Karátson Gábor
Scorsese tárgynak tekinti történetét, így filmje része annak a folyamatnak, amely Tibet tragédiájához vezetett.
Őszintén szólva (mint mondani szokták) kit érdekel itt Tibet, mármint a mérvadó politikai hatalmak közül; ki akar tenni Tibetért bármit is? Meg lehet-e, meg lehetett volna-e menteni a régi Tibetet? (Tibet, az a régi Tibet.) Tibet utóbbi ötven éve krimi; egy bűncselekmény játszódik le itt, amelynek az egész világ szemtanúja volt és ma is az, s amelynek még sincs meg, nem egészen van meg az elkövetője.
Eszembe sincs a kínaiakat védeni, az ember mint tibeti (és ha Tibetre gondolok, minden hozzánemértésemben is tibetinek tekintem magamat) semmi jót nem mondhat a kínaiakról. Kicsodák azonban „a kínaiak”? A nyugati tévéállomásoknak nyilatkozó kormányhivatalnokok ma ugyanúgy a megszállás szellemét képviselő félelmes bábfigurák, mint a Scorsese filmjében szereplők. Csakhogy a kínaiak azelőtt nem műveltek Tibetben ilyesmiket. Nem követtek el tömeggyilkosságokat, és nem akarták a tibeti kultúrát elpusztítani. (Elpusztítani a kultúrát egyáltalában, hiszen a tibeti kultúra nem valami egzotikum, hanem, mint minden igazi kultúra, a kultúra maga.) Tibet sohasem volt Kína birtoka, s ha voltak is Tibet meg Kína között súrlódások meg nem is, a két ország közös történelme a kölcsönös kulturális cserefolyamatok jegyében telt: volt tibeti stílusú kínai szobrászat, Kínában számos tibeti buddhista templom épült, a mandzsu császárok számára a Dalai Láma „a buddhizmus oktatásának királya” volt, és midőn egyszer Pekingbe látogatott, egy kínai császár félúton még elébe is lovagolt.
Akkor hát kik a tettesek, a kínai kommunisták? A marxizmus nyugati eszme, az imperializmus, mint a rák, végső soron nem társul ideológiákhoz; a kínai kommunisták, miközben imperializmusról szónokoltak, elképesztő radikalizmussal hajtották végre annak egységesítő elgondolásait, mint ahogyan az „igazi” imperialisták sohasem merték, nem is akarták volna; „átvették ördögarcát” mint A változások könyve mondja. Nem lehet azonban elzárkózni attól a gondolattól sem, hogy a rettenetes Mao elnökben – aki a filmben, igen helyesen, kisminkelt lemúrként, zombiként, virtuális valóságként jelenik meg – a rettenetes C'in Si-huang-ti, Kína egyesítője született újjá, aki legalább annyit ártott a kínai kultúrának az ókorban, mint a nagy Mao tegnap, tegnapelőtt. Kínát időről időre elpusztítja valamely erő, külső vagy belső, egyremegy, a romok alól azonban eddig mindig föltámadt a régi édes Kína, ha sohasem abban a formában is már, mint amelyben megsemmisítették. Lesz-e vajon még ilyen feltámadása? Aligha véletlen, hogy C'in Si-huang-tit kétezer esztendei kiátkozottság után Mao alatt rehabilitálták, s ekkor találták meg sírját is azzal a förtelmes agyaghadsereggel, amely a Kínába látogató nyugati államférfiaknak mindig annyira szokott tetszeni. A karmának ezzel a firtatásával valamiképpen összefügg a korszellem s az ízlés kérdése is – és ezzel megérkeztünk a Kundun problematikájához: hogyan lehet a tibeti katasztrófáról egy olyan nyugati közönséghez beszélni, amely arra lett nevelve, hogy az agyaghadsereget nagyszerű műalkotásnak tekintse? Scorsesénél mindenesetre az agyaghadsereg vonul be Tibetbe – egy ugyanannyira arctalan hadsereg; a saját filmjéről pedig úgy nyilatkozott Scorsese, „a néző érzi a film mögött a filmet létrehozó hatalmas gépezetet, ez a film nem lehetett más mint amerikai film; és ez a puristákat fölháborítja”.
Valaki nyilvánvalóan bevonult a régi Tibetbe; valahogyan a Nyugat és az ENSZ mindmáig nem tett semmit Tibet fölszámolása ellen. („Amikor Michael Opitz, Scorsese egykori ügynöke második ember lett Disney-nél, bevitte oda Scorsesét a Kundunnal mint első szerkesztése alatt álló filmmel – írja a Sight and Sound '98 februári száma. – Elbizakodottság volt-e vagy naivitás, azt hinnie, hogy Kína – a Mikiegér-parkok s más hasonlók hatalmas potenciális piaca – rá sem fog rántani egy ilyen nyíltan Tibet-párti filmre, ma már eldönthetetlen: kirúgták, mielőtt Scorsese befejezte volna a forgatást. Disney ezután fölbérelte Henry Kissingert, adjon tanácsokat, hogyan lehet szót érteni a kínaiakkal.” Kétkulacsos játékot kezdtek játszani, kinyilvánítva egyfelől a stúdió művészi autonómiáját, másfelől megnyugtatva Kínát, semmi oka az aggodalomra, mivel a film magamagát fogja fölszámolni. „A kínaiak csak azt nem értik, ha nálunk kihoznak egy filmet, hat másodpercig nagy csinnadratta van körülötte, és három hét múlva már nem emlékszik rá a kutya sem. Fölösleges is mondani, hogy következő filmjét Scorsese nem Disney-nél fogja forgatni.”) A népi Kína ugyanazt művelte és műveli Tibetben, mint amit a kínai kulturális forradalom a régi kínai kultúra elpusztításának terén tett, otthon, vagy mint amit az USA végrehajtott az észak-amerikai indiánok közt. Globalizáció, homogenizáció.
A kérdés csupán az, meg lehet-e a weili gyökértelenítésnek ezt a folyamatát játékfilmben mutatni? A dokumentumfilm talán szeméremsértő az iszonyatok leplezetlen bemutatásában, mindenesetre azonban iszonyatos; a játékfilm ha akar sem tud eléggé iszonyatos lenni, mint ahogy nem elég iszonyatosak például Scorsese dekoratív hullahegyei. A pusztítást igen, azt viszont, amit elpusztítanak, a régi élet meghitt szépségét a dokumentumfilm nem tudja megmutatni. Ha így, ha úgy, épp csak az elmúlás pillanata az, ami megragadhatatlan.
Nekem egyébként a hullahegyek dokumentarista bemutatásával kapcsolatban is megvannak a kétségeim, Auschwitzban, Tibetben, Boszniában, illik-e az áldozatok drága testét, oly végletesen megcsúfolt állapotukban, filmszalagra, bármire venni, s hogy van-e az ilyesminek (erről volna szó, állítólag) visszatartó ereje; attól félek, hogy az a nekrofília, amely az ilyen hullahegyek létrehozóiban dolgozik, rejtett igazolást és titkos gyönyörűséget talál magának új nézőkben, a vetítéseken: új rémtettekre sarkallva őket.
Dehát akkor mit csináljunk?
Ha már a buddhizmusnál tartunk, ez igazi buddhista kérdés volna, csak tudná elég mélyen föltenni az ember!
A régi szép idők a régi Tibetben, minden szegénység ellenére is, vagy éppen amiatt és azzal együtt, hasonlíthatatlanul szépek lehettek. Így indul Scorsese filmje is, igen szépen és bensőségesen, a leendő Dalai Láma gyermekkorával, egy csodálatos tibeti kisfiúval, kire a rendezőnek valahogy sikerült rátalálnia.
Az, hogy a rendező ezt a kisgyermeket megtalálta, egy korábbi s alighanem még rejtelmesebb megtalálásnak felel meg, amely, akár igaz, akár nem, nem csupán amolyan javaslat, mint az én reinkarnációs megfeleltetésem C’in Si-huang-ti és Mao elnök között. „1937, Tibet. Egy vándor szerzetes, akinek a XIII. Dalai Láma utódját kell megtalálnia, a kínai határ közelében egy parasztcsaládra bukkan, és arra a meggyőződésre jut, hogy a család két éves fiúgyermeke, »Kundun«, a részvét bodhiszattvájának emberi inkarnációja, és így a következő Dalai Láma” – írja a Sight and Sound; az előző tizenhárom Dalai Láma inkarnációja, „egy olyan vonalé, amely 1351-ben kezdődik el”, mint ő maga írja, „s akik a maguk részéről Avalokitésvarának, az irgalom és szerető odafordulás bodhiszattvájának a megtestesülései voltak”.
A Dalai Láma megtalálásának jelenetei, amelyek különböző leírásokból, elsősorban a Dalai Láma önéletrajzából mára közismertekké váltak, a filmben is annyira barátságosak, hogy egész szívemből odavágyom, ott szeretnék lenni, gyermek szeretnék lenni újra, akkor. Ha Scorsesenek vagyok, minden bizonnyal részletezőbben követtem volna itt az elbeszélést: szerettem volna látni a szent tó színén, látomásban megjelenő betűket, a három emeletes kolostort, türkiz- és aranyszínű tetőivel, honnan ösvény vezet egy dombra, míg végül egy kis ház válik láthatóvá, furcsa eresszel; el lehetne veszni egészen azokban a napokban, nemcsak abban a filmbeli szép jelenetben, midőn a kis Lhamo Thöndup fölismeri elődje használati tárgyait, hanem mindenféle másban, a környékben, egyszerűen, és akkor csak erről a mágikus gyermekkorról szólna a film, úgyis tudjuk a folytatást; a megtalálás után azonban a kimozdulás következik, és onnan kezdve minden problematikus már.
A színészválasztás később is kiváló, valamennyi Lhamo Thöndup esetében, a különböző életkorokban, egészen a kínai megszállókkal szembekerülő s Tibetből végül elmenekülni kénytelen ifjú Dalai Lámáig; de olyan átütő személyiség, mint az az első kisgyerek volt, már nincs közöttük. Ez a filmbeli tény azonban megfelel annak az életbeli ténynek, amelynek megfelelően mindenesetre a filmbeli Dalai Láma föl is teszi egyszer a kérdést, személyében vajon valóban az igazi Dalai Lámát találták-e meg; amit eldönteni, magában, az események távoli s mindenképp Tibet oldalán álló szemlélője sem tud: hogy nem mégis csak egy egyszerű buddhista szerzetes-e ő, mint hangsúlyozni éppen ő maga szokta; hogy Avalokitésvara bodhiszattva nem tehetett volna-e mégis többet Tibetért és a világért, mint amennyit tett ez a kétségkívül igen rendes ember?
Mi magyarok, akiket igen hasonló sors ért, mint a tibetieket, bár ellenállásunk aztán a forradalom leverése után már távolról sem volt olyan hősies, mint a tibetieké, évtizedekig, ezt a kérdést csupán a legnagyobb félelemmel és szomorúsággal tehetjük fel: hogy ennyire gyöngék-e már az istenek? – Vagy hogy a bodhiszattvának még ezt az életet is végig kell élnie?
A Dalai Láma személyiségében, a filmben is meg úgy is, amennyire előadásainak hallgatójaként ismerem, kétségkívül van valami szürke.
(A film a továbbiakban is, illusztratívan, oly szorosan követi az önéletrajzot, hogy feszültsége, ha a néző olvasta a könyvet, egyre-egyre csökken; amibe talán az is belejátszik, hogy az eredeti helyszínek varázsa sem segíthetett a rendezőnek, hiszen a kínaiak, mondanom se kell, nem engedték be Tibetbe.)
Amit a Dalai Láma előadásaival kapcsolatban felpanaszolsz, színigaz – mondta egyszer egy Londonban élő (s természetesen magyar származású) ismerősöm, ki odakint a tibeti buddhizmus nagy híve lett („általánosságokban mozog, és mintha, szkeptikusan, kissé lenézné európai hallgatóit”, mondtam éppen én) – de ezen kívül van még két másik arca; szűkebb körben nagyon is belemegy abba, amit te annyira hiányolsz, a buddhista filozófia kérdéseibe; s egyszer, bizonyos szertartáson, amelyen részt vehettem, fejébe húzott egy süveget, és abban a pillanatban félelmetesen átváltozott; igen, én akkor féltem – mondta ismerősöm, Londonban élő magyar nő –, mintha valóban az ősidőknek egy szent hérosza törte volna át akkor a jelenidő falát.
Nos, ha ez csakugyan így történt, megesett, akkor Scorsese, arcképében, a személyiség, Kundun föltárásának munkájába bele sem fogott; ha pedig a három arc históriája nem igaz, akkor nem tette föl azt a kérdést, amely bennünket Kundunnal kapcsolatban leginkább érdekelhet. Vagyis hát tényleg amerikai filmet csinált, bár (főleg a mai viszonyokhoz képest) feltétlenül tisztességesen, s az egyes részleteken belül nagy drámai erővel. Ha vannak is filmjében érdekes utalások a Tibeten kívüli világra (a távcső, a szemüveg, a vetítőgép, az autó), Tibet tragédiáját elmulasztotta a Nyugat problematikájával kapcsolatba hozni: azzal a ténnyel, hogy ez a civilizáció (például, szellemében, már csak az általa is gyakorolt filmművészet is, a tévéről s a videóról nem is beszélve) a régi Tibetet, amely nem más, mint bizonyos szemléleti mód, mindenképpen elpusztította volna. (Hogy ezt a szemléletiséget, és akár részben, a tibetiek intellektuális önmegértése miatt is, mennyire nem értjük, azt éppen Scorsese filmje, a buddhista citátumok – minden mulandó etc. etc. – s a buddhista szertartások mély és döbbenetes színessége közti ellentét nagyszerűen mutatja.) A bökkenő ugyanis ott van, abban, amit az elején mondtam: az (úgynevezett) szabad világnak a legkevésbé sem érdeke, hogy a régi Tibet megmeneküljön, ez lényegével ellenkezik, a régi Tibet fönnmaradása számára elképzelhetetlen. Tibet, így, a népirtó kínaiakkal, majd szépen betagozódik az általános piacgazdaságba. Joris Ivens, a Kínában, a Gobi határán játszódó Szélben, amelyben egyébként szerepel a (röhejes) agyaghadsereg is, azért jobban megoldotta ezt a dolgot, annak tudatában, hogy ő, az öreg filmes, ki nemsokára meg fog halni, maga is rajta van a celluloidszalagon: nincs módja arra, hogy kívülről nézzen bármit is. A japán Ozu is, lehetne mondani, az ellenkező irányból olvassa az eseményeket; oly módszer ez, amelyet persze még a buddhisták közül is sokan nem értenek, lehet, hogy olykor nem értette maga a Buddha sem (a szövegek Buddhája legalábbis), midőn erőnek erejével a világról akarnak mondani valamit. Scorsese, akárhogy is, tárgynak tekinti történetét, valamely tárgyat ábrázol benne, és valamely tárgy ábrázolásaként filmje maga is része annak a folyamatnak, amely Tibet tragédiájára vezet szerte a világon – hiszen Tibet mindenhol ott van. Ez a tárgyiasítás (hogy, mondjuk, nincsen és persze nem is lehet jelen benne a Disney-nek tippeket adó Kissinger) talán a végső oka annak is, hogy aztán, valahogy, mégsem szólal meg a film. Mert hát, gondolom, nem arról van itt szó, hogy Tibettel valamiféle elavult szemlélet tűnne el. Mégiscsak érdekes, hogy az ezerszer megcsúfolt Dunának is, itt Pesten, két millió ember közül, két tibeti szerzetes tudott csak áldozatot bemutatni – kiket nem más, mint Kundun, a Dalai Láma küldött ide. Készítettek a Budapest Galériában (sic!) egy olyasféle homokmandalát, mint amilyen Scorsesénél is szerepel, csak nála kissé illusztratív módon, s aztán ugyanúgy összesöpörték, mint ott, bele a homokot egy hengeres üvegbe, fejükbe nyomták a híres sárga süvegeket, s aztán, akár a nyúl, kiszaladtak, ahogy kell, a legközelebbi folyóra, vagyis a Dunára, föl az Erzsébet-hídra, alig tudtuk őket követni, beleszórták a homokkép homokját a Dunába. És az a mandala az Avalákitésvara mandalája volt.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1998/09 14-16. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3779 |
