Szíjártó Imre
Szavakkal a képekért. Új tankönyvek, segédkönyvek, szöveggyűjtemények segítik a mozgókép- és médiaoktatást.
Szinte teljes listát tudunk adni az elmúlt néhány évtizedben megjelent, filmoktatási segédanyagként szolgáló kiadványokról. A tankönyveket áttekintve képet kaphatunk a filmmel, majd később a tágabban vagy szűkebben értelmezett médiával foglalkozó tantárgy történetéről is, a mindenkori oktatáspolitikai dokumentumok pedig jól eligazítanak bennünket a területről szóló elképzelések között. Vagy mégsem? A magyar nyelv és irodalom oktatásának célját és tartalmát olyan szépen meghatározó központi tantervek és utasítások például nem nagyon tudnak mit kezdeni az akkor még filmesztétikának nevezett képződménnyel, különösen amikor be szeretnék építeni az órarendbe. Az egyik első központi dokumentum 1965-ben egészen zavaros és bizonytalan módon próbálja szabályozni a filmesztétikára szánt órakeretet: „Mai magyar epika, líra megbeszélésére, filmesztétikai ismeretek kialakítására körülbelül tíz óra.” Kétségtelen azonban, hogy éppen a hatvanas évek eleje és közepe a mozgókép (köz)oktatásának hőskora, amelyről Honffy Pál, az időszak meghatározó egyénisége így ír egy, a Filmkultúrában lezajlott vitában: „Nincs példa Európában arra, hogy a film valamely iskolatípusban egységes tantervvel közismereti tárgyként szerepeljen.” A film ellentmondásos oktatásügyi és iskolai helyzete tehát mintegy leképezi a hatvanas évek kultúrájának és kultúrpolitikájának ambivalenciáit: alig ellenőrizhető módon betörni látszik az iskola falai közé az a művészeti ág, amely éppen ekkoriban egyrészt nemzetközi elismertséget hozott Magyarországnak, másrészt a bátor vagy kevésbé bátor másként gondolkodás terepe volt.
A tankönyvek első nemzedéke tehát ennek a korszaknak a szellemét és filmes gondolkodását tükrözi. Úttörő jelentőségű közülük Bölcs István könyvsorozata, amely az említett tantervhez és egy ugyancsak fontos televíziós műsorfolyamhoz készült. Az Iskolatévének a csengetési rendhez nehezen illeszkedő programjai voltak azok a bulis alkalmak, amikor az adásidő és a teremcserék korlátai és lehetőségei között egyensúlyozva sikerült megúszni néhány rázósabb fizika- vagy biológiaórát. Az inkább munkáltató jellegű Bölcs István-könyvek mellett meg kell említenünk Honffy Pál Filmről, televízióról középiskolásoknak című filmnyelvi-szemiotikai elvű könyvét, amely ma is használható volna, ha megfelelő példányszámban rendelkezésre állna. A hőskorszak aztán meghozta a maga tanulságait: kevés a képzett tanár, alacsony az óraszám, szegényesek a tárgy oktatásához szükséges technikai feltételek. „A semminél az az évi néhány óra mégiscsak több” szemlélet a kötelező olvasmányok filmfeldolgozásának megtekintésében, a kötelező iskolamoziban ütött vissza. Az 1978-as új tanterv lényegében nem változtatott a filmesztétika státuszán, gyakorlatilag meghagyta a témára szánható óraszámot és a tárgy kiegészítő jellegét is. Jellemző módon magánkezdeményezésre jelent meg néhány új segédanyag, közülük részleteiben egy-egy a legújabb tankönyvek mellett vagy azokkal párhuzamosan is használható. Dr. Nagy Imre A mozgókép és a filmalkotás című könyve és mozgóképes idézetgyűjteménye, valamint a Magyar Független Film- és Videó Szövetség Fejezetek a film történetéből című sorozata azért érdemel figyelmet, mert mindkettő bőséges filmes szemléltetőanyagot tartalmaz.
Érdemes volna végigkövetni a Nemzeti Alaptanterv különböző változatait abból a szempontból, hogy a végleges megfogalmazásban mozgóképkultúra és médiaismeretnek nevezett terület milyen helyet kapott bennük: hol technikai, hol nyelvi, hol pedig művészeti jelenségként értelmezték a mozgóképet. Kétségtelen azonban, hogy a bevezetés (demokratikusabban: elterjesztés) előtt álló új dokumentum fordulatot hozott a tárgy sorsában, továbbá nagy lendületet adott az immár korszerű tankönyvek kiadásának is.
Közéjük tartozik Boda Edit négykötetes Médiakalauza, amelynek első kötete a hat-kilencévesek számára készült, utolsó darabját pedig a középiskolásoknak ajánlja a szerző. A Magyar Média Műhely kötetei tehát túlmutatnak az alaptanterv keretein, amely csupán a 7-10. évfolyamig javasolja a mozgókép oktatását. Már amennyiben a Médiakalauz egyetlen tárgya a mozgókép: a könyvsorozat a legtágabban foglalkozik a nyelvi és vizuális közlési rendszerekkel, ezek technikai természetével és mindennapi használatával. Valamiféle közléstanról van tehát szó, amely a mozgóképet csupán a kommunikáció egyik lehetséges eszközének tekinti. A könyvek gondolatmenetének legfontosabb eleme a tömegtájékoztatás módja; így kerülhet egymás mellé a kereskedelmi valamint a közszolgálati televíziós csatornákról szóló lecke, ami után a képregényről és a könyv előállításának folyamatáról olvashatunk. A radikális mellérendelés csak látszólag uralja az anyagot: az egyes fejezetek a tömegtájékoztató eszközök közönsége, intézményrendszere és az általuk előállított szövegek meghatározása köré csoportosulnak. A feldolgozott anyag láthatóan nehezen „leckésíthető”, valósággal ellenáll a rendszerező oktatási szemléletnek – a tankönyvcsalád egyik fő erénye talán éppen az, hogy nem igyekszik iskolás rendet teremteni ott, ahol a tárgyalt jelenségek egészséges zűrzavarának megsértése nélkül ez nem tehető meg. A Médiakalauz legerősebb összetevője éppen dialogikus természete és kérdezőkedve. A kilencéves olvasók talán még arra is választ adnak, mit tekintünk kommunikációs eszköznek vagy miként határozható meg a tömegkommunikációs médium fogalma.
A tankönyvekben a tömegtájékoztatási eszközök természetrajzáról, használatuk illemtanáról, működésük és termékeik befogadásának társadalomtörténetéről és szociológiájáról van szó; legfontosabb üzenetük és törekvésük a média domesztikálása. Miként is lehetne a legteljesebben eleget tenni a „legyen mindenkinek saját tévécsatornája” mozgalmár jelszavának, ha nem úgy, hogy házilag készítünk szappanoperát, tízperces sztárrá varázsoljuk a tanítónénit, és szüleink szemére vetjük, hogy őket bizony célközönségként igyekeznek befolyásolni a televíziós reklámok.
A (nem csak elektronikus) tömegmédiumok jelenvalóságát a tankönyvek azokkal a szövegekkel is érzékeltetik, amelyek mintegy esettanulmányként szolgálnak a média minél alaposabb megértéséhez. Ebben a minőségében telitalálat John Irving Garp végignézhette anyja meggyilkolását a háziasszony tévéjén című novella, amelynek meghatározott szempontok alapján történő feldolgozása ugyancsak a könyv legjobb pillanatai közé tartozik.
Az elmúlt évek kétségkívül legnagyobb vállalkozása az a kiadványsorozat, amely a Korona Kiadó gondozásában lát napvilágot, és amelynek menedzselése Hartai László nevéhez fűződik. Az egyre terebélyesedő projekt tartalmaz tanári módszertani segédkönyvet, háttértanulmányokat, szöveggyűjteményt, tankönyvet és mozgóképes segédanyagokat, valamint a szűkebb közönségnek szóló vizsgafeladatokat és tesztbankot. A filmes szakkönyvkiadás eseményei közé (is) tartozik két, a kiadványsorozat részét alkotó, e helyt nem ismertetendő könyv, Kovács András Bálint Film és elbeszélés és Király Jenő Mágikus mozi című munkája.
Az elmúlt években elsősorban a felsőoktatásban jelentek meg a szakirodalomból válogató olvasókönyvek – közülük a legújabbat, a Kakuk Jenő, Hauser Zoltán és Szilágyi Erzsébet által jegyzett Mozgóképkultúrát Egerben adták ki. Az ilyen szöveggyűjtemények afféle nagyra nőtt bibliográfiaként arra jók, hogy megmutassák, mit tartanak olvasásra érdemesnek a szerkesztők.
A Képkorszak a Hartai László irányítása alatt készülő sorozat hasonló jellegű kiadványa. A szerkesztő Gelencsér Gábor a kötetet indíthatta volna akár azzal a címadó (?) anyaggal is, amely Beszélgetés a vizuális kultúráról alcímmel a Filmkultúrában jelent meg, hiszen a beszélgetés résztvevői – közülük szerzőként egynéhányan szerepelnek a kötetben – pontosan azokat a témákat érintik, amelyeket a kötet is sorra vesz. A Képkorszak mintegy a mozgóképpel dolgozó médiumok történetét követve a moziról szóló fejezetekkel kezdődik, hogy eljusson az új és legújabb képfajtákig. Rendkívül különnemű szövegekről van szó, amelyek között éppúgy akad tudós tanulmány, mint monográfiarészlet, hetilapbeli publicisztika vagy éppen szépirodalmi szemelvény. Ezek körét talán hasznosan és szemléletesen bővítette volna néhány korabeli alkotói megnyilatkozás, riportrészlet, kiáltvány és manifesztum – hasonló született az új hullámok indulása idején –, de a szöveggyűjteményben közöltnél személyesebb hangú megnyilatkozást olvashatunk Andrzej Wajda vagy Ingmar Bergman tollából is.
Éppen a válogatás darabjainak sokfélesége okozza azt a nyelvi-stilisztikai és terminológiai egyveleget, amely egy hasonló kiadvány sajátja, ezért nehéz számon kérni rajta a szerkesztés fegyelmét és következetességét. Azt viszont talán joggal hiányolhatjuk, hogy a Filmtörténetek című fejezetben nincsen magyar tárgyú szemelvény, annál is inkább, mivel vannak immár korszerű szemléletű filmtörténeti monográfiáink. A Filmvilág európai új hullámokat ismertető sorozatában valószínűleg nem a cseh új hullámot elemző cikk volt a legerősebb – ráadásul ez a tanulmány egy másik kötetben is olvasható. A szappanoperáról szóló cikknél talán tartalmasabb Gerlinde Frey-Vor Szappanoperák és teleregények című tanulmánya, amely a Jel-Kép-ben jelent meg. Lányi András tanulmányának eredeti megjelenési helye tudomásom szerint az Életünk című folyóirat, amelyben az elmúlt év nyarán vita kezdődött a mozgóképoktatásról. Ha a Képkorszak egyik hozadéka éppen az, hogy körképet nyújt a hazai szakirodalom és a folyóiratok kínálatáról, akkor a fenti két lapra ezen a módon is felhívhatta volna a figyelmet.
A kötet két nagy egységének – külön fejezetet kapott a Mozgóképkultúra és a Médiaismeret – nagy tanulsága, hogy az utóbbihoz sorolt cikkek mintha jóval érdekesebbek és frissebbek lennének. „The Media is the Mess” – szól Lányi András említett írásának címe, mintegy kivezetésként a médiaelméletből, ahova persze a tanulmányok fogalmi rendjével nehéz bebocsáttatást nyerni.
A Képkorszakot azok az olvasók forgatják majd, akik valamilyen minőségben használni fogják Hartai László és Muhi Klára Mozgóképkultúra és médiaismeret című, 12-18 éveseknek szánt tankönyvét. A „Hartai-Muhi” – a tekintélyes jegyzetek mintájára máris így emlegetik – annak a hasonló elnevezésű NAT-beli területnek a korszerű segédanyaga, amelyet a miniszteriális gondozásban megjelent tanár-továbbképzési jegyzékben talán egyszer sem sikerült pontosan leírni. Vele született meg mindenesetre az iskola világának készült első olyan kiadvány, amely önreflexiós szerkezetével képes és hajlandó visszautalni saját magára, ahogy a 115. oldalon teszi: „...elfogadható-e, hogy egy ilyen sikeres és közkedvelt televíziós műsorról elsősorban ironikus megállapításokat tegyen a tankönyv?” A televíziós szórakoztató műsorokról van szó. A nem leckéket, hanem inkább fegyelmezett és szép miniesszéket tartalmazó könyv beszédmódja ugyanis éppen a tematizált kételkedés; a bizonytalanságokat mérlegelni képes, határait ismerő megfigyelő hangja sem éppen megszokott a tankönyvekben.
A szerzők szerint a tárgyalt tananyagnál fontosabbak azok a jelenségek, amelyeket be akarnak mutatni. Ilyen módon szerencsés, hogy egy-egy idézett film több megközelítésben is szóba kerül, ahogy például A legyek ura az Irodalom és film: különböző művészetek, eltérő kifejezési formák, illetve A filmtér és a montázs című fejezetekben. A Hitelesség, realizmus és stilizáció című fejezettel kapcsolatban sem kötelező csakis a Megáll az időhöz mint példaszöveghez ragaszkodni; arról van csupán szó, hogy Gothár Péter filmje tűnik alkalmasnak a valóságábrázolás különböző eljárásainak szemléltetésére.
A Mozgóképkultúra és médiaismeret tanárnál és diáknál egyaránt szintetizálásra és elvonatkoztatásra alkalmas mozgóképes műveltséget feltételez, és mint ilyen, természetesen meglehetősen túlméretezett. Testes anyaga mögött ugyanis egy ma még nehezen átlátható és rendszerezhető műveltséganyag húzódik meg, a mozgóképes szövegek világa, amelyből nehezen és egyelőre a közmegegyezés minimuma nélkül metszhető csak ki a „kötelező olvasmányok” listája. Vajon hány tanórát vesz például igénybe egy ilyen kérdés felelős megválaszolása: „Hasonlítsátok össze Buñuel és Vertov filmjét a valóságábrázolás szempontjából”? Mégis, a „Sturm und Drang” szellemében fogant feladatok nyomán indulhat el a közös gondolkodás paradox módon visszafelé, a médiaoktatás iskolai jelenlétének értelmétől a mozgókép természetének megértése felé.
Merthogy a mozgóképet tanulni kell: moziban, a televízióból, vászonról és monitorról – meg a Mozgóképkultúra és médiaismeretből.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1998/09 21-22. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3783 |
