Vidovszky György
Alain Delon utolsónak beharangozott filmje nem is egy, hanem legalább két film, mint ahogy Alice-nak sem egy apja van, hanem legalább kettő. Pontosabban egy sem. Mostoha körülményei vezették le a helyes útról (néhány lopott kocsival) a börtönig. E kapkodó lélektani bevezető már sejteti, ennek valójában semmi jelentősége nem lesz a film során. Csak egy dologra jó, hogy egy misztikus hangfelvételből kiderüljön, Alice nemrég elhunyt édesanyja nem tudta, két egykori szerelme közül melyik az igazi apa: Delon vagy Belmondo. Már ez a hangfelvétel is kimódoltnak tűnik, de az, ahogy egy húszéves lány megrendezi a két korosodó apajelölt találkozását, kifejezetten kínos. Mintha a rendező, Patrice Leconte nem tudna mit kezdeni ezzel a témával. Megközelítéséből, dialógusaiból, poénjaiból száműzi az őszinteséget, kiagyalt, hollywoodias jópofáskodással bíbelődik a jelenetek helyett. És akkor jön a második film, minduntalan előkerül valamilyen orosz maffia-sztori, ami banálisan belerobban ebbe a bájoskodó kamarajátékba, hogy Leconte kedvére végre elindulhasson egy igazi akciófilm. Még halványan reméli az ember, hogy előbb-utóbb lesz köze a sok dirr-durrnak az eredeti kérdéshez, mármint, hogy ki az igazi apa, de ez a várakozás hamar eloszlik néhány dinamit okozta füstfelhővel együtt. Bizonyára nem véletlen, hogy a hősök – mindent felégetve maguk mögött – Amerikában kötnek ki. Ez a film is inkább akar oda tartozni, mint az európai hagyományhoz. Habár kétlem, hogy nagy sikert aratna odaát e két, az amerikai filmpiacon jórészt „ismeretlen” francia öregúr kifulladásig tartó sármja.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1998/08 58. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3767 |
