Halász Tamás
Kellemes csalódás ez a film – lövöm le a poént az elején. Szeretnivaló érzés, amikor az ember másodkézből kapott infókkal a fejében elmegy a moziba, ráadásul olyan filmre, ami egy másik folytatása. A Jöttünk, láttunk visszamennénk I.-ről megoszlottak a vélemények. Azt pedig tapasztalatból tudjuk, hogy nehéz eljutni I.-ről a II.-re. Jean-Marie Poiré, a korábbi divatfotós és rockzenész élvezetes vígjátékot rendezett. Filmjének bázisa az időutazásos csiribí-csiribá, a „világok, ha találkoznak” típusú ős-gegforrás. Modernéket kergeti az inkvizíció – még a máglyán sincsen térerő –, középkorék pedig belekardoznak a tévéképernyőbe, amely a helyi Manhattan együttes klipjét nyomja. Előkép bőven akad, talán a legkorábbi az Egy jenki Arthur király udvarában, aztán a tinédzser-kultuszszéria, a Vissza a jövőbe, de ide sorolható a Folytassa...-sorozat is. Poiré nem a spanyolviaszt találta fel, és méltányolandó, hogy ezt nem is hiszi magáról. A Pierre Richard-ral erős sorvadásnak indult francia filmvígjátékipar is hálás lehet neki.
A rendező a helyzetekből adódó komikumlehetőségek egyetlen morzsáját sem hagyja kárba veszni: a film – bár néha leül – kissé amerikaias ízléssel, a francia filmtől szokatlan ritmusban bonyolódik, történései túl sok szálon futnak, humora viszont okos és üdítően értelmes, néhol pedig kimondottan fekete és cinikus. Teret kap a nagytotálban élvezhető komiko-mimika éppúgy, mint a számítógépes animációcsoda – pazar látvány, jelmez ezerrel. A színészek megülik a köszörűkövet, különösen kiemelendő a minden szerepkörben kiváló Jean Reno. Ezzel a filmmel nincs baj: még a ballasztként gyakran alkalmazott könnyű marháskodás is elmegy, sőt, kimondottan felfrissít annyi erőltetett kínvígjáték után.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1998/09 59. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3797 |
