Jancsó Miklós
(jelenet-tervezet)
A kalumet kézről kézre járt, de engem nem kínáltak meg vele. Amikor a pipa visszajutott a nagyfőnök kezébe, újra a szemembe nézett, és komoran így szólt:
– Sok-sok nyár múlt el, amióta az indiánok és a sápadtarcúak külön-külön éltek, távol egymástól, a Nagy Víz két oldalán. A mi törzseink boldogan éltek falvaikban, övék volt az erdő és a préri, a napfény és az eső, a nappal és az éjszaka. Annyi bölény volt, mint égen a csillag, és a vadászok mindig gazdag zsákmánnyal tértek haza. A musztángok nagy csapatokban vágtattak, és minden komancs harcosnak annyi lova volt, amennyit csak akart. Aztán jöttek a sápadtarcúak, kiknek bőre fehér, mint a hó, de szívük fekete, mint a korom. Eleinte kevesen jöttek, és az indiánok befogadták őket vigvamjaikba. Vendégszeretetünket kedves szavakkal és kis ajándékokkal viszonozták. De hoztak mást is: tüzes vizet és tűzokádó fegyvereket, árulást, betegséget és halált. Egyre többen jöttek át a Nagy Vízen, nyelvük hamis volt, és szívük álnok. Hittünk nekik, de megcsaltak. Elűztek őseink földjéről, felgyújtották vigvamjainkat, és viszálykodást szítottak az indián törzsek között!
A főnök beszédét a helyeslés kiáltásai szakították félbe. Megvárta, míg újra lecsendesülnek, aztán így folytatta:
– A sápadtarcúak egyike most eljött a komancsok falujába. Barátságot színlel, de nem látunk a szívébe. Az öregek tanácsa mégis elhatározta, hogy meghallgatja, aztán igazságosan ítél fölötte. Megengedem a sápadtarcúnak, hogy beszéljen.
Felelni akartam, ám most a három másik törzsfőnök emelkedett szólásra, egyik a másik után, s ők is felpanaszolták az indiánok sérelmeit. Teljesen igazat adtam nekik, de annyiszor ismételgették ugyanazt, hogy unalmas volt hallgatni. Elővettem kis vázlatkönyvemet, és rajzolgatni kezdtem. Diákkoromban a rajz kedvenc tantárgyaim közé tartozott, és ha nem voltam is művész, ezen a téren meglehetős ügyességre tettem szert. Lerajzoltam mind a négy főnököt, a háttérben a harcosokkal és a sátrakkal.
Amikor az utolsó beszéd és az utána következő tetszésmoraj is elhangzott, To-kej-csun megkérdezte tőlem:
– Mit csinál a fehér ember, mialatt a komancs főnökök beszélnek?
Kitéptem vázlatkönyvemből a lapot, és átnyújtottam neki.
– Uff! – kiáltott fel, amint a rajzra pillantott.
– Uff! Uff! Uff! – hangzott még háromszor, amint a három másik főnök is megnézte a rajzot.
– Ez nagy varázslat! – mondta To-kej-csun. – Mit akar a fehér ember ezzel csinálni?
Tulajdonképpen semmi szándékom sem volt vele, de megdöbbenését látva eszembe jutott, hogy talán hasznomra fordíthatom. Elvettem tőle a papírlapot, galacsinná gyúrtam, és golyó helyett a puskámba helyeztem.
– Lelketek most itt van a puskám csövében – mondtam. – Ha kilövöm a levegőbe, foszlányait elviszi a szél. Lelketek akkor sohasem jut el az örök vadászmezőkre!
A négy főnök rémülten felugrott helyéről, és a harcosok arcán iszonyat tükröződött. Siettem aggodalmukat eloszlatni.
– Testvéreim üljenek le nyugodtan, és szívják el velem a békepipát! Akkor visszaadom a lelküket...
(Szöveg: Karl May; Közreadja 1996 őszén: J. M.)
NB. Egyetlen szöveget sem azért írnak, hogy annak bárki is különös jelentőséget tulajdonítson. Pláne a bennszülöttek.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1996/10 04. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=377 |
