is valami, onnan is egy kevés, mindenek előtt és legelsősorban azonban egy tekeszalon.
Felejtsük el a budai hegyek lábánál és a Duna festői partján található luxushotelek bajor-dizájn sörözőit, ahol Lacoste-trikós vállalkozók és ingujjra vetkőzött juppik gurigatnak órabérbe, és idézzük fel az utóbbi évek szívünknek kedves off és off-off hollywoodi filmjeiből a dinereket, a piros műbőr fakkokat és kétes tisztaságú pultokat, ha hasonlítani kell valamihez a bowling-centert, hát leginkább ezekhez a tipikus toposzokhoz lehet. Fényezett álomvilág ez, polírozottan csillogó, az ötvenes évek formatervezett tárgykultúrájának patinás változata, ahol és amiért Amerika nagyon szerethető.
A rózsaszín egyenmezbe öltözött, öreglányokból verbuválódott tekecsapat miatt például, akik a háttérben töltik a szabad időt és nincsen semmi dolguk ebben a történetben. Vagy pont azért, mert itt gyakorol Jesus Quintana alias John Turturro, az évtized egyik legszórakoztatóbb pszichopatája, a hispán keményfiú, aki orgonalila, lasztex unidresszben, fukszokkal a testén és ujjvastag zselével a haján edz, és akkora a pofája, hogy alig fér a vászonra.
Valós a helyszín, reális az apropó, a civil L. A.-t látjuk szórakozni ott, ahol bárki és mindenki megfordulhat, egy ügyefogyott, egy drabális vehemens és egy flegma poszthipszter, mondjuk. Vagyis Donny, az ex-szörfös, Walter, a robbanékony balek és Lebowski, a fószer.
Ha tetszik, ők a főszereplők.
Tarantino mellett, egyetért ebben a szakma, a Coen testvérek írják a legjobb forgatókönyveket. Kiötölnek karaktereket, megszerkesztik a személyiségüket, találnak nekik múltat és jellemző személyiségvonást, találnak hozzájuk különös ismertetőjegyeket és meghökkentő rögeszméket, aztán helyzetbe hozzák a teremtményeiket és pazar technikával mondják el róluk a feszes és morbidan mulatságos sztori közben, ami a nézőre tartozik. A Coen-kreálmányokról, teszem azt a várandós, falusi rendőrnőről, az ígéretes New York-i drámaíróról vagy, esetünkben, egy döglusta, nonkonform csellengő későnegyvenesről az elhihető és hitelesnek tűnő, fordulatos cselekmény során apróra derül ki, hogy kiféle. Szerethető és szánalmas, valódinak tetsző és esendő fickók meg nők ők, akikhez, ha egyszer volt szerencsénk, nem mennek ki a fejünkből többé.
Vegyük például Donnyt. Steve Buscemi, aki volt már pácban a Kutyaszorítóban és sztár a Levesben, itt végihümmöget és nyökdököl két órát, amint szólásra nyitná a száját, már le is ugatják, hogy fogja be és kuss legyen, egyetlen mondatot sem tud befejezni ebben a munkában, mégis tökéletesen tisztában vagyunk azzal, hogy kicsoda. Azt nyilatkozta, hogy ebben a könyvben minden egyes izé és ühüm kidekázott, az artikulálatlan torokhangoknak dramaturgia helye és szerepe van, nem talált ki ő semmit se, minden az alkotók műve. Vagy ez a Walter (John Goodman), a vietnami veterán fegyverbolt-tulajdonos, aki kényszeresen segítőkész, de ahová lép, ott fű nem terem, nos, amikor a film végefelé elveit meghazudtolva sabbatkor autóba ül, egy beszélgetésfoszlányból kiderül, hogy a felpaprikázott hőzöngő a felesége miatt vette fel és tartja az ortodox vallást, noha katolikusnak cseperedett, az asszony pedig éppen az új krapijával nyaral Hawaiion. Ez a balek is felejthetetlen. A Lebowskit alakító Jeff Bridgest pedig frankón ismerem, mióta láttam a moziban, többször is észrevettem már, árnyas teraszokon szopogatta a fehérorosz koktélját sok jéggel.
A történetről összefüggéseiben, jóelőre megmondtam, nem fogok szólni, de ígértem példákat, ízelítőül, tessék.
Limuzinban ülsz szemben egy rokkant vénemberrel és a kretén titkárával, bontogatod a vattacsomót, benne zöldre lakkozott, női kislábujj, le van vágva és a kezedben forgatod, a fejed fölött zuhanórepülésben zúg el egy avantgárd feminista festőnő, rajta hevederek, karabinerek és csigák, hogy a csőalakú műterem végében egy poszt-Pollockos gesztussal olajfestéket freccsentsen a kifeszített, fekvő vászonra, megtalálták az ellopott kocsidat, hozod el a hatósági parkolóból, rádáll a bogárhátú VW, ami napok óta követ, mikromeleg van, döntöttél, sört iszol, jointot szívsz és vezetsz, öledbe hullik a staub, égeti a combodat, kapkodsz, locsolod magadra a komló levét, karambolozol, mindenhol jó, de legjobb otthon, belépsz az ajtódon, kajakra vesz két verőlegény, nyomják a fejedet a vécédbe és ráhúgyoznak a szőnyegedre, a te házad a te várad, fekszel a szőnyegeden, walkmant hallgatsz, kinyitod a szemedet és leütnek, terpeszkedsz a kádadban, a lepattogzott fajanszra égő gyertyák folynak, a nappalidban szoft blues szól, be vagy állva, mert az oldja a feszültséget, jó és pihekönnyű úgy minden, különben is ezt teszed, mióta az eszedet tudod, valami furcsa zajt hallasz a nappaliban, hunyorogva kihajolsz, ketten-hárman matatnak, nincs vesztenivalód, mert nincsen semmid, nem is azért mondod, hogy ez magánlaksértés, hanem a miheztartás végett, de a következő pillanatban kapucnis, német nihilisták egy pórázon vezetett vadászgörényt hajítanak a vízbe, harap a kis vacak, nohdacu ki fognak herélni, ha nem szerzel nekik egy millió dollárt, de pórul jársz akkor is, ha nem bukkansz nyomára a kis csavargó, tekergő Bunny-nyuszilánynak, mert a körmödre koppint a pornóproducer vagy egy béna magánnyomozó, nincs időd felócsúdni a rémálmok zaklatott egymásutánjából, máris duzzadtra rugdal a tengerparti lakókörnyék Kohl nevű paranáci rendőrkapitánya, tenyészbika vagy, teherbe dugatja magát veled egy milliomos lány, mindenki akar tőled valamit, mindenki tőled akar valamit, tegnap még laza, felelőtlen, mihaszna fószer voltál, hiába majdnem ötven éves, még nem nőtt be a fejed lágya, most meg a véletlenek szerencsétlen egybeesése folytán tisztára úgy érzed magad, mint egy filmben.
És miért? Mert van egy ember, akinek ugyanaz a neve, mint neked.
A nagy Lebowski.
Pedig te valójában a fószer vagy, the Dude, kérdezzenek meg bárkit.
A Coen fivérek filmje fokozhatatlanul abszurd, egy kíméletlenül eklektikus, felhőtlen és vicces zenés darab, gyorstalpaló Amerikából, nonszensz, mint a Boyle-féle Élet sója, csak jobb, morbid, akár az életmű egésze, a kovbojos keret didakszisa és a countrygyanús szerzemények idegesítő gyakorisága ellenére is erősen javasolt, garantált szórakozás, az ősz egyik mozislágere.
Én speciel rég mulattam. Egyáltalán, de ilyen jót biztosan.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1998/10 28-29. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3813 |
