Láttuk még

Latin vér

Bori Erzsébet

Miután vagy egy évtizedre megvonták tőlünk az olasz filmeket, üdítő újra találkozni velük. Mintha a nagy Silvio Berlusconi állt volna a háttérben, megorrolt ránk, mert nem vettünk tőle tévét, vagy nem adtunk el neki, ki emlékszik már. A távolság nem szépítette meg a hetvenes évek népszerű zsánerét, a mélyen realista és módfelett alpári olasz vígjátékot. De azóta zenében és filmben is előnyére változott a talján ízlés, már csak a RAI és társai őrzik régi hadállásaikat, mint Európa leggagyibb televíziói.

Az olasz film ma szeretetben és barátságban utazik, a Mediterraneo olasz–görög kézfogója után A latin vérben a spanyolokkal borulnak össze. (Ha jól forgatjuk a személyinket, mi lehetünk a következők.) A színhely Toscana, ódon kisváros Firenze mellett, itten áll a kies tájban az az udvarház, ahol hajdan a hősök dédszülei pergették napjaikat. Ma ízig-vérig modern család lakja, tisztelik a hagyományokat, nyitottak az európai egyesülésre, a húg leszbikus, az öcs enyhén visszamaradt mentálisan. A főhős rokonszenves fiatalember, foglalkozására nézve könyvelő, ő tartja rendben a helyi boltocskák pénztárkönyveit, és türelmesen magyarázza a jövedéki adó és az ÁFA-visszatérítés titkait a nehézfejű kiskereskedőknek. E kedves családhoz keveredik véletlenségből egy este a spanyol flamenco táncosokat szállító busz, a lányok gyönyörűek, a nyelvi nehézségek leküzdhetők, jöhet a szerelem, a félreértés, a bánat és a boldogság.

A latin vér jóízűen meséli el mindezt, nem enged sem az ibuszos képek, sem az ízetlen tréfák csábításának, legfőbb erénye mégis a kisváros jellegzetes figuráinak felvonultatása. Soha rosszabbat.