Nagyapámnak volt egy jó története: hogyan jöttem haza a Don-kanyarból. Torokszorító izgalom, humor, nagy tétek, minden megvolt benne, és én sose untam meg hallgatni. Már csak azért sem, mert a nagyapám sokszor elhajtott, régi dolog ez már, hallhattad eleget, de ha mégis kötélnek állt, mindig új részletekkel gazdagította az elbeszélést. Hiába, a nagyapám nem volt hollywoodi forgatókönyvíró, ő tudta, mi a jó ízlés meg az arányérzék.

Kínos még említenem is, miről szól az Őrült város: a csúnya, csúnya médiáról, amelynek szenzációéhsége akaratlanul is, de még inkább akarva, tragédiát csinál az élet hétköznapi és a sajtó nélkül többnyire maguktól is elsimuló konfliktusaiból. Az egykor (ami azt illeti, elég régen) szebb napokat is látott rendező és csapata már túl lehet azon, hogy szégyellje magát. Ennek a filmnek szemét a címe (kemény akciót ígér a taknyos moralizálás helyett), szemét a szereposztása (Dustin Hoffman és John Travolta neve milliókat fog bevinni a moziba, akik csak későn döbbennek rá, hogy mire dobták ki a pénzüket), és nincs benne egyetlen mondat, egyetlen gesztus, amit ne láttunk, hallottunk volna már ezerszer. Közhelyes, mondanám, de az unt közhelynek is van annyi mentsége, hogy legalább igaz. Unalmasan hazudni – filmben ennél nagyobb bűnt nem lehet elkövetni. A nagypapa már nem él, de ez még nem ok arra, hogy Costa-Gavrast nézzen az ember. Kértem volna meg az apámat, mesélje el újra, hogy volt az, amikor 1956-ban egy októberi éjszakán az elnyűhetetlen katonaköpenyében fennakadt egy temető vaskerítésén.