Mátyás Péter
Ezzel a filmmel úgy vagyunk, ahogy annak idején A Keresztapával: előbb ismerjük meg az utánzatot, a paródiát, mint az eredetit.
A nyolcvanas évek közepétől a hongkongi John Woo fellépése megújította az akciómozik műfaját. Átalakult a hősök karaktere, akik rossz fiúk, gyilkosok, történetük pedig sajátos utazás a kárhozatból a megváltás felé. A rendező kedvenc színésze, Chow Yun-Fat rezzenéstelen arccal, hideg tekintettel, amolyan kínai Charles Bronsonként üldözte és pusztította a helybéli maffiózókat. A párbajok lassított felvételei, a visszhangosított lövések, az ellenfények és árnyékok hangsúlyozott alkalmazása egy másik műfaj, a western halhatatlanjaira, Sam Peckinpah és Sergio Leone stílusára emlékeztetnek. A vizualitás került előtérbe, sohasem a miért, mindig a hogyan az érdekes. A hatvanas évek esztétizáló westernjeit az esztétizáló akció-thrillerek követték. Hollywood csak jókora fáziskéséssel, részben Tarantinónak köszönhetően fedezte fel az új jelenséget, mohón rávetette magát és bekebelezte. Az amerikanizált verziók különböző színvonalúak, John Woo itt készített műveitől (Rés a pajzson, Ál/arc) kezdve a Steven Seagal jegyezte tucatárukig.
A Gyilkosok gyilkosa is ilyen munka. A szentimentális mese az elérzékenyülő bérgyilkosról lényegtelen, a jó és rossz küzdelmének látványos összecsapásai alatt a rendező Antoine Fuqua szakmailag korrekt módon felmondja John Woo leckekönyvét. Az egyik gonosz szerepében Til Schweiger, a német filmek ügyeletes szívtiprója parádézik, aki most fekete ruhában és lenyalt hajjal náci rohamosztagosra hasonlít. Ha száműzzük a gondolkodást, ha nem figyelünk az olyasfajta szellemi és ideológiai zűrzavarra, mint a gyilkos megdicsőülése a pagodában – akkor jól szórakozunk. Az igényes nézők viszont továbbra is csak remélhetik, hogy egyszer majd láthatják az igazit: John Woo kultikus filmjeit.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1998/06 59. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3737 |
