Bevallom, kedvelem Bruce Willis figuráját. A katonásan felnyírt haj, a borostás arc, a szúrós tekintet érző szívet takar. Valójában a hétköznapi élet örömeire vágyik, családra és barátokra, vagy arra, hogy zsákutcába jutott házasságát megmentse. Pólóban jár, derékig kigombolt ingben és farmerben, a kívülálló szimbóluma az öltönyös és nyakkendős világban. Filmjei ilyen magányos harcost kívánnak, aki kiábrándult és mindent felad azért, hogy a végén mindent megnyerjen – a világot és a személyes boldogságot egyaránt. Dekadens hős ő, a társadalom perifériára szorította, hogy aztán főnixként feltámadva visszatérjen, megvédve bennünket a gonoszok gátlástalan terrorjától. Noha a Drágán add az életed! sorozat vagy Az utolsó cserkész nem írtak filmtörténetet, vitathatatlanul emblematikus jelenségei napjaink tömegkultúrájának.

A mostani opusz alapötlete sokat sejtet. A hírszerzés és a kémelhárítás hatékonysága érdekében kifejlesztenek egy új titkosírást. Ellenőrzés céljából a megfejthetetlennek tartott kódot a titkos telefonszámmal együtt megjelentetik egy rejtvényújságban. A siker kapujában váratlanul megcsörren a telefon, a vonal másik végén egy kilenc éves autista kisfiú kitalálta a kódot. Megkezdődik az embervadászat, ám a fiú Bruce Willisben, a méltatlanul félreállított FBI-ügynökben igazi őrangyalra talál. Sajnos a film innen a sematizmus és érzelmesség irányába indul, felejtetve velünk az alapkonfliktus izgalmas lehetőségeit. A „cégen” belüli elszánt és törtető gyilkosok maroknyi csapata, az ártatlanok belekeveredése a piszkos üzletbe vagy az éjszakai menedéket nyújtó idegen nő alakja Sydney Pollack klasszikusát, A keselyű három napját idézik. Willis ezúttal is összevérezi atlétáját, félrecsapja fejét és ferdén maga elé tartott pisztolyával őrületbe kergeti ápolt és jólöltözött ellenfeleit. A baj csak az, hogy nem hiszünk a cselekményt elindító szituációban. Osztom ugyanis azok véleményét, akik szerint ha egy kisfiú megfejti a kódot, akkor ne a gyereket öld meg, inkább semmisítsd meg a programot.