Tamás Amaryllis
Húsz évvel a Kennedy-gyilkosság után, 1983-ban, a Hálaadás Napján egy tizenéves gyereklány (Jackie) emlékei eképpen hangzanak fel a film nyitóképsora alatt: „Sosem felejtem el azt a napot. Martyval 14 évesek lettünk. Egy 'március idusa' bulira mentünk. Én Jackie Onassisnak öltöztem. Rózsaszín kosztümben és kalapban voltam, amit egy kicsit összevéreztem, ketchuppal persze, és még egy kis makarónit is raktam rá, mintha agytekervények lennének...”
Bizarr, tekintélyromboló, többrétegű film. Egyszerre történelmi „kalandregény” – a szövegek a legjobb Albee-, Miller-, Kerouac-, Updike-, Roth-hagyományt folytatják – és politikai pikareszk. Mark Waters tragikomédiája kilóg a megszokott keretek közül. A képtelenségek filmje, kíméletlen empátiával, igényesen szól az amerikai sors és történelem, a magánéletre rázuhanó politika feldolgozhatatlan traumájáról, a civilizáció csődjéről, ahol a kétezredik év küszöbén Godotra már nem vár senki.
Ez a gerilla stílusban tálalt, üdítően anarchista film érzéki, keserű áldozati ostyaként kínálja magát. Szellemes, gúnyoros paródiáját adja a történelem obszcenitásának, leszámol a fényesre glancolt „elveszett nemzedék”-imázzsal éppúgy, mint Jackie Kennedy mítikus figurájával. A Kennedy-klánnal kapcsolatos „amerikai álom” infantilis káprázatát úgy rombolja szét egy filmidőnyi hossz alatt, ahogy a legprofibb pszichológiai rehabilitációs program sem lenne képes. Mark Waters végig feszültségben és izgalomban tartja nézőjét, azt, aki vállalkozik a „filmes halálugrásra”, a bungee jumping-ra. Ez a legendás, mára divatba jött „sport” valamikor férfiavatási rítus volt: nagy magasságból kiugrani, bokára hurkolt ruganyos kötéllel, hogy egy időre az ugró megtapasztalhassa a súlytalanság szédületét... Hogy semmi sem játék. Hogy minden az. Hogy „ártatlanság kora” – nincsen.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1998/07 60. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3750 |
