Hungler Tímea
Érzékeny, együttérző filmet rendezett Matt Reeves az összekuszálódott emberi kapcsolatokról a Miramax legújabb produkciójában. Hősünk, Tom, a pályakezdő építész, egy szép napon megrázó telefont kap: felkérik, mondja ő a halott iskolatárs temetésén a gyászbeszédet. A gond csupán az, hogy Tom bármennyire igyekszik, nem tud visszaemlékezni a jobblétre szenderült fiúra.
A morbid alaphelyzet megadja filmünk hangvételét: enyhe szociológiai ihletettségű tragikomédiát láthatunk a vásznon. Tom, hűen a történet atmoszférájához, gátlásos anti-macho, szomorú bohóc, amolyan ezredvégi Harlequin. Baráti köréhez hasonlóan az amerikai yuppie-világ mindennapjait éli, amikor a gyászos fordulat új színt hoz saját és társai életébe, felszínre hozva ezzel a közöttük fennálló elfojtott feszültségeket.
A temetés, a halál Tom számára egy új élet kezdetét jelenti; a tragédia meghozza a régóta várt, ám megkérdőjelezhető boldogságot: összemelegszik az elhunyt anyjával, miközben ismét lángra lobban egykori plátói szerelme, az időközben felbukkant Julie iránt. Az egyes szereplők nézőpontjait, motivációit megértő melegséggel ábrázolja a film; a komikus helyzetekre a szomorú alapszituáció nyomja rá a bélyegét, a tragédiát viszont távolságtartó irónia lengi át. Mielőtt azonban a néző édes-bús önsajnálatba ringatná magát, egy váratlan fordulat – kétes értékű happy endként – megoldást hoz. Ám ez sem kérdőjelezi meg annak hitelességét, amiről – barátságról, szerelemről, összetartozásról, elszakadásról, életről, halálról – a morbid szüzsé köré fölépült film valójában szól.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1998/09 60. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3799 |
