Bóna László
A tévében folyton a pénz kommersz akciófilmje pereg. Vetélkedők, reklámok, szappanoperák csábítanak a jómód szerény édenébe. A dúsgazdagság túl van a láthatáron.
Ha én gazdag lennék – nem néznék tévét. Gondolom, az igazán gazdagok sem néznek. Kizárt dolog, hogy unalmas estéken jobb híján a tévé előtt ücsörögjenek vagy a műsorra aludjanak el. Aki olyan gazdag, hogy bármire telik neki, nem valószínű, hogy a bármi helyett a tévénézést választja. A pénz – miként Bibó írja – olyan „tárgyban megtestesített cselekvési lehetőség”, amely „más cselekvési lehetőségtől abban különbözik, hogy valójában nem egyetlen lehetőség, hanem választási képesség számtalan lehetőség között, vagyis önmagában elvont, személytelen és tárgytalan lehetőség”.... „A pénz tehát nagymértékben növeli a személyes szabadságot: egyszerre emeli a legmagasabb fokra a társadalomban való cselekvés és a társadalomban való szabadság lehetőségét.” (Bibó István: A pénz. Válogatott tanulmányok. Bp. 1986). Vagyis minél gazdagabb valaki, annál korlátlanabbak a cselekvési lehetőségei, és annál valószínűtlenebbnek tűnik, hogy a tévénézést fogja választani. Tévét tehát egyrészt a nincstelen, a hajléktalan nem néz, akinek tényleg nincs semmije, még tévéje sem, vagy másrészt a legesleggazdagabb, akinek mindene van, és mindene lehet. A tévé a népé. Akinek nincs mindene, de többje van a semminél.
Az adásban megjelenő gazdagság látványa a valamivel rendelkező tömegek cselekvési lehetőségeinek szabadságát pótolja. Ezért fontos, hogy a főzési tanácsokat szolgáltató műsorokban drága rozsdamentes edényekben főzzenek, drága konyhabútor, tűzhely, szagelszívó és elektromos konyhai kisgépek környezetében. A stúdió kellékei, díszletei az elérhetőnek tűnő jómódot idézik, véletlenül sem az elit luxusát. Nem a megfizethetetlen legújabb divatot, csak a lassan megfizethetővé váló, de még nem elavult modern környezetet mutatják. Nem sparhelten főznek, nem kemencében sütnek, hanem olyan légkeveréses elektromos sütőben, amibe még semmi sem égett bele, nem fröcskölt rajta szét a zsír és nem karcolódott meg a súrolástól. Nem a főzést mutatják be, hanem a főzésben rejlő cselekvési lehetőségek vágyott szabadságát.
Ugyanezért kell a stúdió berendezéseinek is egy közepes polgári életszínvonalról alkotott ideálképet ábrázolnia. Nem lehet vitaműsort tartani milliókat érő antik bútorok és eredeti festmények, szobrok környezetében, de falusi tisztaszobában sem, vagy viaszkosvásznas konyhaasztal körül kredenccel a háttérben. Egy értelmiségi beszélgetőműsornak is viszonylag drága étteremben kell játszódnia, olyanban, amilyenbe az ember nem jár mindennap ebédelni, de lehet, hogy néha megengedheti magának. Mégsem zártkörű elit-klubban beszélgetnek, igaz nem is rozzant kocsmában, restiben, talponállóban, de még csak házi kifőzdében sem. Egy életmódmagazinnak még a házi tornagyakorlatok vagy szabadban-kocogás bemutatásakor is viszonylag költséges sportfelszerelést kell mutatnia, a tévében a kerti munkához sem lehet használt-ruha turkálóból beszerzett ócska munkaruhába öltözni. Mindennek tagadnia kell a határtalan gazdagságot, azt, ami már nem korlátozza a cselekvési lehetőséget, és tagadnia kell a szegénységet is, azt, ami túlkorlátozza a cselekvési lehetőségeket.
A tévé világa a korlátozott szabadsággal való boldog megelégedés ideájának látképét szolgáltatja.
Egy tévéműsornak, legyen az riportműsor, szappanopera vagy vetélkedő, történet-modellekét kell mutatnia. Ezért sosem képes a gazdag embert bemutatni, csak a gazdagodásban lévőt. A gürcölő vállalkozót, aki éjt nappallá téve dolgozik, netán egy jó ötlete támadt vagy tisztességtelenül ügyeskedik és így gazdagodik. Vagy bukik le. A tévének a pénz bemutatását modellszerű történetté kell formálnia: vagy kriminológiai esetté vagy karrier-történetté vagy katasztrófa-sorozattá. A meggazdagodás történetein kívül esik az igazi gazdagság, mert annak már nincs története, elmesélhetetlen, bemutathatatlan, vagy azért mert öröktől fogva való, vagy azért mert titok. Az igazi gazdagság nem meggazdagodás-történet, hanem lét-állapot: határtalan gazdagság. A gazdagság történeten és képeken kívüli terület.
Nem egy-egy műsor, hanem a média egésze mutatja a gazdagságot meggazdagodásként vagy csődbemenésként. Az élet a tévében a pénz akciófilmje. A pénz, ha akcióba lendül, akkor az élet történet-modelljeiben csak felemelkedések és süllyedések, megdicsőülések és bukások lesznek. A pénz akciója az életet a sors körforgásában mutatja be, mintha a lét lényege éppen ez a körforgásban-levés lenne. Az igazi gazdag pedig, aki kívül van a látható akciók történésein, kívül a fikciók és valóság határmezsgyéjén, az kívül van a lét körforgásán is. Mintha az újjászületések láncolatából is kilépett volna.
Egy igazán gazdag emberrel készült riport – jó fogás. A gazdag ember a riporter zsákmánya. A riporter érzi ezt – nagyvadat ejtett –, így kezdi riportját: „Ugye, Ön dollárban is milliomosnak tekinthető?” Gazdag embert arról faggatni, hogy mekkora vagyona van, menynyit keres, mire költ, ugyanaz, mint a legrejtettebb intimszférában kutakodni, mint valamilyen tabutémát nyilvánossá tenni. Gazdag embert a pénzéről beszéltetni tiszta pornográfia.
A gazdag ember láthatatlan, féltenivalója van, rejtőzködnie kell a kíváncsi tömegek tekintete elől. A határtalanul gazdag ember – mindegy, hogy nagystílű bűnöző vagy megérdemelten, tisztességesen szerzett vagy örökölt vagyonos ember – mindenképpen pellengérre kerül a nyilvánosság előtt. Túsz lesz belőle. A tévé nyilvánossága rabolja el, a közszemlére tevést követelve tőle váltságdíjul. A gazdag ezért rejtőzködik. Ha tússzá válik a tévé fiktív világában, azzá válhat a valóságban is.
A tévé a pénzzel egyformán mágikus. Aki gazdagnak látszik, az vonzza a pénzt, akinek hírét keltik, hírbe is kerül. Friderikusz nagy fogása a hazatérő lebukott, csődbe ment Zemplényivel készített riport, amiben szemtől szembe kimondja, hogy szélhámosnak tartja. Mire Zemplényi bemutatja saját világát, amelyből az tárul fel, hogy ő senkinek sem vette el a pénzét, az emberek maguk tukmálták rá, hogy vegye el, forgassa meg, kamatoztassa. Zemplényi igazi romantikus. Gazdagságának kulcsa ugyanaz a mágia, amellyel a tévé él. Eltörli az illúzió, a lehetetlen, az irreális és a valós lehetőségek közti határvonalat. Akik a pénzüket rá bízták, az ő romantikus határtalanságából kívántak részesülni, ha úgy tetszik saját másokba helyezhető reményeiket vásárolták meg az ő személyiségében.
A legjobb szélhámos, aki maga is hiszi, amit hazudik, így van esélye, hogy valósággá is válik, amit gondolt. A meggazdagodás az akarat mágiája. Az Újgazdagok című dokumentumfilm (Kis Ervin Egon munkája) egyik vállalkozója valahogy így foglalja össze a pénzkeresés sikerének lényegét: „Aki kicsit gondol, annak kevés is lesz, aki nagyot gondol, annak több lesz, aki pedig mer nagyon nagyot gondolni, az lehet, hogy nagyot bukik, de a legtöbbet ¡s elérheti.” Nem fogyasztói javakkal kell kereskedni, hanem eszményekkel, vágyakkal, reményekkel. Akárcsak a médiának. A milliomos és a riporter dialógusa két hatalom – egy rejtőzködő életforma és egy rejtőzködést feltáró, azt kiárusító életforma – párbeszéde. Kölcsönösen elismerik egymás hatalmát.
A tévé világa a pénz világával – a cselekvési lehetőségek elérhető határtalanságával – kecsegtet, miközben saját korlátozottságunkat kell, hogy elfogadtassa. Szélhámos. Ócska lotyó. A nyilvánosság szeme elé került gazdag azonos lesz a lebukott szélhámossal, a gazdag ember mindenkori toposzává válik a szélhámos, „a nagy kombinator”, amennyiben szélhámosság a mágia, a „pénz pénzt hoz” ősi, hasonlóságon alapuló mágiája. A Zemplényi-történetre emlékeztető (de annál korábbi) tévé-játék változat címe is megmutatja, mivel üzletel a pénz mágiáját ismerő sikeres üzletember: Álommenedzser. (Rendezte: Kovács András) A Nehéz emberekből mára álommenedzserek lettek. Mindenki az ideáit alkotja meg a valóságban, ki meggazdagodik rajta, ki nem. Alul álombrigádok, felül álommenedzserek.
A szélhámos-gazdagon kívüli másik toposz az okos, az ötletes gazdag, a meggymagos vállalkozó esete: médiatörténeti esemény, egy nemzet önértelmezésének mítosza. A korabeli Kék fény a meggazdagodott ügyes vállalkozót az ötszobás, terméskő-berakású villája előtt akarja filmre venni, hogy még mielőtt a szélhámosság ítéletét kimondják rá, a kíváncsi tévénézők a gazdagság puszta látványa alapján ítélkezhessenek. A nemzet megvédi a szorgos találékonyságot, készül az elit-váltásra, a pénz látványának mágiája fordítva sül el, vonzóvá válik. (Zolnay Pál: Törjünk fel egy meggymagot!)
Vannak műfajok, amelyek az „utca népére” építenek. Csapdát állítanak neki, és a csapda által besétál a tévé nyilvánosságába. Ilyenek például a népszerű „kandi-kamera” műsorok. Csakhogy a gazdag embert nem lehet semmilyen csapdával nyilvánosság-fogságba ejteni. A gazdag ember nem vásárol a szupermarketben, hogy ott belekóstolva a termékbemutatóként kínált reklámszendvicsekbe a kamerába öklendezzen, amikor kiderül, hogy macskaétel volt a kenyereken. Gazdag ember nem sétálgat az utcán, hogy azzal vicceljék meg, koszos ládát kell emelgetnie, amíg a láda gazdája eltűnik, és a járókelők meg röhögnek rajta. Az utcán a középpolgár jónép sétál és vásárol. A gazdag ember csak az alkalmazottait küldi az evilág nyilvános tereibe. Azé a tévé nyilvánossága, akié a köztér nyilvánossága is. Azoké, akik látszanak és láthatók, és egymást nézik, és egymás tekintete elől nem bújnak el, akár akarnak, akár nem. Saját életükkel szórakoztatják a többieket, miközben ők meg rajtuk szórakoznak. A tévét azok nézik, akik benne vannak.
Ha egy hírműsorban statisztikai adatokat ismertetnek a lakossági fogyasztásról, a nemzeti jövedelemről, gazdasági mutatókról, akkor a húzós inzert mögött háttérként általában az utcán járókelő emberek tömege látható, mintha egy kandi-kamera jelenet lenne, vicc nélkül. Mindenki önmaga társadalmi hovatartozását kezdi reprezentálni, nyugdíjassá, háztartásbeli, többgyerekes családanyává vagy az aktív munkaképes lakosság részévé válik. A tévében megjelenő, nem helyzetbe hozott ember csak vágókép. Aki helyzetbe kerül, annak története lesz, kudarc vagy siker-története. Helyzete a pénze körül fordul el, története ahhoz viszonyítva íródik. Az özvegy falusi tanítónő élete akkor válik történetté abból, hogy puszta vágókép legyen, amikor úgy tudja a szerencsekereket meglendíteni, hogy az a főnyereményen áll meg. E lendítésben – semmi kétség – az égiek kegyelme együtt áll a tanárnő tehetségével. E lendítés hozza mozgásba az ő életére irányuló kérdést, ami az ő életét fogja mozgásba hozni: vajon mit fog kezdeni ezzel a pénzzel? A vetélkedők látványvilága sors-modell: a tölcsérben lefelé keringő, egymás körül pörgő hét golyó nem más, mint az eredetileg ismert hét bolygó. Ahogy leérnek a tölcsér aljára, sorrendjük adja a szerencsét, a sorsot, az életváltozást, ami ez esetben nem egyéb, mint pénz-nyeremény. Az igazán gazdagokkal nem a golyók játszanak, ők játszanak a golyókkal: saját zártkörű klubjukban biliárdoznak.
Az Újgazdagok című dokumentumfilmben két meggazdagodott, de tovább gazdagodni akaró nagyvállalkozó beszél filozófiájáról. A meggazdagodni akaró ember a meggazdagodásába szerelmes, nem a pénzbe. Többnyire nincs is neki pénze. Valamibe mindig be van fektetve. Nem a személyes vagyon a lényeges, hanem a bővülés. Nem az érdekli, mije van, mit ért el, hanem hogy egyre bővülni, terjeszkedni tudjon. „A céljaimat még nem értem el.” – mondja egyikük. Újra kockáztat, befektet. Amikor Somodi Imrének (Friderikusz Sándor riportja Másképpen beszélgetek című műsorában.) egyik üzleti terve kudarcot vallott, a veszteséget behozta egy másikon. Mint mondja: „Mindig kell előre egy új ötlet, hogy az egyik bukást egy új siker kiegyensúlyozza.” A meggazdagodás útján járó ember szüntelen mozgásban van, egyensúlyt teremt, majd kibillenti azt. A határon túlra tör; arra, hogy ne gazdagodó legyen, hanem igazi gazdag, de ezt sosem fogja elérni, mert ő (bármennyi pénze legyen is) csak örök meggazdagodó: mindig harmóniát bont, újra bővülni akar. Ő tud hős lenni a tömegkultúrában. Ő tud bukni, esetleg igazságtalan módszerekre vetemedni, bűnbe keveredni, őt lehet igazságtalanul meghurcolni. Ó az, aki felett ítélkezni lehet. A bővülés látványa a nyilvánosság drámahősévé avatja. Ezért csak őt lehet láthatóvá tenni. Az ő bővülés-filozófiája az, ami látható kultúrát teremt. Ő lesz az elit. Márpedig „az elit legfőbb szerepe az – írja ismét Bibó –, hogy az élet élésére, az emberi helyzetekben való erkölcsi viselkedésre s az emberi szükségletek mélyítésére, finomítására és gazdagítására mintákat, példákat adjon, azaz kultúrát csináljon.” (Bibó István: Elit és szociális érzék) Az arisztokrata, avagy az igazi gazdag – akinek nem szerzett java, hanem születési előjoga a gazdagság – kivonul a történet-mondás és képformálás világából. Olyan értékekre épülő kultúrát őriz, ami láthatatlanságánál fogva olyan, mintha nem létezne. A meggazdagodó gazdag ezt az eltűnést kergeti. „Az eltűnés esztétikáját” – ahogy Virilio mondja. „Nem elég meghalni – eltűnni is tudni kell a világból.” Az eltűnés a végső harmónia, nem a meghalás. Az Újgazdagok vállalkozói folyton úton vannak. A filmbeli beszélgetések nagy része is kocsiban zajlik. Mindketten építik valahol a házukat, ami anélkül, hogy egymást ismernék, egyforma koncepción alapul: a belső tér legyen olyan, mint egy város, a folyosók a szobák között legyenek olyanok, mint az utcák, a közös terek, mint a parkok, a szobák, mint különálló házak. Saját önálló külön világot kell felépíteniük. A végtelen bővülni akarás vége egy zárt teljes világ vágya. Gúnyolódnak azokon, akik azért akarnak ötszázezer forintos kandallót, hogy hivalkodjanak vele, vagy úszómedencét építenek a szomszéd pukkasztására, pedig úszni sem tudnak. A filmbeli vállalkozó esendő, gyarló ember: nem bírja a meleget, szenved a naptól, de el tud tűnni az emberek szeme elől, még a nap elől is, az egész világ elől, ő azért épít fürdőmedencét, mert ha felhevül, „becsobban és lehűsöl”. A medencéjét nem láthatja senki, ő nem akar vele hivalkodni, útban van a valódi gazdagsággal egyet jelentő igazi láthatatlanság felé. „A siker szimbóluma már alacsony vezetői szinten is a magánvécékulcs meg a titkárnő, aki azt mondja, hogy az osztályvezető úr házon kívül van” – írja Umberto Eco a Hogyan ne használjunk rádiótelefont? című írásában. Vagyis a gazdagság záloga az eltűnni tudás.
A tömegfilmek, ha újgazdagokat ábrázolnak, biztos, hogy rádiótelefonnal teszik. Ez az ő igazi fegyverük, a szüntelen autózás mellett a szüntelen telefonálás a jele a sehol sem levésnek. Egyszerre több helyen lenni – magunkat megsokszorozni –, a végtelenségig bővülésben lenni annyi, mint haladni az eltűnés felé. Eltűnni a nyilvánosság szeme elől, annyi mint elbújni a halál elől. A halál olyan, mint a kandi-kamera. Aki adásba került, lelepleződött. Képbe nem kerülni olyan, mint nem létezni, aki nem létezik, az meg sem halhat. Aki ki tudja vonni magát a legtömegesebb nyilvánosságot, az egész emberiséget jelentő média történet- és képgyártásából, az minden olyanból kivonta magát, ami elvileg minden embert egyformán érinthet, az a halál elől is elbújt. Ilyenformán a meggazdagodás kellékeinek bemutatása, a rádiótelefonok, bundák, ékszerek, divatszalonok, drága kocsik, értékes kutyák, elit klubok és fogadások, partyk látványának művészete mind a haláltól való megszabadulásnak vagyis a rettegésnek az esztétikája.
A meggazdagodó nem egy tradicionális elitcsoport tagja, nem kultúra-teremtő tudós, művészi vagy spirituális vezető, vagyona nem az istenek és földiek közti közvetítés eredeti, elithez illő funkcióját teljesíti be. Az ősi vagyonos elitet a vagyona teszi arra hivatottá, hogy a túlvilág, a szellemi lét és a földi javak közti közvetítő legyen. A meggazdagodó modern elit a nyilvánosságból való eltűnés lehetőségének megvásárlásával lép át a túlvilágba. A gazdagság nem más, mint megvenni a nemlét lehetőségét is a léten belül. A médiából való eltűnés útján helyettesíteni a spirituális kapcsolatot, nem az élet-halál titkába való beavatással nyerni el az elitnek kijáró tradicionális szentséget, hanem pénz által megvenni a nemlétezés szentségét.
Az eltűnő gazdag, aki ki sem lép légkondicionált páncélautójából, biztonsági őrök kíséretében szórakozik, alszik, él, akinek háza külön város – kétségtelenül börtönbe került. Ő, aki úgy szerezte vagyonát, hogy kockáztatott, vagyis nem őrizgette, hanem feladta, befektette, megforgatta, most őrizgetni kényszerül. Megtörte a harmóniát, de a harmónia magától helyre áll: ahol a legnagyobb a szabadság, ott a legnagyobb a rabság is. „Rockefeller nem tart igényt rádiótelefonra – írja ismét Eco –, mert neki nagy és jól működő titkársága van... a nagy ember olyan, hogy neki nem muszáj felelnie minden hívásra, sőt inkább letagadtatja magát, ahogy mondani szokás.” Végül is rabság szüntelenül telefonhívások fogságában élni, de rabság mindenen kívül rekedni is.
A gazdag ember bárhová utazik, neki mindenhol ugyanolyan a világ, mert a halál elől való elbújás biztonságának mindenhol egyforma kellékei vannak. Ugyanolyan hotelszobák, őrök, zárt autók, zártkörű rendezvények, ugyanazok az emberek. Gazdagnak lenni annyi, mint kikerülni az időből és térből, lekerülni a képernyőről. Annyi, mint egyedül maradni. Mintha nem lenne miért lenni. Mintha az élet értelme az egymás szeme előtt maradás lenne. Mintha a média világuralma azt mutatná, meghalni is csak úgy van értelme, ha látszik. Összeér a nincstelenség és a hipergazdagság. Mindkettő végletes szabadság, végletes rabság, amiben az élet a láthatatlanság révén tűnik úgy fel, mintha nem is lenne. Mintha a közepes lét mezsgyéje lenne az igazi élet. Ahol még vágy egy új edény, egy ruha, egy utazás, egy márkás parfüm, dupla késes borotva. Ahol van takarékosság, spórolás, pazarlás.
Vannak tévé-magazin műsorok, amik kifejezetten a különböző fogyasztási kultúrák összehasonlítását mutatják. (Például a Mit-mennyiért-miért?) Különböző éttermekbe látogathatunk, elgondolkodhatunk, mennyi és milyen egy vacsora a Gundelben fejenként tízezer forintért, avagy mit kapunk egy kínai étteremben, ahol a földre rakják az alapanyagokat a főzéshez. Miféle sikk ide vagy oda járni enni, hová tartozhatunk különböző autó-vásárlási, kutyatartási szokásainkkal? Elhelyezhetjük magunkat a szegényedők és gazdagodok széles mezején, de a lényeg, hogy bárhová is helyezzük magunkat, amíg láthatóak vagyunk, amíg a fogyasztási termékek alapján bemutathatóak vagyunk, addig valóban létezünk, addig a halandók boldog közösségéhez tartozunk. Ha a puszta pénz kerül adásba, akkor a halál kerül adásba. Nem vagyunk sem dúsgazdagok, sem nincstelenek, és nem kívánhatjuk egyiket sem, mert akinek nincs mibe belehalnia, nincs miért élnie sem.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1998/08 38-41. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3762 |
