Báron György
Abban a meseszerűen nagy, négy utcára terpeszkedő háztömbben lakott, ahol a gyerekkorom telt. Néztem időnként a parányi erkélyről, ahogy a kutyáját sétáltatja vagy beül a töfögő Trabantjába. Divatos színészek akkor már nem jártak Trabanttal. Ő nem volt divatos, ő Hamlet volt, a hatvanas évek kétkedő, töprengő „elveszett nemzedékének” - Andrzej Wajdával szólva: a mi nemzedékünknek - a Hamletje. Nem kreatúrája volt ama furcsa, remények és kétségek között hányódó korszaknak, hanem a hőse. (Miként a robbanékony, lázadó Viszockij-Hamlet is a hőse volt az egy generációval későbbi Moszkvának, talán egész Kelet-Európának.)
És a hőse volt - mint később oly fájdalmas, őszinte és pontos önkritikával írja: gyakran téveteg, balga hőse - előző korszakoknak is. Filmvásznon ő testesítette meg a háborút túlélt nemzedékek reményét, amint a Valahol Európában kölyökcsapata élén egy új, jobb világ felé menetel, vagy ahogy a Budapesti tavasz végén, a háború sokkját átélten - mely sorsot a valóságban is átélni kényszerült - áll a meglóduló, nyüzsgő város újraéledő forgatagában, az eljövendő szabadságban reménykedve. Aztán jöttek a sematikus főszerepek, a rendíthetetlen arcélű vállalatvezetők és párttitkárok, nem álltak jól neki, más alkat volt, miként nem állt jól neki - erről maga ír a legélesebb önkritikával - az akkori röpke színházpolitikai szereplés sem, mely soha nem opportunizmusból, mindig hitből fakadt. Az ébredés a rossz álomból, a keserűség ott munkál Hamletjében, s ott a későbbi filmszerepekben, mikor már ismét megtalálta a maga arcát és hangját, egyidőben a magyar film megújulásával. Szabó István szép filmjében ő az Apa, egy nemzedék - az utána következők - eszményképe. Kovács András Falakjában pedig a lázadó, vad Latinovits és a konzervatív Mensáros között ő a korszak kulcsfigurája, a változások mellé álló, a konzervativizmussal szembeforduló megfontolt reform-értelmiségi. Ennek a kornak is - mások mellett - ő volt a hőse.
Aztán valahogy kikoptak a filmekből a hősök, s kikoptak a tűnődő értelmiségiek is. Már senkit nem érdekelt Hamlet. Az utolsó ilyen figurát Herskónál játszotta, az N. N.-ben - vele nemcsak ez a szerep, maga Herskó is búcsút intett -; a film végén a hős autójával a Dunába zuhan, a kor kétségkívül legkiválóbb kritikusa szerint ideje is, az ilyen alakok kora lejárt.
Lejárt, valóban.
Ettől kezdve már csak jelentéktelen szerepekben tűnik fel a vásznon, 1980-ban kerekre zárja a filmes pályáját a Radványi Gézának tisztelgő - s Radványi oeuvre-jét is kerekre záró - Circus Maximusszal, majd a nyolcvanas-kilencvenes években már egyáltalán nem áll a kamera elé.
Eltűnődhetünk a pazarláson. Ám ezt is a javára fordítja: kis színtársulatok, ígéretes vidéki truppok mellé áll, roppant nevével, tekintélyével és tehetségével. Könyveket ír, vagy féltucatnyit; ha nem lett volna minden idők egyik legnagyobb színésze, tudná mindenki, mekkora prózaíró.
Nem öregedett: haja ugyan fehérbe váltott, arcán megszaporodtak a barázdák, mégis, egész alkata, a szeme csillogása valahogy kisfiús maradt; senki nem hitte volna, hogy már a nyolcvanhoz közeledik. Gyönyörű, érett arca volt, akár az idősödő Jean Gabinnek, csak finomabb metszésű, áttetszőbb. Hamlet örök-fiatalon. A világ öregedett ki mellőle: idétlen, koravén lurkók mindenütt. Ő most már mindörökre ott menetel a kölyökcsapat élén, nyitott ingmellel és égő tekintettel, a távoli, kopár horizontot fürkészve, valahol Európában...
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1998/09 02-03. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3775 |
