Győrffy Iván
Fleischer, a városi lét antropológusa a mindannyiunkban ott lapuló kulturális ösztönlényt kutatja.
Játék a homállyal. Röviden így foglalható össze Alain Fleischer filmes filozófiája. A hatvanas évek francia kísérleti filmes generációjának egyik markáns alakja csaknem ugyanolyan hasztalan erőlködéssel próbál elválni ettől a háttértől, mint az őt éltető sötétség a vetítőből a filmvászonra szórt Fleischer-fénypászmáktól.
Ő ugyanis meg sem próbál karaktereket és hozzájuk tartozó kiötölt történeteket színre vinni, inkább hagyja, hogy azok a maguk sivárságával töltsék meg pupillánkat. „A mozivászon alakjai leggyakrabban világosak, rendkívül világosak, még akkor is, sőt leginkább akkor, ha sötét históriákba keverednek – vallja. – E személyiségeket a színész mindenképpen megvilágítja, ezt a rendezés sem kerülheti meg, hiszen a feladata éppen az, hogy megvilágítást adjon.”
Nem szabad, hogy elvakítson bennünket a fény mesterkélt csillogása. A fény nem más, mint rejtőszín. Ráirányítja a figyelmet a reflektor mögé bújó rendezőre, aki e szerepkörében megfosztja az árnyakat valódi életterüktől. Tompán hunyorgó, megsebzett, megbénított és minden természetességüktől megfosztott lényeket tár szemeink elé – akárcsak az utazó, aki az őserdők sötét aljnövényzetében turkál, vagy a búvár, aki a mélytengerek világát kaszabolja kamerájával. Rejtőszín, mert benne ébrednek a színek önmagukra; rejtőszín, mert miatta nem láthatjuk a dolgokat olyanoknak, amilyenek.
Fleischer óvakodik a felfedezői szerepben való tetszelgéstől. Tudja, hogy minden egyes villantás gondolattá rendezi át az érintetlen tárgyakat és alakokat. Néprajzos felkészültsége arra predesztinálja, hogy leskelődjön az emberek után, de tisztában van vele, hogy szeme és szemünk előtt rövid időn belül az öntudat páncéljába öltöznek. „Egyszerű helyzeteket vettem fel, a személyeket mint vázakat ábrázoltam, mivel nem kenyerük a szó, a beszéd. De a csontvázak, amelyekből a későbbiekben felépíthetik magukat a fény és a szó által, valamint a szó fényében, a moziban a megvilágítottak családjának legteljesebb és legmeg-testesültebb alakjai... Törékeny csontvázak, tiszta kezdemények, de érintetlen sötétségek. A napvilágon létező, látható történelemtől távol álló személyek, szabadok még mindenfajta összeeszkábált történettől, csupán homályos ceremóniák terében léteznek...”
Nem csupán hagyományos mozgóképek közvetítik Fleischer e meggyőződését. Képzőművészeti alkotásai, installációi ugyancsak az árnyak földjének aurájával terhesek. A nemrégiben a Műcsarnokban is bemutatott installációban egyfajta interaktív Yad Vashem-et épít a látogatóknak: hat, fekete paravánok közé szorított diavetítő sugározza szerteszét zsidó nők velencei és firenzei temetők fejfáiról kopírozott portréit. Minél többet mozog a néző a bejáratnál kézbevehető tükördarabbal, s minél nagyobb társaságban teszi ezt, annál több kísértetet idéz meg magának. Akaratától függ, kinek ajándékoz néhány pillanatra látszat-életet, és kivel osztja meg múlhatatlan bűntudatát, hogy ő még nem halott.
Akár élők, akár holtak, árnyai az alkotótól tükröt érdemelnek, melynek felületén sejtelmessé válnak a kontúrok. Legszívesebben mindenki mellé kamerát állítana. Követné mozdulatait, arcjátékát, cikázását a mindennapi események végeláthatatlan körforgásában, kísérné a kapcsolatok kusza és bonyolult bozótjában mindaddig, amíg haza nem tér személyisége sötét odújába. „Elképzeltem személyeket, akiket úgy tudtam lefilmezni, ahogy a néprajzos filmezi az olyan társadalomban élőket, ahol az idő önmaga, azaz a vadembereket. Kitaláltam magamnak a vadembereimet, s azután megelégedtem azzal, hogy mindennapi életükben és tevékenységük közben filmezem őket” – írja.
Három évet és hatvan órányi celluloidot használt fel csak arra, hogy nyomon kövesse egy római vadember örömtáncát a nagyváros forgatagában. Tegyük mindjárt hozzá, egy paranoid alakét, mert Fleischer lencséjén keresztül mindannyian kicsit paranoidnak látszunk. Egy átlagos középkorú emberét, aki szeszélyesen rója az ódon város utcáit, meg-megáll egy-egy sarkon vagy parkban, majd épp ilyen hirtelen továbbmegy – sehová. Zavartan hadonászik arca előtt, amelyen az öröm és a bánat minden rezzenése észrevehető (nem tudja, mi az: elrejteni magunkat mások elől), órákon keresztül bűvöli a körötte száguldozó autókat. Nyüzsögnek mellette az emberek, de pillantásra sem méltatják; az érdektelenség fásult közönye sugárzik belőlük. Nincs is szüksége senkire, hiszen csak látszólag él normális életet. Valójában egy kísértetvilág lakója. Kísértetekkel társalog, miközben lehajtott fejjel ül a padon, velük vitatkozik a kukán citromot hámozva, szájáról hangtalan imák kelnek útra a másvilág árnyai felé.
A vadember azért jó alany, mert ellenfényben állva sem vesz tudomást saját létéről. A kamera lencséjébe bámulva nem saját alakját, egy ismeretlen sziluettjét kutatja savószín szemeivel. Mégis meghasonlik önmagával, mert démoni taglejtései a riadt állat ösztönös szökelléseibe torkollnak, és a kamerát körbefonó kíváncsi tekintetek haza, egy normális bérház átlagos lakásába kergetik.
Egy kesernyés humorral megfogalmazott találós kérdésre: Kikből áll egy átlagos bennszülött család? – Apa, anya, gyerekek, antropológus – hangzik a válasz. Valahogy úgy avatkozik bele Fleischer a homály-alakok életébe, ahogy a 19-20. század folyamán egy kutató, egy filmes csöppen bele a „természetesnek” tekintett életközösségbe.
Fleischer, a városi lét antropológusa a céltévesztett civilizáció veszteseiről rántja le a leplet. A mindannyiunkban ott lapuló ösztönlényt boncolja fel, és amit ott talál, meglepetten azonosítja a kultúra emberével. Az egyik legelső játékfilmjében, a hetvenes évek végén – egyébként egy budapesti állatkerti séta élményéből kiindulva – forgatott Zoo Zero-ban a Varázsfuvola Papageno-áriáját hozza egy szintre egy valódi papagáj fecsegésével, a Látogatások a Louvre-ban című rövidfilmjében pedig Berlioz zenéjét mossa össze a természet hangjaival. A múzeumi sétában – amely korántsem szokványos, hiszen az operatőrt mindennél jobban érdeklik a látogatók léptei, a képek keretei és a mesterkélt pózokba kényszerített vászon-tenyerek – egy romot ábrázoló festmény egéből nyílik meg előttünk az égszínkék égbolt, a maga őseredeti valóságában. Az állatkerti díszletek között játszódó Zoo Zero apokaliptikus víziójában természetesnek tűnik a családtagok promiszkuitása, de az állatmaszkokba öltözött és egyre állatiasabban viselkedő ember-torzók óhatatlanul maguk és egymás gyilkosaivá válnak: a záróképek szeizmikus katasztrófáin és örvénylő egysejtűin keresztül éppen ez ad lehetőséget arra, hogy a meghaló világot újra lehessen teremteni poraiból.
„Amikor ön mellett vagyok, ön maga mellett Kikből áll van” – hangzik el egy-egy átlagos Fleischer-film párbeszéd- bennszülött imitációjában. A kulturált vadember kilép a testből, mely ebben az árnyéklétben neki rendeltetett, és méla-búsan csodálkozik rá önmagára. Fleischer, a született kukkoló, szemügyre veszi sötétbe burkolt alakunkat, majd visszaenged minket – kétlábon járó álarcos szörnyeket – sorsunk őrjítő ketrecébe.
Alain Fleischer filmjeit a Műcsarnokban vetítették.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1998/08 56-57. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3765 |
